— Mit tettél a lányommal? – kiáltotta már az ajtóból Natalja Olegovna.
— Mikor? – kérdezte álmosan Igor, aki még fel sem ocsúdott.
— Tönkretetted Valkát! Ki fogja őt most így elfogadni? – Natalja Olegovna félrelökte a vejét és berontott a lakásba. – Valka! Pakold össze a holmidat, mész átnevelésre!
— Natalja Olegovna! – szólt utána Igor az anyósának, aki már a lakás belseje felé sietett. – Nincs itthon!
— Hogyhogy nincs? És hol van? – Natalja Olegovna visszatért az előszobába. – Hová tetted őt?
— Denisszel elment az uszodába – válaszolta Igor.
— Áá! Tehát az unokám sincs otthon? – fújtatott mérgesen Natalja Olegovna. – Remek! Akkor senki sem zavar majd, hogy elintézzem veled a dolgot!
— Mit kell rajtam elintézni? – vigyorgott Igor. – Velem minden rendben van!
— Mit műveltél Valkával, te szégyentelen? Most már semmire sem jó! Teljesen tönkretetted a lányomat! És ki fogja most így elfogadni?
— Én! – jelentette ki Igor. – Szeretem őt!
— Csak ne hazudj nekem! Jól ismerem én az ilyen férfiakat: először megrontjátok a lányokat, aztán kidobjátok őket az utcára! – háborgott az anyós. – Te is ki fogod dobni! És akkor ki kell majd neki így?
— Natalja Olegovna, ha elfáradt az úton és mindent összekevert, akkor pihenjen egy kicsit! Főzök magának teát! – Igor a konyha felé mutatott. – De Valját nem fogom sehova sem elküldeni! Szeretem őt! Vele akarom leélni az életemet! Vele akarom megöregedni!
— Ó, te kis csalogány! – Natalja Olegovna ferde mosollyal jutalmazta vejét. – Pont az ilyen szavak miatt akadunk mi, gyenge nők, a horgotokra! Aztán kiforgatjátok az életünket, és végül eldobtok bennünket!
— Natalja Olegovna, már hét éve ismerjük egymást – mondta határozottan Igor. – És ezalatt volt akár egyetlen oka is kételkedni abban, hogy szeretem Valját? Egyszer sem bántottam! Egy durva szót sem mondtam neki! Erre most ilyeneket vág a fejemhez!
— Nem tudom, mi történik köztetek, de kívülről azt látom, hogy tönkretetted a lányomat! Most már semmilyen munkára nem lehet rávenni! Mindenre nemet mond!
— Nem tudom, miről beszél – csóválta a fejét Igor. – Otthon, mint látja, rend van: minden meg van főzve, ki van mosva. Valja bőven foglalkozik velem is, most épp a fiunkkal ment uszodába! Utána még kávézóba is készülnek! A munkahelyén sincs rá panasz! Sőt, előléptetés előtt áll a jó munkája miatt! Milyen visszautasításokról beszél?
— Lehet, hogy nálad itt mindent megcsinál – fintorgott Natalja Olegovna –, de otthon semmit sem akar! Nemrég mondtam neki, hogy ki kellene gyomlálni a krumplit, vizet hordani a fürdőhöz, homokkal kisúrolni a serpenyőket és lábasokat – ő meg az orrom alá dugta az ujjait, és azt mondta, nem akarja tönkretenni a manikűrjét!
Igor elmosolyodott:
— Teljesen jogos ok. Az a manikűr háromezret ér!
— Mennyit?! – Natalja Olegovna a szívéhez kapott. – Nincs hová tenni a pénzeteket? Nekünk adhattátok volna!
— Majd mi eldöntjük, mire költjük a pénzünket – válaszolta élesen Igor.
Ekkor már értette, mire akar kilyukadni az anyósa.
— Mindenki milyen önálló lett! – fújt egyet Natalja Olegovna. – És hol van a tisztelet? A gyerekeknek tisztelniük kell a szüleiket!
— Egyetértek – bólintott Igor. – Tisztelniük kell. De nem eltartani őket, és nem helyettük robotolni!
— Mit mondtál?! – kiáltotta Natalja Olegovna. – Az én lányom arany volt! Mindig mindenben segített az anyjának! A testvéreinek is mindig segítő kezet nyújtott!
