Krisztina kinyitotta a szemét, és azonnal megértette: ez lesz a legrosszabb nap az elmúlt fél évben. Nem azért, mert odakint szakadt az eső, nem azért, mert a hűtőben megint elfogyott a tej, hanem mert ma Ljudmila Ivanovna úgy döntött, emlékezteti a világot a létezésére. A csengő pontosan hétkor szólalt meg — abban az időben, amikor még az alsó szomszédok sem kezdték el a pokoli fúrószimfóniájukat.
— Halló, Krisztinocska — szólt az anyós hangja, mintha már három órája kávézott volna, lezuhanyozott volna hideg-meleg váltózuhannyal, és most készen állna meghódítani a világot. — Ugye nem felejtetted el, hogy egy hét múlva van a jubileumom?
Krisztina behunyta a szemét, és fejben tízig számolt. Nem felejtette el. Csak remélte, hogy Ljudmila Ivanovna elfelejtette. Vagy legalább tetteti, hogy elfelejtette. De nem, persze hogy nem.
— Nem, nem felejtettem el — hazudta Krisztina, próbálva legalább egy kis élénkséget csempészni a hangjába. A feje úgy zúgott, mintha előző este bort ivott volna, pedig már egy hónapja nem ivott. A kemoterápia utóhatásai még mindig kínozták — az orvosok azt mondták, ez átmeneti, de az a „átmeneti” már három hónapja tartott, és minden nap úgy indult, mintha valaki óvatosan, de makacsul satuba szorítaná a koponyáját.
— Remek! — kiáltott fel vidáman Ljudmila Ivanovna. — Akkor ma mindent megbeszélünk. Gyere át három körül, összeírom a listát.
— Miféle listát? — Krisztina felkönyökölt, és rögtön meg is bánta — a szoba körbeforgott, mint a körhintán.
— Hát az ételekét, természetesen! Legalább húsz emberre. És az alkoholt se felejtsd el, Makszimka mondta, hogy a barátai vodka nélkül nem jönnek.
Krisztina összeszorította a fogát. Makszimka. Mindig is irritálta, amikor az anyósa így, becézve szólította a férjét, mintha nem egy harmincéves férfi lenne, hanem egy ötéves gyerek, aki elfelejtette felvenni a sapkáját.
— Ljudmila Ivanovna, megbeszéltük, hogy az ünnepség étteremben lesz — próbált tiltakozni. — Én nem fogom bírni…
— Miféle étterem? — vágott közbe az anyós, és a hangjában felcsendült az a különös keveréke a megvetésnek és az álságos részvétnek, amit Krisztina a legjobban gyűlölt. — Magad mondtad, hogy nincs pénzetek. Otthon olcsóbb lesz. Meg hát otthonosabb is! Te jó vagy, ugye megérted, milyen fontos ez nekem.
Te jó vagy. Ez a három szó mindig valami kellemetlenség előjele volt. „Te jó vagy, segíts kitakarítani”, „te jó vagy, vigyázz a kutyára”, „te jó vagy, adj kölcsön pénzt.” Krisztina jósága már régóta a legnagyobb gyengesége lett.
— Nem tudom megcsinálni — mondta határozottan. — Még nem épültem fel.
A vonal másik végén csend lett. Krisztina szinte látta maga előtt, ahogy Ljudmila Ivanovna most homlokát ráncolja, mintha felsőfokú matematikai feladatot kellene megoldania.
— Nem tudod, vagy nem akarod? — kérdezte végül. — Makszimka azt mondta, hogy már kutya bajod sincs.
Krisztina felhorkant. Kutya baja sincs. Tegnap alig vánszorgott ki a mosdóig, és ma hadsereget kellene jóllakatnia?
— Nem vagyok kutya baja sincs — felelte. — Rosszak a laboreredményeim, az orvos azt mondta, pihennem kell.
— Hát, pihenj, pihenj — legyintett az anyós, bár Krisztina persze nem láthatta. — De a jubileumot akkor sem lehet lemondani. Nem akarod, hogy mindenki azt higgye, önző vagy?
