Agafja Vetrová mindig csendes volt. Az iskolában az utolsó padban ült, a klubban a sarokban, a mulatságokon pedig a ház tövében. Nagy, szürke szemei, mint a novemberi ég, valami végzetes gyengédséggel nézték a világot. Ezért amikor Sztyepan Kolcsin, a Glubokoje falu legkapósabb legénye bejelentette, hogy elveszi Verkát, senki sem lepődött meg azon, hogy Agafja eltűnt.
Azon a napon a falu úgy zúgott, mint egy felbolydult méhkas. A harmonika harsogott, a házi pálinka folyt, mint a víz, a tánc port vert fel az utcán. A Szotnyikovék házában a tömeg miatt még az ablakok is betörtek — az egész falu mulatott.
Agafja közben a kis kamrájában ült a kemence mögött, térdét átölelve. Könnyei a kifakult szarafánjára hullottak, sötét foltokat hagyva rajta.
Anyja, Fjokla néni, erős kezű, testes asszony, folyton ki-be rohant a házba, egyszer süteményt kapott fel, máskor egy poharat, és odavetette:
— Glafira! Látnád, mi van ott! Városi vendégek jöttek — az egyik bőrdzsekiben, a másik bajusszal, mint valami színészek! Ne búslakodj, vedd fel az új kendődet, azt a virágosat, és gyere! Ki tudja, talán a te sorsod is ott jár!
Agafja könnyes arccal nézett fel:
— És Sztyepan? Vidám?
— Sztyepan? — legyintett Fjokla. — Már a lábán sem áll, nem érzi a boldogságát. A menyasszony, Vera, mérges, mert a ruha úgy áll rajta, mint tehénen a nyereg. Az anyja meg egész este ollóval rohangált, vágta le a címkéket, hogy mindenki lássa: új, a járási központból! Szégyen! Te meg itt ülsz, mint egy bagoly!
Agafja ismét térdébe temette az arcát:
— És ha engem keres a tekintetével?
— Ki? Sztyepan? Már azt sem tudja, hogy hívnak! — és Fjokla kiviharzott.
A lakodalom elmúlt, maga után hagyva törött edényeket és zavaros másnaposságot. A fiatalok a falu szélén lévő házba költöztek, amely Sztyepan nagymamájától maradt rá. Meszelt falak, muskátli az ablakban, roskadozó kerítés — egyszerű falusi boldogság.
Agafja ágynak esett. Nem volt beteg, csak nem kelt fel többé. Feküdt, és a mennyezetet bámulta, ahol egy légy zümmögött a pókhálóban. A pékségben végzett munkáját, amit annyira szeretett, otthagyta.
Fjokla először könyörgött, aztán szidta, végül leült mellé:
— Figyelj ide, lányom. Én éltem már. Az apádat is kivártam a börtönből. Két évig. Te meg itt fekszel. Szereted Sztyepant? Akkor menj, és ülj a háza előtt.
Agafja lassan megfordította a fejét:
— A háza előtt?
— Hát mi ebben a nehéz? A szerelem munka! Ülj a kapunál. Fiatalok, összevesznek majd. Vera mérges, mint egy láncos kutya. Kiteszik Sztyepant, te meg ott leszel.
Agafja felült.
— Éhes vagyok — mondta.
Másnap a falu szenzációra ébredt. Sztyepan háza előtt, egy padon Agafja ült. Tisztán felöltözve, batyuval a kezében, üres tekintettel.
Elsőként Zina néni ment oda:
— Mit csinálsz itt, Agafja?
A kapun kilépett a másnapos Sztyepan:
— Mit ülsz itt?
Agafja felnézett rá, és csendesen mondta:
— Emlékszel, Sztyopa, tavaly azt mondtad, különleges vagyok? Hogy ha nem lenne Vera, a világ végére is elmennél velem? Hát itt ülök. Hátha meggondolod magad.
