– Anya, kopognak az ajtónál! Kinyitnád? Tele van a kezünk.
– Persze – válaszolta magában mosolyogva Natália.
Kinyitotta az ajtót anélkül, hogy belenézett volna a kémlelőnyílásba.
Karácsony előestéjén a gyerekek jártak kántálni, ezért Natália arra számított, hogy a küszöbön megint egy kisfiút vagy kislányt lát majd.
Amikor azonban kinyitotta az ajtót, a meglepetéstől földbe gyökerezett a lába.
Az ajtó előtt Vadim állt, a volt férje, és úgy nézett rá, mint egy megvert kutya. A lábánál egy sporttáska hevert, feltehetően a holmijaival.
Natália, miután újra képes lett megszólalni, kissé rekedten mondta:
– Vadim, mit keresel itt?
Vadim barátságosan mosolygott – túlságosan is barátságosan. Aztán kissé lehajtotta a fejét, a cipője orrát nézve felelt:
– Szia, Natalka. Annyira hiányoztatok. Arra gondoltam, az ünnepet a családommal töltöm.
Felkapta a táskát, mintha be akarna menni a lakásba, de Natália egy kézmozdulattal megállította.
– Vadim, nem hívtalak be.
– Na kezdődik. Natalka, visszatértem. Hiszen ezt akartad, nem? És tessék, itt vagyok! – örömmel tárta szét a karját.
– Visszatértél? Ilyen egyszerűen? És ami az elmúlt másfél évben történt, azt elfelejtetted?
Vadim elkomorodott, Natália pedig felidézte, hogyan tört darabokra a szíve. Apró szilánkokra. Végleg és visszavonhatatlanul…
…Tizenöt évvel ezelőtt kötötték össze az életüket Vadimmal a házasság kötelékében. A fiatal család bérelt lakásba költözött. Harmóniában éltek, ahogy mondani szokás: lélek a lélekben.
Mindketten dolgoztak, így a pénz nem jelentett gondot. Egy év múlva megszülettek az ikrek: Szása és Zsenya. A fiúk aktívan és csintalanul nőttek fel.
Annyira kifárasztották Nataliát, hogy szinte semmire sem maradt ereje. De nem panaszkodott, mert nagyon szerette a fiait.
Észrevétlenül eltelt több mint tizenhárom év. A fiúk megnőttek, szinte utolérték Nataliát magasságban. De ugyanúgy megmaradtak az ő kedves kis rosszcsontjainak.
Csakhogy Vadim megváltozott. Egyre gyakrabban maradt bent a munkahelyén, késő estig dolgozott, és rendszeresen járt kiküldetésekre.
Az asszony mindezt a nehéz munkának, a sok feladatnak és projektnek tulajdonította.
Ám egyszer, amikor a szupermarketben vásárolt, a drága italok sorában észrevette a férjét, akinek elvileg épp kiküldetésben kellett volna lennie.
Már majdnem rászólt, de nem volt ideje. Egy fiatal lány lépett Vadimhoz, arcon csókolta, és néhány terméket tett a kosarába.
Natália visszafojtotta a lélegzetét, nehogy elárulja a jelenlétét. Egy magas polc mögül figyelte őket.
Vadim pedig nem szégyellte kimutatni az érzelmeit. Átkarolta az idegent a derekánál, magához húzta, és gyengéden súgott valamit a fülébe.
A lány felnevetett, hátravetette a fejét, és a nyakába csimpaszkodott. Aztán a kasszához mentek.
Miután fizettek, a párocska beszállt Vadim autójába, és ismeretlen irányba elhajtott.
Natália mozdulatlanul állt, még sóhajtani sem mert a fájdalomtól, amely az egész testét áthatotta. És megértette, hogy az élete épp most siklott ki a pályájáról.
De valamilyen érzéstől vezérelve – valószínűleg hamis reménytől – felhívta a férjét, és megvárta, míg felveszi:
– Szia, drágám. Hogy utaztál? – kérdezte lihegve Natália, igyekezve palástolni az állapotát.