Most meg körmökről beszél! Te tönkretetted a lányomat! Visszaviszem magammal! Átnevelem, aztán majd meglátjuk, talán vissza sem adom!
— Senkit nem visz el sehova! – emelte fel a hangját Igor. – Inkább a legmélyebb ládából vegye elő a lelkiismeretét! Egész életében Valja nyakán élősködött!
„Valja, ülj le!” – ezt a mondatot az első másfél évben naponta ismételgette Igor a feleségének. Nem hetente egyszer, hanem akár naponta tízszer is!
Eleinte így hangzott:
— Valecska, ülj le egy kicsit!
Aztán egyre élesebb, már-már durva lett:
— Valja! Ülj le… és maradj nyugton egy kicsit!
Azt hihetné az ember, hogy Igor zsarnok volt, aki valami érthetetlen dologra kényszerítette a feleségét. Pedig épp az ellenkezője volt igaz.
Igor könyörgött, kérlelte, kérte, rábeszélte, sőt néha parancsolta is! Csakhogy Valja egyszerűen üljön le nyugodtan. Pihenjen. Élvezze egy kicsit az életet.
Valja azonban csak mosolygott, és így felelt:
— Hogy üljek le, amikor annyi dolgom van? Takarítani kell, mosni kell, főzni kell! A tésztát is bekevertem a pirogokhoz, még vasalni is akartam! Mindent gyorsan megcsinálok, és utána majd leülök!
— Valja, mire mindezt megcsinálod, már éjszaka lesz! – mondta Igor.
— Jaj, dehogy! Mindjárt kész vagyok! – és már rohant is a lakásban, csinálva mindent, amit felsorolt, sőt még újabb feladatokat is kitalált közben.
Kezdetben Igor megértette Valja sürgés-forgását, amikor rendbe tette a lakását. Korábban egyedül élt, és a háztartással csak amennyire muszáj volt, annyit foglalkozott. Munka pedig volt bőven.
Egy agglegénylakásból lakható otthont csinálni kemény munka.
De Valja ezt könnyedén megoldotta.
Sem a kosz, sem a por, sem a pókháló, sem a padlón és a bútorokon lévő régi foltok nem zavarták. A szeméthegyeket is nyugodtan kihordta a kukába, amikor Igor dolgozni volt.
Így a dolgokat is rendbe tette, a konyhát ragyogóra súrolta, a fürdőszobát pedig „jobb mint új” állapotba hozta.
Igor természetesen igyekezett ebben részt venni, de Valja őszintén meghagyta neki a statiszta szerepét.
Rend lett, a lakás ragyogó kinézetet kapott. Minden a helyén volt, ésszerűen és kényelmesen elrendezve.
Csakhogy Igor nyugalma csak álom maradt. Valja nem tudott egy helyben ülni. Mindig csinálnia kellett valamit!
Igor egyszer leültette, kétszer leültette. Mondta, hogy már így is tiszta minden! De Valja csak mosolygott és így felelt:
— Nekem nem nehéz, és a szeretett férjemért azt szeretném, hogy minden rendben legyen!
Igor igyekezett kevesebbet szemetelni, maga után elpakolni. De ez sem állította meg Valját. Akkor elkezdett ő maga takarítani, főzni, mosni, amikor Valja dolgozott, és neki szabadnapja volt.
Nevetséges kimondani, de egyszer majdnem össze is veszekedtek egy seprű miatt! Azon harcoltak, ki fogja végül felsöpörni a padlót.
De Igor minden igyekezete megtört felesége háláján, majd azon, hogy Valja utána mindent újra megcsinált.
— Valja, nálunk már olyan tisztaság van, hogy a földről is lehetne enni! Ülj már le egy kicsit! Miért kell ide-oda rohangálnod?
— Mi van, ha valamit még nem csináltam meg? – válaszolta mosolyogva.
— Már mindent megcsináltál, amit csak meg lehetett! És ha valahol mégis lenne valami, ott vagyok én! A ház ura! Majd én kitakarítok és főzök! Valja! Ülj le!
— Igen, te vagy a ház ura! Te keresed a pénzt! Én pedig nő vagyok! Az én dolgom a háztartás és az otthon melege! – ragaszkodott Valja a magáéhoz.
