Anya nem szerette Tányát, és állandóan piszkálta. Násztya titokban sajnálta a húgát, de ezt sosem mutatta ki anyának, és mindig csatlakozott a „neveléshez”, ha anya jelen volt. Tánya tényleg kicsit lassú volt: lassan mozgott, nehezen fogott fel dolgokat, és hát, ahogy mondani szokták, nem volt egy nagy észlény.

Anya nem szerette Tányát, és állandóan piszkálta. Násztya titokban sajnálta a húgát, de ezt sosem mutatta ki anyának, és mindig csatlakozott a „neveléshez”, ha anya jelen volt. Tánya tényleg kicsit lassú volt: lassan mozgott, nehezen fogott fel dolgokat, és hát, ahogy mondani szokták, nem volt egy nagy észlény.

Násztya viszont igazi sztár volt. Erre anya már kiskorától kezdve nevelte.

– Te egy sztár vagy, ne merészelj sírni! – mondta. – Még csak az kéne, hogy mások bőgve lássanak. Azt akarod, hogy azt higgyék, gyenge vagy?

Násztya nem akart gyenge lenni. Így aztán gyorsan megtanulta, hogyan szerezze meg más kislányok játékait az óvodában, hogyan foglalja el az asztalnál a legjobb helyet, hogyan nyújtsa a legjobban a spárgát, és hogyan szavaljon a leghangosabban. Első osztályban minden lány vele akart barátkozni, hetedikben pedig a fiúk először verekedtek össze miatta.

Tánya más volt. Neki más volt az apja is: Násztya apja elment, amikor a lány ötéves volt, de anya nem maradt sokáig egyedül – egy év múlva már hozzáment Borisz bácsihoz. Ő jó ember volt, de túlságosan puhány. És Tánya is olyan lett, mint ő. Hiába mondták neki százszor is, hogy ne ossza meg a játékait más gyerekekkel, és ha meglökik, akkor úgy kell visszavágni, hogy a másik örökre megjegyezze – ő csak továbbra is odaadta a játékait, és sírt.

– A fejemre szültem! – sóhajtott anya. – Minden egészségemet rámentettem, és őt meg sem érdekli!

Anya valóban nem volt jó egészségi állapotban, és bár sosem beszélt róla, Násztya tudta, hogy Tánya előtt három vetélése is volt. Anya barátnői azt hitték, a kislány még túl kicsi ahhoz, hogy felfogja, így a konyhában hangosan tárgyalták a dolgot. Akkoriban tényleg nem értette még, de amikor idősebb lett, minden összeállt: anya ’96-ban ment férjhez, Tánya pedig 2001-ben született. És onnantól kezdve minden utalásra, amit Borisz bácsi egy lehetséges fiúról tett, csak káromkodással válaszolt, mire Borisz azonnal elhallgatott és bocsánatot kért.

– Az Isten megbüntetett engem férjjel is, gyerekkel is! – siránkozott anya. – Csak Násztya ad nekem örömet!

Anya gyerekkorában arról álmodott, hogy balerina lesz. Az anyja és a nagymamája azonban erőszakkal tömték bele a búzadarakását és a zsíros leveseket, és tánc helyett művészeti iskolába íratták. Keveset mozgott, egyre többet evett, így még álmaiban sem válhatott balerinává. Ezért lett belőle az, amit ő nem tudott – Násztya lett balerina.

Már háromévesen beíratták balettra. Násztyának nem volt szabad sírnia, amikor anya még otthon is külön nyújtással gyötörte.

– Később még hálás leszel érte – mondta. – Még köszönetet is mondasz anyádnak!

És Násztya valóban értékelte. Anyának igaza volt – azok a csokik nem érték meg, hogy megegye, és azok a mesék sem, hogy megnézze őket. Most már sem a csoki, sem a mesék nem érdekelték. Szeretett balerinának lenni: tetszett neki a csodálat, a taps, a virágok és a férfiak figyelme, tetszett, amikor anya büszkén mesélt a rokonoknak a telefonban Násztya eredményeiről. És szidta Tányát – megint két hármasa lett a negyedév végén, nem jön be a szoknya dereka, pedig megmondta, hogy inkább kötényruhát kell venni, de ő csak hajtogatta: nekik csak szoknya kell!

Amikor a szoknya már Násztára sem jött fel, megijedt. Elkezdte visszaidézni, mit ehetett. Az a pizzaszelet Nikitánál pénteken? De hát egész nap nem evett semmit, az a kis pizza nem számít. A sajt a reggelinél – mondta is neki, hogy sajtot nem ehet. De az alacsony zsírtartalmú túrótól hányingere lett, és…

Állj.

