Rájöttem, hogy a házasságunk végleg kettészakadt, amikor nem találtam az új gőzölős vasalómat a vasalódeszkán.
Azt a bizonyosat, amit húszezerért vettem a negyedéves prémiumomból. Korábban már nyomtalanul felszívódott az olasz kapszulás kávéfőző, a drága kenyérpirító és a kedvenc konyhai robotgépem is.
— Géna, hol a vasaló? — kérdeztem a férjemet, miközben az üres vállfákat pörgettem a gardróbban.
— Milyen vasaló? — Géna még csak fel sem nézett a telefonja kijelzőjéből, tökéletes közönnyel viseltetve a háztartási problémáim iránt.
— Semmit nem vittem el, főnök! Életemre esküszöm! — rikkantotta vidáman, rekedtes hangon Jása a rúdjáról.
A jákópapagájt a kollégáimtól kaptam a jubileumomra. Imádtam ezt a szürke bestiát, mert még a legpocsékabb napokon is képes volt felvidítani. Géna szívből gyűlölte a madarat, mivel Jásának fenomenális memóriája volt a hangsúlyokra, és őszintén szólva gúnyos természettel áldotta meg a sors.
— Ezt a tollas dögöt egyszer még kihajítom az ablakon — szűrte fogai között a férjem. — Te raktad el valahová azt a vasalót. Vagy elrontottad és elfelejtettem. Nálad örökké minden leég vagy tönkremegy.
— Diliház! Mentőket! — vágta rá azonnal Jása, a mentőautó szirénáját utánozva.
Szó nélkül kihúztam a szekrény alsó fiókját, ahol Géna a szerszámait tartotta. Ott árválkodott az egy hónapja eltűnt kávéfőzőm üres doboza. Akkor a férjem azzal győzködött, hogy elfelejtettem bele vizet tölteni, leégettem a motort, ő pedig személyesen vitte ki a kukába.
— Tudod, valahogy beletörődtem, amikor a gépek csak úgy „kimentek a szemétbe”. De a vasalót három napja vettük. Még kihűlni sem volt ideje.
— Ira, hagyd már abba a hisztit egy darab műanyag miatt! Kezeltetned kellene magad, paranoiás vagy.
Ebben a pillanatban kattant a bejárati ajtó zárja. Génának volt egy elbűvölő szokása: kulcsot adott az anyjának. Margarita Pavlovna úgy lépett be a lakásba, mint aki a lakóingatlanunk többségi tulajdonosa.
— Irocska, hoztam nektek törölközőket — az anyósom két savszínű, érdes rongyot dobott a puffra. — Mert nálad örökké nincs mivel megtörölközni. Genocska, kisfiam, főzz anyádnak egy kávét!
— Itt a potya! Nyisd a kaput! — hirdette Jása undorító, recsegő hangon.
— Nincs kávéfőzőnk, Margarita Pavlovna. Csodával határos módon elpárolgott — támaszkodtam az ajtófélfának.
— Szegény árva! Utolsó szálig kifosztották! — szúrta közbe a papagáj, tökéletesen utánozva Margarita Pavlovna sivító, szenvedő hanglejtését, amit akkor használt, amikor a vérnyomására panaszkodott.
Géna a kalitka felé rándult, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy kitekerje a madár nyakát, de elálltam az útját.
— Én meg vettem magamnak egy pompás gépet — vágott vissza rendíthetetlenül az anyósom, miközben lehúzta a kesztyűjét, és úgy tett, mintha észre sem venné a madarat. — Olyan cappuccinót csinál, hogy az egy álom. Meg vettem egy gőzölős vasalót is, nagy teljesítményűt. Kényeztetnie kell magát az embernek nyugdíjasként, ha már a menye nem képes megvendégelni.
Elővettem a telefonomat, és megnyitottam a banki applikációt.
— Micsoda különös véletlen. Az én vasalóm eltűnik, magánál meg megjelenik egy. És a robotgépem is pont az ön híres húsvéti sütése előtt veszett el. Mennyiért vette a vasalót, Margarita Pavlovna?
— A saját, nehezen megkeresett pénzemből! — emelte fel büszkén az állát. — Spóroltam a nyugdíjamból, és megvettem. Egy nagyáruházban.
— Megmutatja a blokkot? Mert nekem itt van az applikációban az elektronikus számla erről a vasalóról. Meg a gyári száma a garanciajegyen, ami itt lapul a táskámban.