Sztyepan elvörösödött:
— Ugyan már! Részeg voltam! Menj innen!
Becsapta a kaput.
Agafja ott maradt.
Egész estig ott ült. Aztán hazament, de reggel visszatért. Sztyepan szétverte a padot és elégette a kályhában. Másnap Agafja hozott egy összecsukható széket, amely a nagyapjától maradt rá, és leült rá.
Vera, a fiatal feleség, megpróbálta megverni Agafját. Egyszer vasfogóval rohant ki, máskor vödör vízzel öntötte le. Agafja nem védekezett, nem sírt. Egyszerűen letörölte az arcát, és visszaült. Vera, látva ezt a nyugalmat, érezte, ahogy a haragja kiég benne, és babonás félelem váltja fel. Többé nem ment ki.
Teltek a hetek. A nyár a végéhez közeledett. Agafja csak ült. Az eső átáztatta a kendőjét, a nap megszárította, a szél cibálta a szoknyája szegélyét. A táj részévé vált.
És akkor valami történt, amire senki sem számított. Agafjára szükség lett.
— Agafja! — kiáltott rá a traktoros Pasa bácsi, miközben elszaladt mellette. — Úgyis itt ülsz! Vigyázz a motoromra! Oldalkocsit szerelnék rá, nem merem otthon hagyni, a suhancok randalíroznak!
És ott hagyta a lábánál az öreg „Ural”-t.
— Agafjuskám! — futott oda lihegve a falusi bolt eladója, Nyinka Kriвая. — Ments meg! Be kell mennem a járási központba áruért, de nincs kire hagynom Vovkát meg Nasztyát! Majd itt játszanak nálad a homokban, csendesek lesznek, mint az egerek!
És két maszatos gyerek boldog visítással birtokba vette a homokkupacot a Kolcsinék kerítése mellett.
— Agafja! — kiáltott át a szemközti házból az öreg Matvej. — Nem láttad véletlenül, ki engedte be a kecskémet a kertbe? Az összes káposztát felfalta, a bitangok! Ha itt ülsz, talán félni fognak!
Így lett Agafjából őr, dajka és a falusi élet néma tanúja. Az emberek megszokták. Elhaladva mellette köszöntek, híreket mondtak. A széke már nem állt magányosan. Mellette, a kerítésnek támasztva, gyerekjátékok, valakinek a bevásárlótáskája, néha egy üveg tej állt, amit egy hálás szomszéd hagyott ott.
Ritkán, nagyon ritkán megjelent Fjokla. Már nem szidta. Leguggolt, ránézett a lányára, sóhajtott:
— Glása, talán elég volt? Ültél, megmutattad a tartásodat. Gyere haza. Sütöttem káposztás pitét.
— Anya, te mondtad, hogy két évig vártad apát.
— Az más volt! — mérgelődött Fjokla. — Annak volt vége. Tudtam, mikor jön ki. Te meg mit csinálsz? Ülsz, mintha az örökkévalóságot őriznéd.
— Lehet, hogy nem Sztyepant várom — válaszolta halkan Agafja. — Lehet, hogy magamat várom.
Fjokla csak a fejét csóválva ment el, nem értette ezeket a furcsa szavakat.
De egy nap egy másik szék is megjelent Agafja mellett. Jegor hozta, a traktoros testvére, egy csendes fiú, aki nemrég jött vissza a hadseregből. Az erdészetnél dolgozott, visszahúzódva élt.
Jegor letette a széket, leült, elővett egy almát a zsebéből, és odanyújtotta:
— Egyél. Antonovka. Édes.
Agafja elvette, beleharapott. A lé végigcsordult az állán.
— Köszönöm, Jegor.
— Nincs mit. Unalmas egyedül — mondta. — Veled jó. Hallgatsz, és nem mászol bele az ember lelkébe.
