Viktor, Nagyezsda férje az asztalfőn ült, vadonatúj öltönyt viselt.
– Na – emelkedett fel Tolja koma. – Az ifjú párra! Hogy még huszonöt évet éljenek le lélekben összeforrva! Keserű!
– Keserű! – kiáltották a vendégek, miközben kaviáros szendvicseket rágtak.
Nagyezsda a férje felé hajolt egy csókért, Viktor azonban hirtelen élesen elhúzódott.
– Várj csak, Nagya, ne siess.
Feltápászkodott, dülöngélt, és csörömpölve ejtette a villáját a tányérra. A teremben elcsendesedett minden, még Marika néni is megdermedt, aki éppen hangosan szürcsölte a kocsonyát.
– Egy tőstöt szeretnék mondani – rekedt ki Viktor hangja. – A végsőt.
Zinaida Petrovna, az anyós, aki jobboldalt ült, elégedetten bólintott, hiszen huszonöt éve várta ezt a pillanatot.
– Hát figyelj csak, Nagya – Viktor zavaros tekintettel pásztázta végig a vendégeket. – Huszonöt éven át tűrtelek, görnyedtem, hogy téged etesselek meg a kölykeidet… a kakukkfiókákat.
Nagyezsda annyira elfehéredett, hogy szinte egybeolvadt a fehér terítővel.
– Viktor, te meg miért beszélsz így? Talán felöntöttél a garatra?
– Azért ám! – vágott rá Viktor az öklével az asztalra, mire a poharak megugrottak. – Elég volt! Én, emberek, holnap beadom a válást, és a lakást is megosztom!
– Hogyhogy? – szólalt meg a fiuk, Szlava, aki az asztal végén ült. – Apa, te megbolondultál? Milyen lakásról beszélsz?
– Fogd be a szád, te fattyú! – üvöltötte Viktor, miközben fröcsögött a nyála. – Te nem vagy a fiam! És Olena sem a lányom! Én ezt már régóta sejtettem!
– Nekünk, Szmirnovoknak, egyenes, görög orrunk van! Nektek meg olyan krumpliorrotok! Az egész falu ezen nevetett, hogy más kölykeit nevelem!
– Viktornak igaza van! – csillantott fel a szeme az anyósnak. – Én mindig ezt mondtam! Szlavának eláll a füle, Viktornak meg szépen simul a fejéhez! Amíg ő a távoli műszakokban volt, ez jól kitermelte őket!
Nagyezsda felállt, a keze reszketett, de a hangja hűvös és félelmetes maradt.
– Viktor, ülj le, ne hozdd magad szégyenbe!
– Nem, most te fogsz megszégyenülni! – Viktor a zakója belső zsebébe nyúlt. – Én, Nagya, nem vagyok hülye, felkészültem. Egy hónappal ezelőtt, amíg aludtatok, mintákat vettem, és beadtam őket a laborba. Vagyonokat fizettem érte, de kiderítettem az igazságot!
Elhúzott egy fehér borítékot.
– Íme! Hivatalos dokumentum, DNS-teszt! Most megtudjuk, kitől szedted össze ezeket, te kurva! Most mindenki megtudja!
A vendégek tátott szájjal ültek, Valya néni keresztet vetett. Szlava és Olena iszonyattal és undorral néztek az apjukra.
– Nyisd már ki! – sivalkodott Zinaida Petrovna. – Olvasd, fiam! Hogy égjen a pofája! Keressük ki innen a fenébe!
Viktor diadalmas mosollyal tépte fel a borítékot. Kezei remegtek a vágyakozástól; most összetöri, megsemmisíti, és egyedül marad a háromszobás lakásban győztesként. Előhúzta a összehajtott papírlapot, szétnyitotta, felvette a szemüvegét, és olvasni kezdett.
A teremben halálos csend lett. Viktor arca változni kezdett: először vörös lett, aztán foltos, a szeme kerekre tágult és kiugrott a helyéből.
– Na? – nem bírta tovább az anyós. – Mi áll ott, Viktor? Nulla százalék? Én megmondtam!
Viktor hallgatott, lassan visszaesett a székre.
– Viktor? – kérdezte ijedten Tolja koma. – Rosszul lettél?
Nagyezsda odalépett az asztalhoz, nem sírt, benne már öt perce minden kiégett, amikor a gyerekeit kakukkfiókáknak nevezte. Elvette a papírt.
– Olvassuk csak el – mondta hangosan, tisztán, mint egy gyűlésen. – „Genetikai vizsgálati szakvélemény: Szmirnov Viktor Petrovics apaságának valószínűsége Szmirnov Vjacseszlav Viktorovics fiúgyermek tekintetében kilencvenkilenc kilenc tized százalék. A Szmirnova Olena Viktorovna leánygyermek tekintetében az apaság valószínűsége kilencvenkilenc kilenc tized százalék.”
Az anyós tátva maradt száját becsukta, majd újra kinyitotta; pont úgy festett, mint a partra vetett hal.
– Hogyhogy? – suttogta. – Kilencvenkilenc? Ez… ez tévedés! Laboratóriumi hiba! Összecserélték a mintákat!