– Ja, Natália, szia. Minden rendben. Rengeteg dolgom van, annyira leterheltek… Majd később visszahívlak, most elfoglalt vagyok.
– Rendben – nem vitatkozott.
Natália befejezte a vásárlást, és hazament. De ott sem engedte meg magának, hogy sírjon, pedig a lelke darabokra szakadt, hiszen két fia várta otthon.
Gépszerűen elkészítette a vacsorát, segített a gyerekeknek a leckében, majd lefektette őket.
Ő maga pedig továbbra is hipnotizálta a telefont.
– Gyerünk, megígérted, hogy felhívsz… – suttogta kiszáradt ajkakkal.
De a nő sem aznap, sem másnap nem kapott hívást a férjétől.
Eltelt egy hét csendben, események nélkül. De ő várt. Várta őt, és nem találta a helyét. Ám már nem merte felhívni.
Végül meghozta a döntést – anélkül, hogy még tudatosította volna magában.
Egy nappal azelőtt, hogy Vadimnak haza kellett volna térnie, Natália elküldte a gyerekeket az anyjához. Tudta, hogy nagy botrány készül, és a gyerekeknek nem szabad tanúi lenniük a veszekedésüknek.
Amikor Vadim kinyitotta az ajtót, Natália a konyhában ült. A férfi bement a hálószobába, és onnan kiáltott butácska hangon, mintha semmi sem történt volna:
– És miért nem jön senki elém? Miért nem fogadja senki az apukáját? Van itt valaki ebben a házban, aki még szereti az apját?
Erre a felesége keményen, kérdéssel válaszolt:
– Ki ő, Vadim?
A férfi megrezzent a váratlanságtól, de tovább játszotta az ártatlant:
– Ki? Natália, miről beszélsz egyáltalán?
– Vadim, láttalak titeket a boltban egy hete. Ki ő?
Bement a konyhába, leült vele szemben az asztalhoz.
– Krisztina. Kolléganő a munkahelyemről.
– Mióta csalsz meg?
– Majdnem egy éve. De, Natália, meg kell értened! Nálunk otthon kész óvoda van. A gyerekek hol betegek, hol kiabálnak. Se pihenni, se levegőt venni nem lehet.
Engem senki sem vesz észre. Te csak rájuk gondolsz. Én meg… én mindig egyedül vagyok. Te a feleségem vagy, és…
– Én mindenekelőtt az anyjuk vagyok! És szükségük van rám. Te pedig felnőtt ember vagy, akinek pontosan tudnia kellene, hogy a fiainknak törődésre és figyelemre van szükségük.
Natália érezte, hogy a könnyei a torkába szöknek. De most nem engedhette meg magának, hogy sírjon. Ki kellett tartania. A gyerekekért.
– De én unatkozom. Az élet veled, veletek – szürke és egyhangú! Elfáradtam! Szükségem volt egy kis kikapcsolódásra.
És Krisztina remek lehetőség volt. Megért, elfogad és szeret. Ráadásul semmit sem követel.
– És én mit követeltem tőled? Valami rendkívülit? Valami nehezet? – kérdezte a feleség.
– Te? Hol mosogassak el, hol verjek fel egy polcot, hol javítsam meg a csapot. Elegem van a házimunkából! Életem teljében vagyok. És szükségem van valakire magam mellé, aki megért, támogat.
Te meg tyúkká váltál, aki otthon ül, a csibéit pátyolgatja, és ennyi. Már nem szeretlek! – Vadim elhallgatott, végre felfogva, mit is mondott.
– Rendben. Tegyük fel, hogy meguntál. És a gyerekekre gondoltál? Mi lesz velük? – nem akart belegondolni, hogyan akadályozza a széttört szíve még a lélegzetvételben is.
– Mi lenne velük? Hány ilyen család van. Nem mi vagyunk az elsők, és nem is az utolsók. Fizetem a tartásdíjat, hétvégén találkozunk.