Önző. Ez volt Ljudmila Ivanovna fő fegyvere. Ha Krisztina nemet mond, akkor önző. Ha igent, az természetes, hisz ő jó.
— Majd még átgondolom — morogta Krisztina, és letette a telefont.
Makszim még a hívás előtt elment dolgozni. Mint mindig. Korán indult, későn jött haza, és ha Krisztina megpróbált valami komolyról beszélni vele, csak legyintett: „Majd később, fáradt vagyok.” A „később” soha nem jött el.
Kivánszorgott a konyhába, bekapcsolta a vízforralót, és a hűtőn lógó mágnesre meredt: „A család az, ami a legfontosabb.” Ljudmila Ivanovnától kapta múlt szilveszterre. Akkor még mosolygott és megköszönte. Most legszívesebben a falhoz vágta volna.
A vízforraló felzúgott, teát öntött, de nem ivott belőle — émelygett. Ehelyett kinyitotta a laptopot, és elkezdte nézni az élelmiszerárakat. Tizenötezer. Minimum. Salátákra, húsra, süteményre, italokra. Plusz dekoráció, edények, takarítás… Megnyitotta a banki alkalmazást. A számlán nyolcezer forint volt. Abból háromezer a rezsire.
Krisztina becsukta a laptopot, és homlokát az asztalra támasztotta. Talán eladni valamit? De mit? A bútor régi, a műszaki cikkek is. Csak az ékszerei maradtak — a fülbevaló, amit az anyja ajándékozott, és a nagymama lánca. Már nyúlt a dobozért, de a keze megállt a levegőben. Nem. Ez volt az utolsó, ami a normális életéből megmaradt.
Három órakor mégis elment Ljudmila Ivanovnához. Az anyós lakásában levendulaillat terjengett, keveredve valami savanyú szaggal, mintha régóta nem szellőztettek volna. Ljudmila Ivanovna kedvenc hintaszékében ült, valami rózsaszínt kötött, és úgy mosolygott, mintha nem is egy jubileumról, hanem közös üdülésről beszéltek volna meg találkozót.
— Ah, Krisztinocska, végre! — intett a székre. — Ülj le, feltettem a teát.
Krisztina leült. Az asztalon már ott feküdt a lista — rendezett, lila tollal írva.
— Tessék — nyújtotta oda a papírt az anyós. — Mindent összeírtam. Hús tíz kiló, hal öt, sok zöldség, és persze torta. Makszimka a napóleont szereti, tudod.
— Ljudmila Ivanovna — szívott mély levegőt Krisztina. — Nincs tizenötezerem.
Az anyós felvonta a szemöldökét.
— Milyen tizenötezer?
— Az élelmiszerre.
— Ugyan már! — legyintett Ljudmila Ivanovna. — Hiszen dolgozol, van fizetésed.
— Három hónapja táppénzen vagyok — a hangja remegni kezdett. — Nincs ennyi pénzem.
— Akkor vegyél fel kölcsönt! — mondta könnyedén az anyós. — Vagy hagyd, hogy Makszimka segítsen. Ő férfi, neki kell eltartania a családot.
Krisztina felnevetett. Nem vidáman, inkább úgy, mintha fogóval szorították volna a torkát.
— Makszim a fizetését az autóra költi — mondta. — Meg a tévé hitelére, amit múlt hónapban magával vettetek.
— Nem fontos — vágta rá az anyós. — Te okos lány vagy, kitalálod. Vagy talán azt akarod, hogy a jubileumom nyomorúságosan sikerüljön?
— És miért nem csinálja meg maga? — kérdezte hirtelen Krisztina. — Hiszen van nyugdíja.
Az anyós arca azonnal jéghideggé vált.
— Ez a kötelességed menyasszonyként — mondta lassan, mintha egy gyereknek magyarázna. — Vagy azt hiszed, csak úgy hozzáadtalak a fiamhoz?
Krisztina úgy érezte, mintha valami elszakadt volna benne. Felállt.
— Nem vagyok a szolgálója — mondta. — És nem vagyok a pénztárcája.
