— Azt hitted, hogy majd beérem veled? Már öreg vagy. De ha akarod, maradhat minden úgy, ahogy van. Hogy ne kelljen szégyenkezned a rokonaid előtt — lepődött meg a férfi.

— Azt hitted, hogy majd beérem veled? Már öreg vagy. De ha akarod, maradhat minden úgy, ahogy van. Hogy ne kelljen szégyenkezned a rokonaid előtt — lepődött meg a férfi.

— Vitya, te tényleg azt hiszed, hogy ezek után veled fogok élni? Te egy gazember vagy! Pár év, és egyetlen nő sem néz rád. Én meg bármelyik korban csak jobb leszek!

— Vitya, ülj ki velem az erkélyre! Milyen szép ma a hold… — nézett Natálka a férjére, aki vacsora után épp le akart heveredni a kanapéra az új lakásukban, ahonnan csodás kilátás nyílt a városra.

— Mit nem láttam még ott? — morogta Viktor.

— Emlékszel, hogyan sétáltunk a parkban? A holdfényben? — ment be Natálka a hálószobába, és leült az ágyra. Figyelemre vágyott, a régi gyengédség utáni nosztalgia hirtelen elárasztotta. Hiszen a „múlt” nem is volt olyan régen…

Natálka és Viktor huszonöt éve éltek házasságban. Az első hét évben nem vállaltak gyereket, karriert építettek, „maguknak” éltek. Akkor a családjuk tökéletesnek tűnt Natálka szemében: tengerparti utazások, éttermi vacsorák, éjszakai séták a városban, és alkalom nélküli ajándékok a férjtől.

„Milyen szerencsés vagyok” — gondolta, miközben újabb csokrot tett a vázába.

A házasság nyolcadik évében elgondolkodtak a gyerekvállaláson.

Marijka időben megszületett. Viktor nem nagyon vett részt a nevelésében, akkoriban ő tartotta el a családot. Natália viszont teljesen megtalálta magát az anyaság új szerepében.

A férjtől kapott ajándékok megritkultak, a holdfényes sétákat pedig felváltották az álmatlan éjszakák — Marijka gyakran betegeskedett, és sok gondot okozott a fiatal anyának.

Ennek ellenére a házaspár egész jól élt. Nem sokkal később Natálka visszatért az üzleti életbe, Marija pedig mindent megkapott, amire csak vágyhatott.

Elvégezte a rangos iskolát, és felvételt nyert a város legjobb egyetemére.

Az üzletével foglalkozva Natálka nem is sejtette, hogy a férjét középkori válság gyötri. Ráadásul a munkájában is gondok akadtak, és a pénz is kevesebb lett.

Ezt gondosan titkolta, mert fokozatosan Natálka kezdte eltartani a családot. Az ő pénze a saját számláján maradt, Natálka viszont úgy gondolta, neki nincsenek „saját” pénzei — ő a családi költségvetést építette.

A lányuk tizennyolcadik születésnapján Viktor büszke arccal adott át Marijának egy ajándékot — egy autót, amelyet valójában Natálka vett. De ő egy szót sem szólt sem a lányának, sem a vendégeknek, akik csodálattal és tisztelettel néztek a családfőre.

— Köszönöm, apa! — Marija a fellegekben járt a boldogságtól. Az egyetemi barátnők irigykedve nézték. Marija elbeszéléseiből ítélve ők szerény körülmények között éltek, és nem is álmodhattak ilyen drága ajándékokról. Még az ünneplés egy kávézóban is elképzelhetetlen luxus volt számukra. Így hát senki sem tudott őszintén örülni a lánynak. Natálka barátnői viszont nyíltan irigykedtek:

— Natália, aranyból van a férjed! Jó apa is. Az én Volodjám a fiának semmit sem adott… a tied meg autót vett Marijának! És az új lakásotok is maga a csoda! Micsoda szerencséd van. Más férfiak nem ilyenek, a tied mindent hazahoz.

— Igen, Vitya nagyszerű… — mosolygott Natálka.

