…– De – habozott Stephen –, van egy nő. Nem ügynökségtől. Furcsa az ajánlás, de… más lehetőség nincs.
Két nappal később ott állt a kapunál. Alacsony, úgy negyvenöt éves, egyszerű szürke pulóverben, se egyenruha, se az a betanult „imádom a gyerekeket” mosoly. Az őr még vissza is kérdezett, biztos jó helyre jött-e.
– Lucia vagyok – mondta nyugodtan. – Ha még aktuális.
Jonathan szkeptikusan nézett rá. Az utolsó dada hajában zöld festék után már bármire fel volt készülve.
– Azonnal figyelmeztetem – sóhajtott. – Hat lány. Hat és tizenhat között. Ők… nehezek.
– És maga? – hunyorított Lucia. – Beszél velük?
– Próbálok – felelte őszintén. – De munka, megbeszélések, határidők…
– Értem – bólintott a nő. – Akkor az alku egyszerű. Nem fogok „nevelni”. Élni fogok velük.
Már az első nap megtörtént az, amitől Jonathan tartott: kiabálás, ajtócsapkodás, a kisebbek hisztiztek, a nagyobbak demonstratívan feltekerték a zenét. Ő már készült bocsánatot kérni és taxit hívni.
De Lucia nem kiabált. Nem fenyegetőzött. Egyszerűen bement a konyhába, és palacsintát kezdett sütni.
– Aki nem akar, nem eszik – mondta hangosan. – De utána nincs nyafogás.
Tíz perc múlva mind a hatan a konyhában ültek. Csendben. Gyanakodva.
– Anya is ilyet csinált – morogta az egyik középső.
– Tudom – felelte Lucia. – Ő maga mesélte a receptet. Még nevetett is, hogy mindig azon veszekedtek, kié az utolsó.
A csend más lett. Nem feszült – élő.
Este a lányok maguk rángatták be Luciát a nappaliba régi videókat nézni. A harmadik napon a legkisebb elaludt a vállán. Az ötödiken a legnagyobb egy év után először lejött vacsorázni.
Egy hét múlva Jonathan furcsát vett észre: a ház már nem csatatérnek tűnt. A lányok még mindig veszekedtek, igen. De többet nevettek. És már nem menekültek el.
– Mit csinált velük? – kérdezte egyszer.
Lucia vállat vont.
– Semmi különöset. Csak nem próbáltam helyettesíteni őket. Nekik nem új anya kell. Hanem valaki, aki nem fut el.
Jonathan sokáig hallgatott. Aztán leült mellé.
– Én sem… nagyon boldogulok.
– Tudom – mondta a nő lágyan. – De legalább itt van. Ez már sokat számít.
Egy hónap múlva Jonathan a megbeszélései felét lemondta. Kettő múlva vasárnaponként ő maga kezdett főzni. Fél év elteltével pedig rájött, hogy nem a „borzalmas gyerekekkel” és nem is a dadákkal volt a baj.
Néha ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön, nem ördögűzőre és nem is szakemberre van szükség.
Csak egy emberre, aki nem fél maradni.