— Valja, de te is dolgozol! – nem adta fel Igor. – A költségvetésünk közös! Ezért a házimunkát is kettőnknek kell megosztani!
— De nekem nem nehéz! – kiáltotta.
— És le tudnál ülni velem egy kicsit? Csak úgy ülni? Nyugodtan, lazán! A férjed mellett!
— Hát jó, üljünk – kezdett idővel engedni Valja. – De talán teát főzzek? Vagy enni szeretnél? Készíthetnék valami különlegeset!
— Valja! Ülj le! – kiáltott Igor. – Azt akarom, hogy ülj mellettem és nézd velem ezt a romantikus sorozatot!
Pedig Igor egyáltalán nem szerette a sorozatokat. De leült, leültette a feleségét is, bekapcsolt a tévében egy melodrámát, és addig tartotta maga mellett Valját, amíg véget nem ért az epizód.
Másfél év „harc” után Valja valahogy beletörődött abba, hogy néha egyszerűen csak ülnie kell a férjével és nem csinálni semmit. Bár folyton késztetést érzett arra, hogy valamivel a kedvében járjon, hozzon valamit, adjon valamit vagy csináljon valamit.
Igor számára mégis igazi győzelem volt az a pillanat, amikor Valja megkérte, hogy segítsen a takarításban, mert ő elfáradt. Elfáradt! Leült! Teát ivott és pihent!
Igor befejezte a takarítást, majd leült Valja mellé és megkérdezte:
— Drágám, mondd csak, miért nem tudtál régen egy helyben ülni? Te is tudod, hogy minden rendben van. Mi értelme újra felmosni a padlót, felsöpörni a tiszta padlót, kimosni azt, ami egy hete a szekrényben volt, aztán visszatenni, hogy egy hét múlva megint kimosd?
— Gyerekkoromtól arra tanítottak, hogy ne üljek tétlenül – válaszolta zavartan Valja. – A szüleimnek segítségre volt szükségük.
A bátyám elszökött tőlünk, és rokonoknál élt egy másik faluban. Amikor visszatért, már rokkant volt. Hogy mi történt, senki sem mondta, de róla is gondoskodni kellett.
Anyának pedig még voltak gyerekei. A kisebb testvéreim. Nekem kellett segítenem velük, amikor anya gyesen volt, vagy amikor dolgozott.
— És az apád? – kérdezte Igor.
— Tőle mit lehetett volna elvárni a házimunkában? – mosolygott Valja. – Ő dolgozott, otthon pedig ő volt a ház ura! A vezető! Ráadásul nagyon szerette a kisebbeket, ezért mi mind vigyáztunk rájuk!
— Várj csak – ráncolta a homlokát Igor –, hiszen nincs nagy korkülönbség közted és a testvéreid között, igaz?
— Akkor is – mosolygott Valja. – Amikor Dima elszökött, én maradtam a legidősebb, és amikor visszatért, tőle már úgysem lehetett sok segítséget várni.
— Mondd meg őszintén, most, amikor az anyádhoz mész… – Igor nem fejezte be a mondatot, és hagyta, hogy Valja maga mondja ki a gondolat végét.
— Igen, azért járok oda, hogy segítsek nekik! A kertben is rengeteg a munka, a házban pedig megszámlálhatatlan! – mondta Valja.
— Bocsáss meg, de a húgod, Katya, ha jól számolom, már tizenkilenc éves! Miért ne segíthetne? Vagy ő is rokkant?
— Hiszen tanul! – mondta Valja úgy, mintha valóban rokkant lenne.
Igor nem tilthatta meg, hogy a rokonaihoz járjon, de azt azonnal megértette, hogy ott pofátlanul kihasználják a feleségét. Nem akart konfliktust, de ekkor Valja teherbe esett, Igor pedig ismerősökön keresztül talált egy orvost, aki híres volt arról, hogy túlságosan is óvatos a terhesgondozás során.
Elvitte hozzá Valját, az orvos pedig úgy megijesztette, hogy a túlzott terhelés halálos veszélyt jelenthet a születendő gyermekre. Aztán Igor jelenlétében előadást tartott arról, hogy a férjnek gondoskodnia kell a várandós feleségéről, a feleséget pedig minden házimunkától és gondtól meg kell kímélni.
