– Na de, a-anyu…
– Takarodj innen, mondtam már, te kígyó! Te vádoltad meg Jurkát, miattad vitték el bilincsben. Megfosztottál a magánéletemtől, a saját anyádat! Látni sem bírlak! – visította részegen Juliska anyja, miközben a piás barátnői egyetértően bólogattak.
– Hová menjek? – hüppögött kétségbeesetten a lány. – Anyu, kérlek, talán még meggondolod magad?
– Az már a te dolgod, hová mész! Mit nem kaptál meg itt? Jurka mindig hozott valami falatot a házba. És most…
Tíz éve halt meg az apa, azóta Juliska anyja lassan, de biztosan lecsúszott az alkoholizmusba. Először még a barátnőihez járt, jókedvűen tért haza, bűzlött az olcsó bortól és az erős cigarettától.
– Hát mit nézel így rám? – próbálta mentegetni magát a hatéves lánya előtt. – Szerinted egyedül könnyű? Hogy lehet ezt kibírni? Egyedül még csak-csak, de veled… eh…
Később a barátnők már hozzájuk jártak, velük együtt pedig a „barátok” is. Egyik mostohaapa a másik után, míg végül jött ez a Jurka.
Ez pedig elkezdett kezet emelni rá. Mondhat köszönetet, hogy Juliska meg tudta magát védeni – már nem volt kislány. És nem tett feljelentést. Végül is, nem is volt mit ellopni tőlük. Elvitték lopásért, de Juliska visszavonta a feljelentést. Egyet viszont kikötött: többé nem teheti be a lábát a lakásukba.
Anyja ezt soha nem bocsátotta meg neki.
A nő felállt az asztaltól, tántorogva odament a lányához, és felemelte a kezét. De ezúttal Juliska elkapta a karját.
– Gyűlöllek! – kiáltotta, ellökte az anyját, felöltözött és kiszaladt az utcára. Arcán keserű könnyek folytak.
Egész estig kóborolt a városban, nem tudta, hová mehetne. Az anyja unokatestvéréhez, Vali nénihez nem akart menni – neki hét gyereke volt, a férje meg ivott, mindig pénzszűkében voltak.
Apja testvére jól élt, egy nagy házban lakott vidéken. De az már rég megszakította a kapcsolatot az unokaöccse családjával, amióta az meghalt.
Szeretettel: a szerző
Közelebbi rokonról Juliskának nem volt tudomása. Volt egy igaz barátnője, Masha, nála kért szállást éjszakára.
– Úgy emlékszem, vannak rokonaid Moszkvában, ugye, Julcsi? – vetette fel Masha.
– Dehogy is ismerem őket, nagyon kicsi voltam, amikor utoljára itt jártak…
– Megvan még a címük?
– Meg. Ha csak meg nem változott… De ugyan minek? Kinek kellek én?
– Julcsi, van egy kis megtakarított pénzem – ajánlotta Masha. – Elég lenne egy oda-vissza jegyre Moszkvába.
– Nem fogadom el – tiltakozott a lány. – Ez a te álmodra kell.
– Ha te elhelyezkedsz Moszkvában, és én meglátogatlak – akkor az én álmom is teljesül – felelte Masha, miközben elővette a rejtekhelyéről a pénzt.
Így került Juliska Moszkvába. Amikor becsöngetett az ismeretlen lakás ajtaján, egy kedves, barátságos külsejű nő nyitott ajtót.
– Ön Alekszandra Valerjevna? – kérdezte a lány.
– Az vagyok. És te ki vagy? – csodálkozott a nő.
– Hát, én… távoli rokon. Nagyon-nagyon távoli – mosolygott szomorúan Juliska.
– Na, gyere csak be… Majd kiderítjük.
Sása néni valóban kedves asszonynak bizonyult. Férjével, egy mozgáskorlátozott emberrel élt egy öreg kétszobás lakásban. Látszott, hogy szegények.
– Petya bácsi nem dolgozik, rokkantnyugdíjat kap, de az nagyon kevés – mondta szinte mentegetőzve Juliskának. – Én reggel meg este udvart söprök, napközben meg köpenyeket varrok egy kis műhelyben. Ha maradsz, szívesen látunk, amink van, azt megosztjuk.
– Nagyon hálás leszek – örvendezett Juliska. – Segítek is, dolgozni fogok.
– Még túl fiatal vagy a munkához. Tanulnod kellene – mondta Sása néni.