Attól a naptól kezdve együtt ültek. Jegor munka után jött, leült, néha hangosan olvasott egy régi újságból, néha csak hallgattak. Agafja hallgatta a hangját, mély és egyenletes volt, mint a vezetékek zúgása, és hosszú idő után először nem akart sem elmenni, sem változtatni semmin.
Közben a Kolcsin-házban gyűltek a felhők. Vera, látva ezt az idillt a kerítésnél, még jobban tombolt. Éjjel-nappal szidta Sztyepant. Az edények a falhoz repültek, a kiabálás olyan volt, hogy az utcában a kutyák is vonyítani kezdtek.
— Nézd csak! — ordította Vera az ablak felé mutatva. — Ott ül vele! Te meg, bolond, miattam hagytad el a feleséged? Ő meg már mással van! És nekem kellesz itt, te szerencsétlen!
Sztyepan egyre komorabb lett, ivott, és napról napra többet gondolt arra a csendre, ami a kapuja előtt ült.
Egy este, amikor már rothadó levelek és az első fagy illata terjengett, a Kolcsin-ház ajtaja kivágódott. Sztyepan kiviharzott, utána egy kopott katonai bőrönd repült. Mögöttük Vera rontott ki, kezében piszkavassal.
— Takarodj innen, te részeg semmirekellő! — üvöltötte, mire a közeli nyírfákról felröppentek a varjak. — Beadom a válópert! Elegem van! Se házad, se jövőd, csak az ígéretek!
Sztyepan felkapta a bőröndöt, kilépett a kapun, megigazította az ingét, és visszafordulva odavetette:
— Maradj csak! Engem úgyis várnak! — büszkén a pad felé intett.
Azt hitte, ott hűséges, szerető tekintet fogadja. Már előre elkészítette a leereszkedő mosolyt és a mondatot: „Na, megvártál, bolondka?”
De a pad üres volt. Csak Agafja széke állt ott, mellette Jegoré, és egy homokban felejtett kis lapát.
Sztyepan körbenézett. És meglátta őket.
Agafja és Jegor az úton haladtak a Vetrovék háza felé. Lassan mentek, kézen fogva. Agafja beszélt, Jegor lehajtott fejjel hallgatta, és mosolygott. Nem néztek vissza.
— Hé! — ordította Sztyepan, elhajítva a bőröndöt. — Agafja! Állj meg! Hová mész? Hiszen én már szabad vagyok!
Agafja egy pillanatra megállt. Jegor is megdermedt, megszorítva a kezét. Agafja hátrafordította a fejét, és Sztyepanra nézett. Szürke szemében nem volt sem öröm, sem fájdalom, sem diadal. Csak nyugodt, kissé szomorkás meglepetés, mintha egy régen elfeledett fényképet nézne.
— Szervusz, Sztyepan — mondta egyenletes hangon. — Én már nem várlak. Azt hiszem, valaki másra vártam.
Jegorra nézett. Ő némán bólintott, és továbbindultak.
Sztyepan ott állt az út közepén, bőrönddel a kezében, és teljes bolondnak érezte magát. A kapuból Vera kukucskált ki, szemében káröröm csillogott.
— Na mi van, Kolcsin, elszámítottad magad? — kiáltotta. — Menj csak, amerre látsz!
Agafja és Jegor beléptek a Vetrovék házába. Fjokla meglátta őket, összecsapta a kezét, és kérdések nélkül rohant teát főzni. Csak egy pillanatra nézett ki az ablakon, ahol Sztyepan lehajtott fejjel ballagott vissza a házához, nyilván kibékülni. De ez már nem tartozott rá.
A tiszta szobában az asztalnál pite és menta illata terjengett. Jegor Agafja mellett ült, nagy és ügyetlen volt, és óvatosan tartotta a csészét, mintha félne összeroppantani a munkától kérges kezével.
— Régóta néztelek, Glása — mondta halkan, amikor Fjokla kiment. — Még az iskolában. De te mindig elsiettél mellettem. Aztán leültél annál a háznál, és megértettem: nem fogsz elmenni onnan, amíg meg nem találod az igazságot. Hát leültem melléd. Vártam, amíg megtalálod.