De én szabadságot akarok, könnyedén akarok lélegezni, mindez nélkül… – körbemutatott a konyhájukban.
– Nekik ez rémálom lesz. Ne menj el, Vadim. Legalább miattuk – kapaszkodott kétségbeesetten az apró reménysugárba Natália.
– Te egyáltalán nem hallasz meg? Elegem van belőletek és ebből a házból! Normálisan akarok élni. Krisztinával, nem veled. Ezért elmegyek, és elválunk.
Natália, mintha álomban lenne, figyelte, ahogy Vadim a sporttáskába dobálja a holmiját, apróbb tárgyakat.
Aztán minden különösebb szó nélkül kiment a lakásból, és becsukta maga mögött az ajtót…
…Most, látva, hogy Vadim ugyanazzal a táskával tért vissza hozzá, a nő nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon.
Sejtelme sem volt, min mentek keresztül az elmúlt másfél évben.
A fiúk sokáig próbálták megtalálni az apjukat, felhívni. De a férfi egyszerűen elvágta magát a családtól.
A tartásdíjat rendesen fizette, csakhogy úgy intézte, hogy a hivatalos fizetése alig haladja meg a létminimumot.
Így Natalka csupán morzsákat kapott. Több munkát kellett vállalnia, hogy betömje a költségvetési lyukat, de sikerült neki.
– Hiszen te mondtad, hogy velünk unalmas és szürke az élet – szólalt meg.
Vadim felélénkült, újra megpróbált belépni a lakásba, de Natália rendíthetetlen maradt.
– Tévedtem, kedvesem. Bocsáss meg nekem. – Megpróbálta megragadni a kezét, de a nő elrántotta. – Ti voltatok a stabilitás támaszai az életemben.
A Krisztina iránti érzései pedig gyorsan kihunytak. Nem szerelem volt az, hanem múló fellángolás.
A folyosóról zaj hallatszott. Szása dugta ki a fejét az előszobába:
– Ki jött, anya?
Az asszony a fia felé fordult, de nem szólt semmit.
– Apa? – a zajra Zsenya is kijött.
– Fiúk, visszatértem. Ajándékokat is hoztam nektek, töltsük együtt ezt az ünnepet! Na, gyertek apához!
Már majdnem átlépte a küszöböt, amikor hirtelen egy nehéz kéz nehezedett a vállára:
– Majd máskor. A karácsony mégiscsak családi ünnep, nem igaz, fiúk?
Natalka elmosolyodott, amikor meglátta őt. Az ő Kosztyáját. A termetes férfi még csak fel sem emelte a hangját, Vadim mégis azonnal zavarba jött.
A fiúk pedig mögötte odaszaladtak, hogy megöleljék Kosztya bácsit. A férfi figyelmesen Natalkára nézett, és halkan megkérdezte:
– Maradjak?
A nő mosolyogva megrázta a fejét.
Kosztya könnyedén a nappaliba vezette a fiúkat, ahol még meg kellett teríteni az asztalt.
Úgy tűnt, Szása és Zsenya teljesen megfeledkeztek a saját apjukról.
Vadim végül megtalálta a hangját:
– Szóval így állunk. Erre cseréltél le engem. Szándékosan valami nagydarab fickót választottál, mi?
– Nem lecseréltelek. Őt akkor választottam, amikor szabad nő voltam. Nem volt gyűrű az ujjamon, mint most.
Natália felemelte a kezét, és meglengette volt férje arca előtt. Az ujján jegygyűrű csillant.
– Nahát! Hiszen azt akartad, hogy visszatérjek, könyörögtél, sírtál… Áruló – ez vagy te!
– Azt akartam, másfél évvel ezelőtt, Vadim. De most már új fejezet kezdődött az életemben. És abban nincs helyed. Boldog karácsonyt!
Natalka becsukta az ajtót, és kulcsra zárta.
Mélyet sóhajtott, megrázta a fejét, mintha egy rossz álomtól szabadulna, majd elindult a meleg, világos lakás felé.
Ott várták a fiai és a szeretett férfi…