Násztya hallgatózott a fürdőszobából hallatszó vízcsobogásra – anya ott van, tehát most nem kell félni. Felhúzta a pólóját, oldalra fordult a tükör előtt. A hasa mintha alul kidudorodott volna. Ez előfordult menstruáció előtt is, de a diéták és a végtelen próbák miatt azok hol voltak, hol nem. Sőt, inkább nem. Járt orvosnál is, aki azt mondta, híznia kellene. Hát, ez nevetséges volt.

A keze nedves lett. Násztya próbálta felidézni, mikor volt utoljára menstruációja. Nem emlékezett. Nyáron? Igen, biztos nyáron, akkor még nem ment el Nikitával a strandra…

„Ez nem lehet igaz! – ismételgette magában. – Ez egyszerűen nem lehet igaz!”

– Meghíztál – mondta Tánya, aki hirtelen megjelent mögötte. – Régen befelé állt a hasad. Anya nem fog leszidni?

– Ne beszélj butaságokat! – szólt rá idegesen Násztya. – Direkt fújtam ki, vákuumot csinálok, nem tudod, mi az?

– Nem tudom.

– Látszik is. Hasznodra válna.

Tánya megszokásból lesütötte a szemét, és elhallgatott.

– Ne mondd el anyának – utasította Násztya. – Megértetted?

– Értettem.

Még aznap beszerezte a tesztet. Este a zuhany alatt megcsinálta, és minden istenhez imádkozott, hogy csak egy csík legyen rajta.

A második olyan élénk volt, hogy szinte kiszúrta a szemét. Nastya már nem is emlékezett, mikor sírt utoljára ennyire. Anyja észrevette a vörös szemét, ezért kénytelen volt hazudni, hogy sampon ment bele.

Nastya épphogy szólista lett. Most nem mehet szülési szabadságra, nem szülhet. És főleg nem Nyikitától! Nyikitának felesége volt, egy öreg szipirtyó, aki pénzzel tartotta el. Úgyhogy a terhesség kimenetele egyértelmű, de…

Nyáron. Utoljára nyáron jött meg. Most meg október van.

Az orvos megerősítette a gyanúját.

– Késő. Ilyen előrehaladott állapotban… csak orvosi indokkal.

Ezzel véget is ért a karrierje. Mit csináljon most?

Minden problémát mindig anya oldott meg. De ezt neki nem lehetett elmondani. Nem bocsátaná meg. Soha.

– Mit kerestél a nőgyógyászati tanácsadóban? – kérdezte anya vacsoránál, mit sem zavartatva magát sem Tánya, sem Borisz bácsi jelenlététől.

Nastya megdermedt. Honnan tudja?

– Ne is próbálj hazudni! Értesítést kaptam az e-mail címeden keresztül.

– Honnan van meg az e-mailem? – zavarodott össze Nastya.

– Hogyhogy honnan? Az anyád vagyok, jogom van tudni, mi történik veled. A személyes levelezésedet nem olvasom, isten őrizz! De az ilyen dolgokról tudnom kell!

Lázasan próbálta visszaidézni, mit láthatott még anya az e-mailjeiben. Próbált valami orvosi rutinvizsgálatot kitalálni, de eszébe jutott, hogy az orvos azt mondta, az eredményeket e-mailben küldik. Anya úgyis meg fogja tudni előbb-utóbb.

– Terhes vagyok – mondta halkan Nastya. – Négy hónapos.

Olyan csend lett, hogy hallani lehetett, ahogy a macska dorombol Borisz bácsi lábánál. Ő törte meg először a csendet.

– Nahát, gyerekem! Gratulálok! Ez nagyszerű hír!

Anya olyan pillantást vetett rá, hogy Borisz bácsi azonnal elhallgatott. Tánya behúzta a fejét a vállai közé, és a tányérjába bámult, mintha azt várná, hogy az anyja haragja rá zúdul.

– Mindenki kifelé! – mondta anya.

Nastya megkönnyebbülten sóhajtott. Azt hitte, ez a legjobb, ami történhetett. De anya megállította:

– Mindenki, kivéve téged.

Borisz bácsi elvitte Tányát a nappaliba, és bekapcsolta a tévét. Tudta, mi a dolga.

A beszélgetés rövid és tárgyilagos volt: kitől, mikor, mit mondtak a rendelőben.

– Megszerzem neked azokat az orvosi papírokat – ígérte anya.

Nem voltak ismerősei ezen a területen, de ha valamit elhatározott – megtalálta a módját. Nastya ezt tudta. Ezért megnyugodott, úgy gondolta, nincs miért aggódnia: anya mindent elintéz.

A hasa közben csak nőtt és nőtt. Még kevesebbet evett, mint máskor, leszorító fehérneműt vett. A színházban senki sem vette észre – egyelőre.

Nyikita nem tudta nem észrevenni. Neki nem lehetett leszorítani a tényt.

– Valaki túl sokat eszik – mosolygott.

– Valaki hamarosan apa lesz – vágott vissza Nastya.