Agafja elmosolyodott, és ez a mosoly fiatalossá és ragyogóvá tette az arcát.
— Köszönöm, Jegor, hogy kivártad.
A férfi rátette durva, meleg kezét az övére.
Az este kékes szürkülettel ereszkedett le Glubokojéra. A házak ablakaiban fények gyúltak. A Vetrov-házból halk nevetés hallatszott.
A falu másik végén, a sötétben, egy üres padon, amely már nem a Kolcsinék kerítésénél állt, hanem kicsit távolabb, a dombon, Sztyepan ült. A fényeket nézte Agafja házában, és érezte, ahogy üresség nő benne. Eszébe jutottak a nő szürke szemei, csendes hangja, hűsége. És megértette, hogy elveszített valami igazit, amit semmilyen pénzért nem lehet visszaszerezni.
Valahol a távolban harmonika szólt. Szomorúan, hosszan.
Agafja pedig, amikor kikísérte Jegort a tornácra, megállt. A csillagokat nézte, amelyek sorra gyúltak ki az égen. Az őszi szél megmozdította a haját, de nem fázott.
— Miért állsz ott? — kérdezte Jegor, miközben a kabátját a vállára terítette.
— Gondolkodom — válaszolta Agafja. — Néha ahhoz, hogy a sajátunkra várjunk, abba kell hagyni másra várni.
Még egy kicsit álltak, aztán Jegor elment, megígérve, hogy másnap visszajön. Agafja bement a házba, és becsukta az ajtót.
A szobában lámpa égett, és a fényében, a sarokban ott állt az a bizonyos összecsukható szék. Agafja ránézett, odament, összecsukta, és elrakta a kamrába.
Már nem lesz rá szükség.
Eltelt a tél. Tavasszal a Vetrov-házban új lakodalmat tartottak. Nem volt olyan zajos, mint Sztyepané, de annál melegebb hangulatú. Jegor, aki nem volt hozzászokva a vőlegény szerepéhez, pirult és a sapkáját gyűrögette. Agafja egyszerű ruhában, mezei kamillával a hajában, belülről ragyogott.
Fjokla sürgött-forgott az asztal körül, töltögette az italt, és időnként letörölte a könnyeit. A szomszédok suttogtak: „Nézd csak, kivárta a boldogságát. De nem azt, amit várt, hanem amit a sors szánt neki.”
Sztyepan és Vera pedig együtt maradtak. Nem váltak el, de boldogok sem voltak. Veszekedések között éltek. Néha Sztyepan lelassított a Vetrov-ház mellett, és a tiszta ablakokra nézett, ahol muskátli virágzott. Néha úgy tűnt neki, hogy látja Agafját, de a nő soha nem nézett felé.
Egy nyár végi napon, amikor Agafja a kertben ringatta a kislányát egy rögtönzött bölcsőben, egy lihegő szomszéd rohant oda:
— Glása! Hallottad? Sztyepan teljesen lecsúszott. Vera kidobta. Most a faluban kóborol, szállást kér, de mindenki elzavarja. Azt mondják, elszalasztotta a saját sorsát.
Agafja meglendítette a bölcsőt, megigazította a takarót. A kislány álmában cuppant egyet, majd elcsendesedett.
— Hát így van — mondta halkan Agafja. — Mindenki maga választja meg a saját padját. Van, aki ül és vár, és van, aki feláll és elindul.
Felállt, és bement a házba, ahol már melegedett az ebéd Jegornak, aki hamarosan hazatér az erdőből.
A régi, elhagyott ház mellett, az üres telken ott maradt az a pad, ahonnan minden kezdődött. Most már csak verebek ültek rajta, és néha megpihentek rajta az arra járók. De senki sem emlékezett már arra a nőre, aki ott ült. És nem is volt rá szükségük. Mindenkinek megvolt a maga története.