Géna előrelépett, fölém tornyosulva. Itthon mindig diktátorrá változott, bár az emberek előtt ügyesen játszotta a nép egyszerű gyermekét és a gondoskodó családapát.
— Hogy beszélsz anyámmal? — sziszegte a férjem. — Teljesen elment az eszed? Na bumm, kölcsönvette azt a hülye vasalót, és akkor mi van?
— Kölcsönvette a robotgépet, a kenyérpirítót, a kávéfőzőt és a vasalót? Kérdezés nélkül? Amíg nem vagyok itthon? Ezt lopásnak hívják, Géna.
— Ne merészeld anyámat tolvajnak nevezni! — ordította.
— Ez az én otthonom is! Azt adok oda, amit akarok! Egy család vagyunk, te meg egy kicsinyes polgárasszony vagy. Ott remegsz a vasdarabjaid felett!
— A srác a csúcsra tört! De nem jött össze a biznisz! — kommentálta Jása síri hangon, a csőrével kattogva.
Margarita Pavlovna azonnal kihúzta magát, megérezve fia biztos védelmét.
— Pontosan. Én téged, Ira, mindig is anyagiasnak tartottalak. Sajnálsz egy vacak vasalót a férjed édesanyjától. Mi Génoticskával mindent ebbe a házba fektetünk, felújítottunk, te meg csak a garasaidat számolgatod.
Rájuk néztem. Két felnőtt ember állt a folyosó közepén, és teljes komolysággal igazoltak egy lakásbetörést „magasztos családi érzésekkel”. Belül valami mintha kiégett volna.
Nyugodtan az akasztóhoz léptem. Levettem az anyósom nercbundáját — azt, amit Géna tavaly vett neki, titokban levéve a pénzt a közös megtakarítási számlánkról.
Múlt héten az anyósom megparancsolta neki, hogy vigye el a bundát tisztítóba, mert „a szőrme elfáradt a tél után”, és pont ma jött érte — a friss, tiszta, és persze megint csak nem általa kifizetett darabért.
— Ira, mit művelsz? — az anyósom megfeszült.
Szó nélkül összehajtogattam a szőrmét, és belegyömöszöltem egy nagy, élelmiszerbolti nejlonzsákba.
— Mivel nálunk minden közös, és mindenki azt vesz el, amit akar, kérdezés nélkül — mondtam rezzenéstelen hangon —, így a bundát most én veszem el. Épp jó lesz kárpótlásnak a gépekért. Holnap eladom az interneten.
Géna felém vetette magát, megpróbálva kitépni a zsákot.
— Add ide! Teljesen megőrültél?
Léptem egyet hátra, és a kabátzsebemből elővettem egy gázspray-t, biztosítva a gombot.
— Hozzám ne érj.
Géna megdermedt. A megjátszott agressziója elpárolgott, csak egy büntetlenséghez szokott, gyáva ember tanácstalansága maradt a helyén.
— Úgysem mered — cincogta bizonytalanul Margarita Pavlovna, oldalazva a bejárati ajtó felé.
— Módszeresen hordták ki a holmijaimat. Elértéktelenítették a munkámat. Te pedig, Géna, fedezed a lopást a saját otthonodban, és próbálsz bolondot csinálni belőlem.
— Irocska, hát miért kell így felhúznod magad — váltott hirtelen hangnemet az anyósom, behízelgően a szemembe nézve, miközben a drága bundáját rejtő zsákot figyelte. — Hiszen ezek csak gépek… Mindent visszaadunk. Feltétlenül! Még holnap visszahozunk mindent, épségben.
— Önkéntes beismerő vallomás! Enyhítő körülmény! — harsogta Jása a bűnügyi híradók bemondóit idézve.
— Nincs olyan, hogy „holnap”, Margarita Pavlovna — mosolyogtam hidegen. — Most azonnal. Géna beül magával az autóba, elmennek magukhoz, összeszedik a kávéfőzőmet, a robotgépemet, a kenyérpirítómat és a vasalómat, és visszahozzák. Pontosan másfél órájuk van az útra oda-vissza. A bunda itt várja magukat, túszként.
— Ira, te nem vagy magadnál?! Sehová nem megyek ilyen későn! — háborodott fel a férjem.
Megráztam a spray-t.