– Nem, anyósom – mondta Nagyezsda jéghideg hangon. – Ez nem hiba, hanem a maguk paranoiája Viktorral!
Viktor az arcába temette a kezét, a válla rázkódott. Felfogta, mi történt: az imént, az összes rokon, barát és szomszéd előtt megalázta a feleségét, akit huszonöt éven át vádolt. Megalázta a gyerekeit, akiket idegennek nevezett, és ami a legszörnyűbb – nem volt igaza.
Azt hitte, ez a boríték lesz a nyerő kártyája, a belépője egy új, szabad életbe a „potyalesők” nélkül, de ez most a saját ítéletének bizonyult.
– Apa – remegett Szlava hangja a dühdtségtől. – Te tényleg megcsináltad a tesztet? Tőlünk loptál mintákat?
– Szlava, én… – Viktor felemelte a fejet, szánalmas látványt nyújtott. – Azt hittem… Hát, nem is hasonlítasz rám!
– Mire nem hasonlítok? – kérdezte Olena, felállva. – Rád? Hála Istennek, hogy nem! Hiszen egy erkölcsi csődtömeg vagy!
– Olena, hogy mersz így beszélni az apáddal! – sikoltozott Zinaida Petrovna. – Ezt mind Nagya rendezte meg! Ő vesztegette meg az orvosokat!
Nagyezsda elnevette magát.
– Zinaida Petrovna, nem jutott eszébe soha elgondolkodni azon, vajon miért nem hasonlítanak Viktorra?
– De nem tőle! – hördült fel az anyós. – Nálunk van fajsúly! Görög orr, sasorr! Nekik meg krumpliorruk van!
Nagyezsda felsóhajtott, a tálalószekrényhez ment, és előhúzta a régi, bársonyos fotóalbumot.
– Éppen mostanában raktam rendbe a holmikat – mondta, miközben kinyitotta az albumot. – És megtaláltam a te fiatalkori fotódat is, Zinaida Petrovna.
Előhúzott egy fekete-fehér képet, amelyen a fiatal Zinaida Petrovna a férjével ölelkezve állt.
– Ez a férjem! – mondta büszkén az anyós. – Viktor apja!
– Isten nyugtassa, igen, ő Pjotr Ivanovics, de hát akkor ő ki? – Nagyezsda előhúzott egy másik, csoportos fotót, amelyen a szomszédok piknikeztek.
– Ez… hát, a szomszédok, Mikola bácsi.
– Mikola bácsi – bólintott Nagya. – Ugyanaz, aki átjárt hozzád „teázni”, amíg Pjotr Ivanovics távol volt a kiküldetéseken. Az egész falu erről súgott, Zinaida Petrovna.
– Mit hordasz össze itt, te teremtette?! – az anyós olyan vörös lett, mint a rák.
– Hát nézze csak meg – Nagya az orra alá tolta a képet. – Nézze meg Mikola bácsit meg Viktort.
– Hallgass csak… Hát tényleg – mondta a koma, miközben meresztgette a szemét. – Kolkának sasorra volt, olyan görögös, meg az az állgödör, pont olyan, mint Viktornak.
– Pontosan! – vette át a szót Valya néni. – Hírhedt szoknyapecér volt ám! Járt ő Zinkához, emlékszem is rá!
A terem robbant; volt, aki kuncogott, volt, aki füttyentett – a kirakós darabjai a helyükre kerültek. Viktor az anyjára meredt.
– Anya? – kérdezte halkan. – Ez igaz?
– Viktor, ne hallgass rá! Hazudik!
– Minek is hallgatna tovább? – Nagyezsda becsukta az albumot. – Az én gyerekeim az én véremet hozták – pisze orrúak, szőke hajúak. Te meg, Viktor, Mikola bácsira ütöttél, úgyhogy ne a gyerekeken csináltass DNS-tesztet, hanem magadon meg az anyukádon. Talán akkor kiderül, miért is olyan „nemes” az orrod.
Szlava felállt az asztaltól.
– Na hát, apám, te akartál válást? Meg is kapod.
– Fiam… – hebegte Viktor.
– Nem vagyok a fiam te neked, húsz éven át fattyúnak hívtál. Tűrtem, mert anya így kérte, de most már elég!
Kiviharzott a szobából, és becsapta maga mögött az ajtót. Olena rögtön utána indult.
– Kakukkfiókáknak hívtál minket? Úgy látszik, mi semmik vagyunk neked, Isten veled! – Ő is követte a testvérét.
A szobában csak a vendégek meg a porba sújtott Viktor maradt az anyjával. Nagyezsda töltött magának egy tele pohár pezsgőt, és egy húzásra kiitta.
– Viktor – mondta. – Huszonöt éven keresztül rágtad az agyam, én meg tűrtem a gyerekek kedvéért. Azt hittem: na mindegy, ügyetlen, féltékeny, de mégiscsak a sajátom, az apjuk. Te meg nem is hülye vagy, hanem egy gazember!