De hát valahogy meg kellett élni. Így Juliska rokon helyett ő kezdte söpörni az udvart. A lépcsőházat takarítva, szemetet gyűjtve egyre inkább észrevette, hogy az emberek néha egészen különös dolgokat dobnak ki. Alig használt ruhák, márkás cipők, szovjet porcelán, szobrocskák, apró kincsek. Juliska nem sokat gondolkodott, elkezdte ezeket összegyűjteni és a takarítói raktárban tárolni.
És egyszer hazavitt egy halom rongyot, kimosta őket, majd engedélyt kért Sása nénitől, hogy leülhessen a varrógéphez. A ruhákat szétbontotta, és új dolgokat készített belőlük: egy jelmezes ruhát, egy táskát, egy terítőt, meg szép, retró függönyöket.
Egy szabadnapon elment egy régiség-kereskedésbe, ahol eladta a tányérokat és szuveníreket. A kapott pénzből bérelt egy kis helyet a piacon, és kirakta, amit saját kezűleg készített. Egész nap senki sem vett tőle semmit – csodálták, megtapogatták, megdicsérték, aztán továbbmentek, pedig az árai igazán megfizethetőek voltak. Zárás előtt fél órával azonban odalépett hozzá egy nő, és mindent felvásárolt. Még a névjegykártyáját is átnyújtotta, együttműködést ajánlva a lánynak.
A boldog Juliska bement egy boltba, vett élelmiszert és édességeket. Terített egy kis asztalt, a megmaradt pénzt pedig letette Sása néni elé.
– Mindig arról álmodtam, hogy az első önálló fizetésemet a szüleimnek adhatom. Mostantól ti vagytok a szüleim, Sása néni, Petya bácsi. Rendelkezzetek a pénzzel, ahogy jónak látjátok.
Petya bácsi tiltakozni kezdett, Sása néni pedig elsírta magát. Így kezdtek el együtt élni. Juliska továbbra is összeszedte az utcáról a dolgokat: egy részét eladta, másokat átalakított. A bevételét a rokonainak adta, akik aztán elkezdtek neki gyűjteni a tanulmányaira.
Végül azonban Juliska saját maga kereste meg a tandíjat. Már szinte el is felejtette azt az asszonyt, aki elsőként vásárolt tőle, de az újra felbukkant, és meghívta Juliskát, hogy varrjon a boltjába. Innentől kezdve a lánynak már nem kellett a piacon állnia – megrendelésre dolgozott, és jó pénzt keresett. Beiratkozott egy divattervező iskolába, és néhány év múlva már saját varróműhelye és boltja volt.
Volt mellette egy fiatalember is, aki megkérte a kezét.
– Menjünk el az anyukádhoz, szeretném megismerni – erősködött a leendő férj.
– Nem vagyok benne biztos… – tétovázott Juliska.
De aztán mégis elmentek. Forró nyári nap volt, az anyja lakásának ajtaja félig nyitva állt, a bűz már a lépcsőházban is érezhető volt. Az anya koszos ágyon aludt, mellette egy egész hadseregnyi üres üveg sorakozott.
– A-anyu… – szólította meg Juliska, ahogy akkor, amikor elment otthonról.
Az felnyitotta a szemét, és valamit motyogott, érthetetlenül.
Juliska kihívta a detoxikológust, aki infúziót adott a nőnek. A vőlegényével együtt kiszórták a lakásból az összes szemetet, Juliska letörölte a régi, törött bútorokat, felmosta a padlót, és főzött egy kis csirkés levest.
– Mit keresel te itt? – szólalt meg végül az anya.
– Anya, nekem most minden rendben van. Férjhez megyek. És segíteni szeretnék neked.
– Adj valamit másnaposságra… – kérte az.
Bármennyire is próbálkozott Juliska, nem tudta megmenteni az anyját. Az nem akart kezelést, ellenállt, szidta a lányát, amiért az beleszól az életébe. Hamarosan meg is halt.
Amikor Juliskának gyerekei születtek, azok nagymamának és nagypapának Sása nénit és Petya bácsit hívták – nekik sosem volt saját, vér szerinti gyermekük vagy unokájuk.
Egy meleg nyári napon Juliska ott állt apja és anyja sírja fölött, és egy-egy csokor fehér rózsát tett a sírhalmokra.
– Komolyan… te tényleg megbocsátottál az anyádnak? – kérdezte Masha, a barátnője. – Hiszen szó szerint kidobott téged az utcára!
Masha ekkor már szintén Moszkvában élt, és Julija Andreevna cégénél dolgozott.
– Még hálás is vagyok neki érte – felelte Juliska. – Nem tudom, hogyan alakult volna az életem, ha akkor ott maradok…