— Dehogynem mész, Géna. Különben hívom a rendőrséget, megmutatom a számlákat, a lépcsőházi kamera felvételeit, ahogy anyád dobozokkal távozik, és feljelentést teszek lopásért. Csoportosan elkövetett, előre kitervelt bűncselekmény miatt.
Géna elfehéredett. Margarita Pavlovna megragadta a ruhaujját:
— Génoticska, menjünk gyorsan, ez teljesen begolyózott! Meghozzuk neki azokat a vasakat, fulladjon meg velük!
Kirohantak az ajtón, hangosan trappolva a lépcsőn.
— Csomagolni és kifelé! Szabadítsák fel a cellát! — ordította Jása, átrepülve a csillárra.
— Pontosan ezt fogjuk most tenni, drága kismadaram — bólintottam.
Másfél óra — az rengeteg idő, ha az ember gyorsan cselekszik. Elővettem a spejzból a legnagyobb szemeteszsákokat. Az elsőbe Géna öltönyei repültek vállfástul.
A másodikba a nagyra tartott edzőcipő-kollekciója. A harmadikba a horgászfelszerelések, a játékkonzol és az összes kontroller, a laptopja és a borotválkozó cuccai.
Úgy dolgoztam, mint egy futószalag. Semmi sajnálat. Csak hideg számítás. Amikor végeztem, mind a hét zsákot kihúztam a folyosóra, szépen a fal mellé sorakoztatva, hogy ne akadályozzák a közlekedést.
Egy óra és húsz perc múlva megszólalt a lift. Kinyitottam az ajtót, mielőtt még bedughatták volna a kulcsot.
Géna és Margarita Pavlovna ott álltak a lépcsőházban, nehezen lélegezve. Géna kezében a robotgép és a kávéfőző doboza volt, az anyósom pedig a vasalót és a kenyérpirítót szorította a mellkasához. Győzedelmesen néztek rám, nyilván arra számítva, hogy most beeresztem őket, megiszunk egy teát, és az incidens el van simítva. Géna már lépett is volna befelé.
Hirtelen kitámasztottam a lábam, blokkolva az ajtót.
— Rakjanak le mindent a padlóra az előszobában — vezényeltem.
Engedelmesen lerakták a gépeket a küszöbömön belülre. Én pedig azonnal kidobtam a lépcsőházba a nercbundát rejtő zsákot. Margarita Pavlovna egy sikoltással kapta el a levegőben.
— Na jó, az ügy lezárva, Ira. Elég a hülyéskedésből, engedj be, fáradt vagyok — próbált meg Géna elnyomulni mellettem.
Erővel mellen löktem, vissza a lépcsőházba.
— Az ügy valóban lezárva. Az én tulajdonom visszakerült hozzám. A tied pedig, Géna, ott vár rád — mutattam a fekete szemeteszsák-hegyre, ami árválkodott a falnál. — Holnap beadom a válókeresetet.
Géna nem azonnal fogta fel, mit mondtam. Az egyik pillanatban rám nézett, a másikban a zsákokra.
— Hogy érted ezt?! Ira, ehhez nincs jogod! Ez az én lakásom is! Most hívom a rendőrséget! — visítozott.
— Hívd nyugodtan. A lakást a házasság előtt vették a szüleim. Egyetlen filléred sincs benne. A felújítást pedig az én személyes megtakarításomból csináltuk, amit a leendő szülési szabadságomra szántam. Úgyhogy… szélnek eresztve. Margarita Pavlovna, vigye a kisfiát oda, ahol látni akarják. És a savszínű törölközőit se felejtse el!
A két érdes rongyot egyenesen a megdöbbent férjem arcába vágtam.
Amikor rácsapódott az ajtó, Jása leszállt az alsó rúdra és közölte:
— Szabadságot a papagájoknak!
Felnevettem, érezve, ahogy egy hatalmas betontömb gördül le a vállamról, amit az utóbbi három évben cipeltem.
Ha valaki kitartóan tépkedi a tollaidat, magasztos érzelmekre és családi kötelességre hivatkozva — ne várd meg, amíg teljesen kopasz maradsz. A megkopasztott madarak talán nem repülnek, de a kitépett tollakból remek seprűt lehet kötni. Ráülsz erre az ősi közlekedési eszközre — és elrepülsz egy új, szabad élet felé.