– Nagya, bocsáss meg! – Viktor megpróbálta elkapni a kezét. – Nem voltam józan! Az ördög bújt belém! Anya meg csak hergelt! Hát szeretlek!
– Vedd el a kezed – rántotta el a tenyerét Nagya. – A szeretet, Viktor, az bizalom, te meg beküldted egy laborba, egy borítékban!
– Bocsássanak meg, kedves emberek, a lakodalomnak vége! – nézett a vendégekre.
Aztán a férjéhez fordult.
– Szedd a cókmókodat, Viktor, és az anyádat is hozd magaddal; van miről beszélgetniük a görög orrokról meg Mikola bácsiról.
– Hová menjek? – ordított fel Viktor. – A lakás közös!
– Közös? – mosolyodott el Nagya. – Biztos a kapzsiságtól vesztetted el az emlékezetedet. Ez a lakás a szüleim ajándéka volt még az esküvőnk előtt.
– Te itt csak bejelentve vagy, de egy ilyen viselkedés után a bíróságon keresztül két perc alatt kiraklak, mint a család egykori tagját.
Ez szíven ütötte Viktort; annyira hozzászokott, hogy mindent a magáénak tekintsen, hogy teljesen elfelejtette: ide is csak egy nadrágban érkezett annak idején.
Fél óra múlva a lakás kiürült. Viktor és Zinaida Petrovna úgy kullogtak, mint a megvert kutyák. Viktor a alsógatyákat és zoknikat rejtő táskáját vonszolta, az anyós meg lihegve csoszogott mögötte, miközben siránkozott:
– Szégyent hoztatok ránk! Öregkorunkra! Irodok!
A vendégek némán szállingóztak el, kerüldve Nagya tekintetét; mélységesen szégyellték magukat, amiért ennél az asztalnál ülve hallgatták ezt az eszelős cirkuszt. Csak Nagya barátnői, Olena és Szvitlana maradtak ott, hogy segítsenek leszedni az asztalt.
– Hát, Nagya, kiteszel magadért – mondta Lena, miközben az olivéj-salátát a szemetesbe lapátolta. – Azzal a Mikola bácsival meg komolyan beszéltél, vagy csak ugrattad?
– A fene tudja – rántotta meg a vállát Nagya, miközben tányért mosott. – De hogy kiköpött Mikola, és ugyanolyan utálatos a természete is, az biztos.
Megtörölte a kezét a konyharuhában, és töltött magának még egy pohár pezsgőt.
– Na, csajok, a szabadságra!
– A szabadságra! – koccintottak a barátnők.
Letelt egy hónap. Viktor az anyjánál lakik egy kétszobás lakásban, szorosan és sértődötten. Zinaida Petrovna reggeltől estig nyüstöli:
– Megszégyenítetted az anyádat! Elveszítetted a lakást! Hogy fogunk így megélni az én nyugdíjomból?
Mikola bácsiról mélyen hallgat, de Viktor látja, hogy titokban hova dugdossa a régi albumokat. Szlava és Olena nem állnak szóba az apjukkal, mindenhol letiltották.
Viktor próbálkozott telefonálgatni, fenyegetőzni, sírni, de teljesen felesleges volt. Tegnap átjött Nagyához, ott állt az ajtó előtt, piszkosan, borostásan, az alkoholos befolyásoltság jeleivel.
– Nagya… Nyiss ajtat, hiszen szeretlek. Hát, tévedtem, emberből van, mindent megbocsátok!
– Te bocsátasz meg? – nevette el magát Nagya az ajtón keresztül. – Viktor, neked van egyáltalán lelkiismereted? Vagy azt is Mikola bácsi vitte magával?
Kinyitotta az ajtót, és kitett egy szatyrot.
– Itt vannak a régi horgászbotjaid, a kamrában felejtetted őket.
– Nagya, engedj be… Megjavulok!
– A szeretet, Viktor, az nem azt jelenti, hogy idegen vonásokat keresel a saját gyerekeid arcán! Hát te kerested huszonöt éven át, úgyhogy most eredj, és keresd meg az élet értelmét valahol máshol!
Becsukta az ajtót, és a hátával nekitámaszkodott. Odabent csend volt; senki sem morogott, nem csoszogott a lábával, nem zsörtölődött a túl sós leves miatt, és senki sem nézte gyanakvó szemmel a gyerekeket.
Minden tiszta, világos és nyugodt volt. Nagya bement a konyhába, teát öntött magának, és kinézett az ablakon.
Lent a mélyben Viktor somfordált a buszmegálló felé, miközben a horgászbotjait húzta maga után. Kár érte? Nem – a hülyéket nem sajnálni kell, hanem tanítani. Ez a lecke a lakásába és a családjába került; drága mulatság volt a DNS-teszt, de az eredmény legalább százszázalékos.
Na, és most önök jönnek, kedves asszonyok: vallják be, kinek a férje keresett még „fajsúlyt”? Ki hallotta már ezeket a célzásokat: „Hát ez meg kitől lett ilyen vörös, fülű…”?
Írják meg gondolataikat a hozzászólásokban, nyomjanak lájkot, és iratkozzanak fel az oldalra a legfrissebb írásokért!