Az új házba fél éve költöztek: eladták az ő lakását, és némi megtakarítást is hozzátettek. Natálkában nem volt kétség: huszonöt évig lélek a lélekben éltek — hát valóban ragaszkodni kellene egy régi lakáshoz valami babonából?

A lányuk külön élt a tágas lakásban, és szükség esetén akár a férjét is odaköltöztethette volna (ha netán annak nem lett volna hol laknia). Még egy gyerekszobának is jutott volna hely… De előbb Marijának be kellett fejeznie az egyetemet.

— Arra gondoltam, szeretnék egy kicsit pihenni, Vitya — jelentette ki Natálka. Az utóbbi időben a munkatempótól szinte árnyékká vált. Az üzlet bővült, a pénz folyt, de ezért az asszony az egészségével és az alváshiánnyal fizetett.

— Hogy pihenni?! És a munka? — csodálkozott Viktor.

— Egész életünkben dolgozunk. Régen legalább évente egyszer elmentünk szabadságra. Most meg? Mikor voltunk utoljára a tengernél?

— Nem tudom… ha akarsz, menj.

— Veled akarok menni, Vitya! Arra gondoltam, az élet csak egy. Ötven év — az élet közepe. Olyan ijesztően hangzik…

— Nem tudom, milyen öregségi gondolatok járnak a fejedben, de én még nagyon is jól tartom magam — nézett Viktor a tükörbe. A feleségével ellentétben ő mindig jól aludt, az ő gondoskodása mellett rendesen evett, tiszta volt, borotvált, és úgy fénylett, mint egy tejföl után nyalakodó macska.

— A munkahelyemen… vannak ügyeim. Most nem alkalmas a szabadság — mondta Viktor.

Natálka gondolkodott, tanácskozott a lányával, és végül úgy döntöttek, ketten utaznak el.

— Megnéztem a menetrendet — van egy szabad hetünk, elugorhatnánk valami meleg országba — mondta Marija. — Jaj, a lányok irigykedni fognak. Hanna is azt mondta, hogy a tengerre vágyik.

— Hanna… melyik Hanna?

— Nézd csak — mutatta Marija a közösségi oldalon egy sötét hajú lány fényképét.

— Csinos. Szerintem még minden előtte áll. A tenger is, meg minden más… — mondta őszintén Natálka, és félretette a telefont.

— Rá minden fiú felfigyel. De ő nem akar szegény diákot.
— Gazdag kell neki? — bólintott „megértően” Natálka. Nem igazán értette a fiatal lányoknak ezt a törekvését, hogy minél drágábban „adják el” magukat.
— Igen, olyan, aki üdülőhelyekre viszi, és ajándékokkal halmozza el.

— Értem. Hát, keressen csak. Aki keres, az mindig talál.

Natália, ahogy tervezte, tíz nap szabadságot vett ki, ebből hetet a lányával akart a tengernél tölteni, hármat pedig otthon a férjével.

Ám az indulás előtti estén Viktor hirtelen készülődni kezdett valahová.

— Drágám, ünnepi vacsoránk van, pulykát sütöttem…
— Megígértem anyámnak, hogy segítek neki. Valami dolga van.
— Hívjuk ide anyádat hozzánk! A dolgokat is el lehet halasztani.
— Nem! Anyámat nem lehet idehozni.
— Miért?
— Ő… megbetegedett. Még elkapjátok tőle, nektek meg mindjárt utaznotok kell. Nem.

Natália vállat vont: ha nem, hát nem.

— De azért kérlek, gyere haza hamarabb. A lányommal megvárunk.

Viktor ingerülten nézett a feleségére, és nem válaszolt. De végül mégsem jött olyan későn, mint jöhetett volna.

Vacsora után az ágyra feküdt a telefonjával a kezében.