— Te… — Ljudmila Ivanovna is felállt, a kötése a földre esett. — Te fenyegetsz engem?
— Nem fenyegetem — Krisztina felkapta a táskáját. — Csak mondom, hogy nem fogom megcsinálni.
— Akkor ne is gyere el a jubileumomra — fújta az anyós. — És Makszimkának is elmondom, milyen hálátlan vagy.
Krisztina már az ajtónál állt.
— Mondja csak — felelte, és kilépett.
Otthon azonnal felhívta Makszimot.
— Szia — a hangja fáradtnak tűnt. — Mit akarsz?
— Az anyád azt követeli, hogy én szervezzem meg a jubileumát — mondta Krisztina. — A saját pénzemből. És az egészségem rovására.
— És mi van abban olyan különös? — ásított Makszim. — Anya egyszer ünnepel életében.
— Egyszer? — Krisztina felnevetett. — Hiszen minden évben ünnepel valamit! És minden alkalommal ez az én problémám!
— Túl dramatizálod — mondta Makszim. — Csak csináld meg, amit kér.
— És ha nem akarom?
— Akkor önző vagy — válaszolta közömbösen. — És ne lepődj meg, ha anya nem akar majd beszélni veled.
Krisztina hallgatott. Tudta, hogy sosem fog kiállni mellette. Soha nem állt.
— Rendben — mondta végül. — Akkor én sem fogok.
Letette a telefont, odalépett a komódhoz, és elővette a dokumentumos dobozt. A házassági szerződés, amelyet öt éve írtak alá, legfelül hevert. Átlapozta a lapokat, és megállt a vagyonmegosztásról szóló pontnál.
A lakás az övé volt. A szülei ajándéka az esküvőre. Makszim egy fillért sem fektetett bele.
Krisztina elővette a telefont, és tárcsázta az ingatlanügynök számát.
Krisztina a kulcs zárban forduló hangjára ébredt. Az éjjeliszekrényen az óra hajnali hármat mutatott. Könyökére támaszkodva hallgatta, ahogy Makszim csoszogva leveti a cipőjét az előszobában, mintha megpróbálna nem zajt csapni. Mintha ez lehetséges volna három üveg sör és egy éjjeli anyalátogatás után.
— Hol voltál? — kérdezte, bár a választ előre tudta.
Makszim megállt a hálószoba ajtajában, alakja kirajzolódott a sötétben — széles vállak, enyhén görnyedt hát, kezek, amelyekkel sosem tudott mit kezdeni.
— Anyánál — morogta. — Feldúlt volt miattad.
— Miattam? — Krisztina felhorkant. — Az én hibám, hogy a saját jubileumát az én pénzemen akarja megünnepelni?
— Te mindent felnagyítasz — kezdte levenni a pólóját Makszim. — Ő csak egy családi ünnepséget akart. Te pedig, mint mindig — mindent konfliktussá változtatsz.
— És te, mint mindig — az ő oldalán állsz — vágott vissza Krisztina. — Még csak nem is kérdezted meg, hogy érzem magam.
— Mi van veled?! — hirtelen felemelte a hangját Makszim. — Mindig te vagy mindenért hibás! Anyának igaza van — önző lettél!
Krisztina hirtelen felült az ágyban. A feje újra elszédült, de ökölbe szorította a kezét.
— Én vagyok önző? — ismételte. — Három hónapig feküdtem lázzal, és te még levest sem hoztál. Az anyád azt követeli, hogy etessem fél kerületet, te pedig őt támogatod, ahelyett hogy engem. Ki az önző itt, Makszim?
— Te dramatizálsz! — legyintett. — Mindenkinek vannak problémái.
— Igen, de nem mindenkinek van olyan anyósa, aki azt hiszi, hogy a menye mindennel tartozik neki — Krisztina felállt, és odalépett hozzá. — Te legalább egyszer az én oldalamra álltál? Egyszer is?
Makszim hallgatott. Soha nem szerette a veszekedéseket. Inkább elmenekült előlük — szó szerint. Most is: megfordult, bement a fürdőbe, és bevágta maga mögött az ajtót.