Látni akarta a reakcióját. Talán titokban remélte, hogy azt mondja: elhagyom a feleségem, szülj meg, örökre együtt leszünk…

Nyikita megijedt. Elfehéredett. Még dadogni is kezdett.

– Nyugi – könyörült meg rajta Nastya. – Nem akarok szülni. Anya megszerzi nekem az orvosi igazolást, és kész. Nem lesz semmiféle gyerek.

Úgy tűnt, ezzel le van zárva, de valami keserű érzés ott maradt. Nyikita gyáva volt.

– Mikor születik meg a babád? – kérdezte Tánya, amikor anya nem volt otthon.

– Ne merj ilyet mondani, érted? – csattant fel Nastya. – Rosszul értelmezted mindent. Nem lesz semmilyen baba.

– De nagy a hasad.

– Az csak… gáz. Betegség.

– Nem vagyok hülye.

– Pedig úgy tűnik.

A „gáz” megmozdult. Nastya megdermedt, és nem tudta, mit érez. Furcsa volt. Ijesztő. Csodálatos.

Nem kellett kitalálni semmilyen orvosi indokot. Az ultrahangos nő összevonta a szemöldökét, mozgatta az ajkait, valakit hívott. Mintha bocsánatot kérne, közölte: lehetséges rendellenesség. Hogy a gyereknek szindrómája van. De ez nem biztos, magzatvízvizsgálat kell.

A színházban azt hazudta, temetésre megy, mert két napra be kellett feküdnie. Körülötte különféle méretű hasú nők járkáltak. Nastya hamisítványnak érezte magát közöttük. Nyikita, akinek valamiért mindent elmondott, meglátogatta – mintha beteg lenne.

– Gondoltam valamire – kezdte bizonytalanul. – Talán meg kellene tartanunk.

– Hogy érted, hogy meg kellene tartanunk? – nem értette Nastya.

– Hisz ez a mi gyerekünk. És szeretlek téged.

Még sosem mondott ilyet neki.

– A gyerek talán…

– Tudom! – legyintett Nyikita. – De mi a különbség? Akkor is a miénk.

Nastya nem tudta, mit mondjon.

– És a feleséged?

– Miféle feleség… Mint két lakótárs élünk. Nastyenka, csináljuk már… Legyünk együtt.

– Aha, és hol élnénk?

– Albérletbe megyünk.

– Miből? Dolgoztál te egyáltalán valaha az életedben?

– Elhelyezkedem. Nem vagyok én hülye.

Nastya nem válaszolt. Mit is mondhatott volna?

A diagnózist megerősítették. Kitűzték a „szülés” dátumát – ilyen állapotban már így hívták. A baba már rendesen mozgott, Nyikita a hasához szorította a fülét és mosolygott. Nastya sírt, a színházban mindenki megtudta, anya pedig vidáman mesélte, hogy hamarosan minden rendben lesz.

Borisz bácsi akkor hívta félre, amikor anya a fürdőben volt.

– Nem vagy köteles ezt megtenni – mondta.

Nastya felszisszent. Ezt mondta neki Nyikita is. Sőt, még Tánya is ezt suttogta neki tegnap este lefekvés előtt. Ő is sokkal többet értett, mint amit anya feltételezett róla.

– De mégis hogyan máshogy? Nincs munkám, Nyikitának sincs. Hol fogunk lakni? Csak ne mondd, hogy itt. Anya sosem engedné.

– Nem engedné – bólintott Borisz bácsi, és egy borítékot húzott elő a zsebéből, majd átnyújtotta neki.

– Ez mi?

– Pénz. Egy évre elég lesz egy lakás bérlésére. Ha kell, szerzek még.

– Honnan?

Mert anya mindig elvette tőle az összes pénzt.

– Hát… félretettem. Mit számít, gyerekem? Neked legyen választásod. Akarod, hogy a Nyikitádat is elhelyezzem valahol?

– Nincs végzettsége.

– Megoldjuk.

Nastya a tenyerével törölte meg nedves arcát.

– És mit mondunk anyának?

– Hogy szülni fogsz – vonta meg a vállát. – Mit lehetne mást mondani?

– Ő dührohamot kap majd.

– Én már hozzászoktam. Te is hozzá fogsz.

Nastya zsebre tette a pénzt.

– Köszönöm – mondta.

– Ugyan már. Egy család vagyunk.

Sok éven át gyötörte egy kérdés Nastyát. Most végre meg tudta kérdezni.

– Miért tűröd őt?

Borisz bácsi elmosolyodott, és széttárta a karját.

– Szeretem. Mit tehetnék, gyerekem? Szeretem őt.

Olyan egyszerű volt ez. És mégis annyira bonyolult. Nastya bólintott, elővette a telefonját. Írt Nyikitának: „Ha még mindig nem gondoltad meg magad, van pénzem lakásra. Mikor mondod el a feleségednek?”

A válasz öt perc múlva érkezett: „Már elmondtam”…