— Vitya, gyere, ülj ki velem az erkélyre! Milyen szép ma a hold… És a kilátásunk is a legjobb. Nem hiába vettük pont ezt a lakást. Nem sajnálom rá a pénzt… Jó, hogy beüvegeztük az erkélyt, különben nem lehetne így üldögélni… — mondta Natálka. — Na, gyere már! Üljünk együtt, mint régen…

— Mit nem láttam még ott? — morogta Viktor.

— És a telefonodban mit „nem láttál még”? — mérgesedett fel Natálka, észrevéve, hogy a férje nem akar vele beszélgetni. — Ahogy a fiatal csajok forognak a kamera előtt? Add csak ide, én is megnézem!

Viktor arca megváltozott. Zsebre vágta a telefont, és kiment a szobából. Natália pedig fogott egy plédet és egy pohár pezsgőt, és visszatért az erkélyre. A férje szerelme már nem melegítette. Maradtak a pótszerek, hogy felmelegedjen. De azért regisztrált egy fiókot a divatos közösségi oldalon, hogy nézegethesse a fiatal és szép lányokat, és inspirálódjon a megjelenésükből, hátha ő is jobban nézhet ki.

A tenger sem okozott örömet Natálkának. Gondolatai újra meg újra hazaszálltak a férjéhez. Mi van, ha van valakije? Talán hiba volt elutazni a lányával?

— Anya, miért vagy ilyen szomorú? Menjünk el a diszkóba? Együtt?
— Te megőrültél, milyen diszkó nekem? Te fiatal vagy, menj csak. Én inkább a szobában maradok, a mi erkélyünkön…
— …ahonnan csodás a kilátás — kuncogott a lánya, és elszaladt táncolni.

Reggel Natálka úgy döntött, felhívja a férjét, de az nem vette fel.

— Te mikor beszéltél utoljára apáddal?
— Most az előbb. Azt kérdezte, hol vannak a kagylók.
— Milyen kagylók?
— Hát a díszkagylók. Meg mindenféle kövek… amit tíz éve hoztunk a tengerről.
— Minek az neki?
— Nem tudom. Biztos nélkülünk akar valami tengeri stílusú bulit rendezni — viccelődött a lánya, de Natálkának nem volt kedve nevetni. Végül mégis elérte a férjét.

— Halló? — szólt bele Viktor.

— Mit csinálsz, Vitya?

— Aludni készülök.
— Fél kilenc van?!
— Na és? Fáradt vagyok. Aludni akarok.
— És minek neked a kagyló?
— Az unokaöcsémnek kell az iskolába. Neked tényleg nincs jobb dolgod? Elutaztál — pihenj! — mordult fel Viktor, és kinyomta a hívást.

Először Natálka megnyugodott. De pár óra múlva, amikor átgondolta a történteket, és végiggörgetett néhány oldalt a közösségi hálón, rájött: a kapcsolatuknak vége.

Többet nem hívta a férjét, és ő sem hívta őt.

Amint hazaérkezett, Natálka azonnal beadta a válókeresetet.

— Anya, nem értem, mi ütött beléd?! — Marija sokkot kapott attól, hogy a szülei elválnak.
— Biztosan tudni akarod? — kérdezte komoran Natálka.
— Igen. Van valakije?
— Van.
— Ki az? Majd én megmutatom annak a házasságtörőnek! — Marija átölelte az anyját, vigasztalni próbálva. Natálka mély levegőt vett, és… kimondta azt, amire Marija nem volt felkészülve. — Hannával csalt meg. A te egyetemi barátnőddel.

A lány hátratántorodott.

— De hogy?! Miből gondolod? Hanna… ő…
— Gazdagot keresett. És talált is. A te apádat.
— Honnan tudod? Én… én őszintén nem tudtam erről — dermedt meg a lánya.
— A telefonod segített rájönni. Megmutattad a barátnőid oldalait, a fotóikat. És megláttam ezt… — az anya megmutatott egy képet a gyönyörű kilátásról. A fotó retusálva volt, de Natálka felismerte a saját erkélyüket. És Hannát, aki háttal állt, az esti várost nézve.

„A kedvesemmel a csillagokat csodáljuk” — állt a kép alatti kommentben.