Krisztina egyedül maradt a sötétben. Várt, amíg elcsendesednek a léptek, majd az éjjeliszekrényhez lépett, felkapcsolta a lámpát, és előhúzott egy dossziét. A házassági szerződés legfelül feküdt. Még egyszer átlapozta, megállt a vagyonmegosztásról szóló pontnál, majd elővette a telefont.
Üzenetet írt az ingatlanosnak: „Készítse elő a lakás eladásához a papírokat. Csak Makszim nélkül.”
Elküldte.
Reggel Makszim elment dolgozni, még reggelizni sem maradt. Krisztina nem próbálta visszatartani. Megitta a kávéját, evett egy pirítóst, amely azonnal gombóccá vált a torkában, majd elkezdett pakolni.
Nem a sajátját. Az övét.
A pólókat, amelyeket a fotelre hajigált. A zoknikat, amelyek a kanapé alatt hevertek. Az iratokat a polcról — útlevél, jogosítvány, különféle számlák. Mindezt beletette a sporttáskába, amit Makszim két éve vett, de egyszer sem használt. Aztán elővette a szekrényből a kedvenc pulóverét — azt, amelyet a múlt születésnapjára kapott tőle — és gondosan a tetejére helyezte.
Pontban tíz órakor megszólalt a csengő. Krisztina kinyitotta az ajtót.
Az ajtóban Ljudmila Ivanovna állt. Új blúzban, egy drága márkás táskával, amit — Krisztina tudta — Makszim ajándékozott neki. Valószínűleg tegnap. Anyósának arcán mosoly ült, de a szeme hidegen csillogott.
— Jó reggelt, Krisztinocska — mondta, miközben belépett az előszobába. — Úgy döntöttem, benézek, hogy megbeszéljük a jubileumot. Ugye nem bánod?
— Gyere be — lépett hátra Krisztina, hogy helyet adjon neki.
Ljudmila Ivanovna a konyhába ment, letette a táskát az asztalra, és elkezdett kipakolni belőle szatyrokat.
— Már vettem egy kis ezt-azt — mondta, miközben kolbászt, sajtot és két üveg bort tett az asztalra. — Hogy neked könnyebb legyen.
Krisztina nézte, és érezte, ahogy belül minden összeszorul.
— Vidd ezt vissza — mondta.
— Mit? — kapta fel a fejét Ljudmila Ivanovna.
— Vidd el — Krisztina a csomagokra mutatott. — Nem fogom megszervezni a te jubileumodat.
Az anyós lassan felállt, két kezét az asztalra támasztotta.
— Te most komolyan beszélsz? — kérdezte halkan.
— Teljesen komolyan — Krisztina keresztbe fonta a karját a mellkasán. — És mondd meg Makszimnak, hogy a cuccai ott vannak a táskában. Vigye el őket.
Ljudmila Ivanovna arca megváltozott. A mosoly eltűnt, ajkai vékony vonallá préselődtek.
— Megőrültél? — sziszegte. — Ő az én fiam! Ez az én otthonom!
— Ez az én lakásom — javította ki Krisztina. — És azt akarom, hogy mindketten elmenjetek innen.
— Nem mered! — az anyós előrelépett, hangja élesebb lett. — Fogalmad sincs, mit csinálsz! Makszimkának joga van itt élni!
— Joga van ahhoz a táskához a holmijaival — Krisztina az előszoba felé mutatott. — És semmi máshoz. A házassági szerződés alá van írva, a lakás az enyém. Úgyhogy fogd a bevásárlásodat, és menj.
Ljudmila Ivanovna elsápadt.
— Te… te ki akarsz minket dobni? — ökölbe szorította a kezét. — Valami nyamvadt ünnepség miatt?
— Nem — rázta a fejét Krisztina. — Azért, mert ti ketten fejőstehénnek néztek. Azért, mert te csak követelsz, ő meg hallgat. Azért, mert belefáradtam.
— Tönkreteszed a családot! — sikította Ljudmila Ivanovna.
— Nem — felelte nyugodtan Krisztina. — Én megmentem magamat.
