— A fenébe is veled! — csapott dühösen a kormányra András. A GPS megint rossz irányba vitte, és ezzel az összes terve füstbe ment. Pedig a nap tökéletesen indult: korán megrakta az autót, még világosban elindult, és remélte, hogy estére hazaér. Most meg valami elhagyatott külvárosi utcában ácsorgott, és azon törte a fejét, hogyan talál vissza az autópályára. A műszerfalon kilencet mutatott az óra.
„Na tessék, siettem, minek is…” — villant át az agyán. Bár, ha úgy vesszük, igazából nem is kellett volna annyira sietnie. A válás után az üres lakásban már senki sem várta. Még a macskát is, az egyetlen élő lelket, elvitte a volt felesége. Azzal az indokkal, hogy az ő fuvarjai mellett úgysem lenne ideje az állatokra.
Nehéz sóhajjal nyúlt a kajás szatyorért. Ha már így alakult, legalább ehet valamit. Kenyér, paradicsom, kolbász — amit útközben vett. Ekkor vette észre, hogy a fényszórók fényében árnyék suhant el. Figyelmesebben odanézett: az út szélén, a reflektor fényében egy kutya ült. Sovány volt, a szeme éberen figyelt. Nem koldult, nem nyüszített, csak nézte őt.
— Mi van, te is éhes vagy? — András letört egy darab kenyeret. — Tessék, fogd. — Kinyújtotta a kezét. A kutya nem vetette rá magát, csak nyugodtan odasétált, és óvatosan elvette az ételt. — Hát te, barátom, igazi úriember vagy — csodálkozott András.
A kutya megette a kenyeret, de nem ment el, továbbra is őt nézte.
— Nincs több, bocs — tárta szét a karját András.
A kutya megfordult, tett néhány lépést, majd visszanézett.
— Azt akarod, hogy kövesselek? — mosolyodott el. — Még én sem tudom, merre menjek.
A kutya ugatott egyet, mintha egyetértene, aztán ismét elindult, majd megint hátranézett.
András megrázta a fejét. „Mit művelek én? Egy kutyát követek?”
De végül csak kimászott a fülkéből.
— Na, vezess, ha már ennyire ragaszkodsz hozzá.
A kutya magabiztosan szaladt a sötét utcákon. András követte, maga is csodálkozva azon, mit művel. Néhány perc múlva egy félig romos házhoz értek. A tornác mellett gyerekeknek való gumicsizmák álltak.
A kutya kaparni kezdte az ajtót.
— Van itt valaki? — szólalt meg bizonytalanul András.
— Ki az? — hallatszott egy hang az ajtó mögül.
— Ööö… a kutyájuk hozott ide engem — mondta András, és közben ostobának érezte magát.
Az ajtó kissé megnyílt, a küszöbön egy nő jelent meg.
— Á, Najda visszajött. Jöjjön be, ha már ő elhozta.
Odabent szegényes volt a berendezés, de minden tiszta. Egy régi függöny remegett a huzattól. A fal mellett egy kiságy állt, benne egy kisfiú aludt.
— Marina vagyok — mutatkozott be a nő. — Ez meg Najda, nálunk afféle őrangyal.
— Hogyhogy? — csodálkozott András.
A nő megsimogatta a kutya fejét.
— A tűz után a fiammal semmink sem maradt. Ott ültünk egy padon, és egyszer csak odajött hozzánk. Azóta velünk van. Élelmet hoz, embereket vezet ide. — Halványan elmosolyodott. — Volt, hogy egy vekni kenyeret hozott, máskor virslit. Egyszer egy egész csirkét cipelt haza. Az emberek is segítettek. Valaki kabátot adott, más konzerveket.
— Miért itt laknak? — kérdezte András.
Marina lesütötte a szemét.
— A ház leégett. A férjem elment. Nincsenek papírok, nincs munka. Először a barátnőmnél laktunk, aztán ide költöztünk. A ház régi, a tulajdonosok már régen elmentek. Reméltük, hogy túléljük a telet.
András némán elővette a telefonját:
— Petrovics? Emlékszel, munkásokat keresel? Van itt egy nő, egy gyerek. Segítségre van szükségük. Nálad a beruházás mellett óvoda is van, gondozók kellenének.
Marinára nézett.
— Ne utasítsák vissza a segítséget. Petrovics egy megbízható ember.
Fél év múlva András ismét elment a házhoz. Az már egészen más volt: új tető, ablakok, élet. A házból kiszaladt Sasa:
— András bácsi megjött! Anya süteményt sütött!
A tornácon Marina állt. Mosolygott. Nyugodt, boldog volt.
— Gyere be, a tea elkészült — mondta.
A házban sütemény és boldogság illata terjengett. Sasa folyton beszélt, Marina pedig mesélt az óvodában kapott jutalomról.
Később, búcsúzáskor András hirtelen megállt:
— Marina… szerinted akkor ő szándékosan hozott ide engem?
— Persze. Látta, hogy egyedül vagy. És ő mindenkinek segíteni akar.
Mély levegőt vett:
— Talán maradjak? Itt sok a hely. Sasának apára van szüksége. Neked meg támogatásra.
Marina odalépett hozzá, és megölelte:
— Maradj. Vártunk.
Najda, összegömbölyödve a radiátornál, halkan ugatott, mintha megerősítené: így van jól.
Mert néha elég csak valakinek egy darab kenyeret nyújtani, hogy egyszerre két élet megváltozzon.
És akkor egy kicsivel több melegség lesz a világban.