— Anya, nem értem. Én soha nem hívtam Hannát hozzánk… — nézett Marija tágra nyílt szemmel az anyjára.
— Mi ezen az érthetetlen? Ez a mi lakásunk. Látod? A fotel széle, ahol ülni szoktam, a kilátás a városra… És csak nekünk van beüvegezett erkélyünk! Nincs az egész házban még egy ilyen lakás! A saját kilátásomat száz év múlva is felismerem!

Natálka nem számolt be a lányának arról, hogy a hálószobában is látta a férje és a barátnője kapcsolatának nyomait. Látta a fürdőkád lefolyójában fennakadt rózsaszirmokat, az olvadt gyertyák viaszfoltjait, amelyeket a férje nem takarított fel. És azokat a kagylókat is… amelyeket a „romantika” hangulatához rakott ki a kád szélére.

Valószínűleg a férje Marija tizennyolcadik születésnapján ismerkedett meg a lány barátnőjével, és az, beleszeretve a férfiba, úgy döntött, ha az autót vett Marijának, akkor neki is jut valami a bőkezű „apucitól”. Csakhogy neki csak a „kagylók” jutottak.

— Mondd meg őszintén, hogyan jöttél rá? A fotót azután tették fel, hogy beszéltünk a kagylókról. Nem láthattad korábban… — kérdezte a férj távozóban.
— Az unokaöcséd már régóta főiskolára jár, Vitya. Érdeklődj néha a rokonaid felől, és hihetőbben fogsz hazudni. A szeretőidet pedig tanítsd meg arra, hogy ne tegyenek ki személyes fotókat nyilvánosan — tartott szünetet. — Mi hiányzott neked, Vitya? Miért süllyedtél odáig, hogy egy lánykával kezdj, aki a lányod lehetne?! Mire számítottál?

— Azt hitted, hogy majd beérem veled? Már öreg vagy. De ha akarod, maradhat minden úgy, ahogy van. Hogy ne kelljen szégyenkezned a rokonaid előtt — lepődött meg a férfi.
— Vitya, te tényleg azt hiszed, hogy ezek után veled fogok élni? Te egy gazember vagy! Pár év, és egyetlen nő sem néz rád. Én meg bármelyik korban csak jobb leszek.

Ezekkel a szavakkal Natália kiment a szobából.

A lakást nem osztották fel: Viktor „nagylelkű” gesztust tett, és beleegyezett, hogy a lányával együtt megtarthassák az otthont, ő pedig elköltözött. Vagy talán eszébe jutott, hogy a pénz nagy része a felesége pénztárcájából származott.

„Legalább ennyi lelkiismerete maradt” — gondolta Natálka. A férje viselkedése ellenére sem akarta elveszíteni a lakást, ahol jól érezte magát.

Viktornak pedig kényelmes volt, hogy a felesége ilyen könnyen elengedte, és hogy a lánya már felnőtt, nem kell tartásdíjat fizetnie. Igaz, fél év múlva Hanna csereprogrammal külföldre ment tanulni, és Viktor fiatal szerető nélkül maradt. Többször is megpróbált utána utazni, de a lány hűvösen fogadta.

Később kiderült, hogy az új egyetemen rengeteg jóképű, fiatal és tehetős fiú akadt, és Viktorra többé nem volt szüksége. Kénytelen volt visszavonulni. Még az is megfordult a fejében, hogy visszatér Natálkához, de az asszony nem fogadta vissza.

Natália jól érezte magát, sőt megkönnyebbült. Néhány drágább kezelés, a nyugodt alvás és a jó gének segítettek helyrehozni mindazt, ami a „boldog” házasság évei alatt megkopott, és ennek eredményeként Natálka megismerkedett egy teljesen tisztességes férfival.

— Feleségül nem megyek hozzád, Miklós, de találkozgatni találkozhatunk — mondta kacéran.

Gyakran üldögéltek az erkélyen, a pompás kilátást nézve… és nem sajnálták a múltat.