Az anyós hirtelen közelebb lépett, szeme villogott.
— Meg fogod bánni! — sziszegte. — Makszimka nem fog megbocsátani!
— Ne bocsásson meg — Krisztina kinyitotta az ajtót. — De most menj el.
Ljudmila Ivanovna még egy pillanatig állt, a szatyrokat markolva, aztán a földre vágta őket.
— Még sírni fogsz emiatt! — vetette oda, és úgy csapta be az ajtót, hogy a szomszédok bizonyára gyilkosságra gondoltak.
Krisztina ráfordította a kulcsot a zárban. Aztán az ablakhoz lépett, kinézett az utcára. Ljudmila Ivanovna a kocsi felé indult, háta egyenes volt, feje magasan emelkedett. Vissza sem nézett.
Krisztina visszatért a konyhába, lehajolt, és elkezdte összeszedni a szétszóródott élelmiszert. A kolbász a földre esett, a bor széttört, a sajt a sarkokba gurult. Mindent a szemetesbe dobott, majd elővette a seprűt és a lapátot a szekrényből.
Amikor éppen a szilánkokat szedte össze, újra megszólalt a csengő.
Kinyitotta az ajtót.
Az ajtóban Makszim állt. Arca vörös volt, szemei tágra nyíltak, tele értetlenséggel.
— Mit tettél?! — fújta ki a levegőt.
— Kidobtalak téged is — mondta Krisztina. — És az anyádat is.
— Nem teheted ezt! — előrelépett, de Krisztina nem engedte be.
— Dehogynem — a táskára mutatott. — Vidd el, és menj.
— Őrült vagy! — ordította Makszim. — Ez az én lakásom!
— Nem — Krisztina elővette a zsebéből a házassági szerződést, kinyitotta a megfelelő oldalon. — Ez az enyém. Olvasd el.
Makszim a dokumentumra meredt, arca eltorzult.
— Te… te ezt előre kitervelted?!
— Azt terveztem, hogy megvédem magam — mondta Krisztina. — Mert senki más nem fogja megtenni.
— Szétrombolod a családunkat! — a hangja megremegett.
— Nem — rázta meg a fejét. — Az életemet mentem.
Makszim felkapta a táskát, a földre vágta, majd hirtelen megfordult és kiviharzott, úgy bevágva az ajtót, hogy a falak beleremegtek.
Krisztina lehunyta a szemét.
A lakásban csend lett.
Krisztina a csendre ébredt. Nem a csengőre, nem a szomszédok kiabálására, nem a kulcs zárban fordulására — egyszerűen csak a csendre. A kanapén feküdt, plédbe burkolózva, és hallgatta, ahogy a konyhában ketyeg az óra. Tik-tak. Tik-tak. Mintha az idő végre lelassult volna.
Három nap telt el azóta, hogy kidobta Makszimot és Ljudmila Ivanovnát. Három nap, amely alatt senki sem hívta, nem jött el, nem próbálta visszahúzni. Arra számított, hogy Makszim könyörögni fog, hogy az anyósa szemrehányásokkal állít majd be, hogy a szomszédok suttogni kezdenek a háta mögött. De — semmi. Csend.
Krisztina felállt, nyújtózott, érezte, ahogy az izmai sajognak. Túl sokáig feküdt, túl sokáig feszült. A konyhában hideg kávé várta — előző este elfelejtette kikapcsolni a kávéfőzőt. Megitta, elhúzta a száját a keserű íztől, majd bekapcsolta a telefont.
Húsz nem fogadott hívás. Tíz Makszimtól, öt Ljudmila Ivanovnától, a többi ismeretlen számról. És egy üzenet az ingatlanostól: „A papírok készen vannak. Mikor találkozunk?”
Válaszolt: „Ma. Háromkor.”
Ljudmila Ivanovna négykor érkezett. Krisztina kinyitotta az ajtót, és meglátta őt — ugyanabban a kabátban, ugyanazzal a táskával, de az anyós arca nemcsak haragos volt, hanem eltorzult. A szemei kivörösödtek, ajkai összeszorultak, a kezével úgy markolta a táska pántját, hogy az ujjpercei elfehéredtek.