Valja kénytelen volt beleegyezni, mert a férje egyetértően bólogatott, az orvos pedig tekintéllyel nyomta rá az akaratát.
A terhesség és a szoptatás ideje alatt Igor tettekkel bizonyította, hogy tökéletesen képes ellátni a háztartást úgy is, hogy közben dolgozik. Valja pedig lassan, apránként kezdte felismerni saját törékenységét és értékét.
Otthon továbbra is csinált ezt-azt, de mindig emlékezett rá, hogy Igor elégedetlen lesz, ha túlhajszolja magát. És a túlhajszoltságot Igor mércéje szerint kellett érteni, nem az övé szerint.
A faluba, az anyjához tett látogatások viszont tiltólistára kerültek. Igor ragaszkodott hozzá, hogy elsősorban az anyának kell gondoskodnia a gyerekről.
— Rám lehet bízni Denist, de vajon kell-e? Magunkkal vinni pedig egyenesen meggondolatlanság! Ott nem az ő otthona, kényelmetlenül érezné magát!
Így a rokonok látogatása is tiltva lett.
— Nem kell, hogy a kisfiunkat agyonnyomják a túlzott figyelemmel! Majd ha nagyobb lesz, akkor találkoznak!
Igor hazudott! Ezt maga is elismerte, és szándékosan tette. Nem akarta, hogy a feleségét kihasználják, még akkor sem, ha ő ezt természetesnek tartotta.
Ezért elszigetelte őt az elnyomóktól, és közben tudatosan alakította benne a törékeny hölgy képét – olyanná formálta a feleségét.
Szépségszalonokba vitte, manikűrre, pedikűrre, sminkre és különféle tanfolyamokra, ahol a nők önbecsülését az egekig emelik.
Nem, nem félt attól, hogy Valját „elrontják”. Neki épp az ellenkező irányba kellett túllőnie a célon. Hogy ami addig görnyedt volt, végre kiegyenesedjen.
A szülési szabadság után Valja visszatért a munkába, és megint nem maradt ideje az anyjára és a rokonokra. Valja visszaszerezte a státuszát és a hírnevét, amit a szülési szabadság alatt elveszített.
Aztán mégis elment.
Ez pedig vizsga volt Valja számára! Vagy Igor számára? Inkább mindkettőjük számára. Hogy Valja mennyire tanulta meg azt, amit Igor majdnem hat éven át tanított neki.
Az anyós hisztérikus megjelenése pedig bizonyíték volt arra, hogy a vizsga kitűnőre sikerült.
Natalja Olegovna ordítva:
— Ez az én lányom! – ököllel rontott Igor felé.
Igor elkapta a nő kezét, visszaültette a székre, majd fölé hajolva nagyon durva, kemény hangon mondta:
— Öt gyereke van! A legidősebb harmincöt éves. Nem tudom, milyen rokkant, de a harmadik munkaképes rokkantsági csoportja van, mégis úgy viselkedik, mintha az első lenne, és már haldoklana!
Katya huszonöt éves. Nincs férje, nincs gyereke. A munkája pedig – jegyszedő egy klubban – semmi megerőltető!
Lida tizenhét! Elvégezte az iskolát, és sem tanulni, sem dolgozni nem akar.
Kostya tizenöt! Nagy darab fiú! És az összes gyereke – Valját kivéve, beleértve a férjét is – egyáltalán nem akar semmit csinálni!
Mert maga és csak maga tette Valját már kiskorától olyan helyzetbe, hogy neki kell és kötelessége mindent megcsinálni maguk helyett!
Hát most figyeljen! Ennek vége! Most már az én feleségem! És már nem az ön családja, hanem az enyém! Hagyja békén a feleségemet, és foglalkozzon a saját családjával!
Az anyós egy szó nélkül távozott. Valjának sem mondott semmit.
Amikor azonban Valja legközelebb meglátogatta az anyját, azt mondta, hogy a ház olyan példás rendben van, hogy rá sem lehet ismerni. És a legfontosabb: mindenki csinál valamit! Őt pedig, mint díszvendéget fogadták!
— Ez azért van, mert te az én szeretett feleségem vagy! A világ leggyengédebb és legtörékenyebb asszonya! És most már ők is megértették, hogy téged óvni és szeretni kell!