— Mit tettél?! — sziszegte, meghívásra sem várva.
— Eladom a lakást — mondta nyugodtan Krisztina.
— Nincs hozzá jogod! — Ljudmila Ivanovna előrelépett, hangja remegett. — Ez a fiam otthona!
— Ez az én lakásom — Krisztina nem hátrált. — És én eladom.
— Te rohadék! — az anyós hirtelen felkiáltott, önuralma úgy pattant szét, mint egy túlfeszített húr. — Tönkreteszed az életét! Önző vagy! Te…
— Belefáradtam abba, hogy a ti etetőtök legyek — vágott közbe Krisztina. — Belefáradtam abba, hogy mindig én legyek az, aki mindent elvisel. Beteg vagyok, Ljudmila Ivanovna. Alig állok a lábamon, ti meg csak követeltek, követeltek, követeltek. Elég volt.
— Nem mered! — Ljudmila Ivanovna még közelebb lépett, ujjai belefúródtak a táska pántjába. — Elmegyek ügyvédhez! Megtámadom ezt a szerződést!
— Támadd csak meg — vont vállat Krisztina. — De a lakás már el van adva.
Az anyós megdermedt.
— Mi?
— Egy órája aláírtam a papírokat — Krisztina elmosolyodott. Nem vidáman, inkább úgy, mintha végre megkönnyebbült volna. — Az ingatlanos már átutalta a pénzt. Holnap jönnek az új tulajdonosok.
Ljudmila Ivanovna elsápadt.
— Te… te ezt nem tehetted…
— De megtettem — lépett hátra Krisztina. — És kész.
Az anyós hirtelen rávetette magát. Krisztina nem tudott időben reagálni — megragadták a vállát, megrázták, ujjai belemartak a bőrébe.
— Mindent tönkretettél! — üvöltötte Ljudmila Ivanovna, miközben a nyála Krisztina arcába fröccsent. — Elpusztítottad a fiamat!
Krisztina hirtelen ellökte magától.
— A fiát ő maga pusztítja el — mondta. — Ő sosem fog kiállni mellettem. Ő mindig anyuci kisfia marad. És én nem akarok ebben a cirkuszban élni.
Ljudmila Ivanovna hátralépett, mellkasa zihált.
— Meg fogod bánni — sziszegte. — Egyedül maradsz. Senkid sem lesz.
— Már most is egyedül vagyok — felelte Krisztina, és becsukta az ajtót.
Makszim este jött el. Krisztina kinyitotta az ajtót, és meglátta őt — vörös szemekkel, borostás arccal, kezekkel, amelyekkel nem tudta, mit kezdjen.
— Tényleg eladtad a lakást? — kérdezte rekedt hangon.
— Igen — bólintott Krisztina.
— Miért?
— Mert élni akarok — a szemébe nézett. — Nem csak túlélni.
— Szétromboltad a családunkat — ökölbe szorította a kezét.
— Nem — rázta a fejét Krisztina. — Te romboltad szét. Mindig őt választottad, nem engem. Sosem kérdezted, hogy vagyok. Csak vettél és vettél.
— Szerettelek — suttogta.
— Nem — Krisztina ismét megrázta a fejét. — Te a kényelmet szeretted. Azt, hogy van egy feleséged, aki mindent eltűr. De én többé nem fogok tűrni.
Makszim hallgatott. Aztán hirtelen megfordult, és elment.
Krisztina becsukta az ajtót.
Másnap már egy új lakás küszöbén állt — kicsi volt, de világos, erkélye a parkra nézett. A kulcs a zsebében lapult. Mélyen belélegzett — a levegő fű és eső illatát hordozta.
Megrezdült a telefon. Üzenet az ügyvédtől: „Ljudmila Ivanovna keresetet nyújtott be a házassági szerződés érvénytelenítésére. De nincs esélye.”
Krisztina elmosolyodott.
Elővette a telefont, és felhívta az anyját.
— Halló? — szólt bele az anya.
— Anya — mondta Krisztina. — Szabad vagyok.
