Anasztázia maga sem ismerte fel a saját hangját. Rekedt volt, mintha egy hete nem aludt volna. Pedig milyen egy hét – három év.
Artem begombolta az ingmandzsettáját, anélkül hogy megfordult volna.
Az előszobai tükör visszatükrözte az összeszedett arcát, a tökéletesen borotvált állát, a hibátlan választékát.
– Elfáradtál? – horkant fel. – Miben, Nasztya? A sorozataidban?
– Dolgozom. És az anyáddal is…
– Jaj, ne kezdd már – Artem végre megfordult, de valahová mellé nézett, a fogas felé. – Otthon ülsz a melegben, pötyögsz a laptopon, én meg napi tizenkét órát robotolok. Szerinted melyikünk fárad el jobban?
Anasztázia az ajtófélfának dőlt. Zúgtak a lábai – hajnali öttől talpon volt.
Amíg kicserélte Vira Pavlovna ágyneműjét, aztán rohant a számítógéphez, aztán etetés, aztán megint javítások, megint pelenkák, megint tervek, és így körbe-körbe.
– Te nem érted…
– Dehogynem értem. – Artem felkapta a táskáját, és a levegőbe lehelt egy puszit az arca mellett. – Csak megjátszod magad! Anyám csendben fekszik, a munkád meg nem megerőltető. Mi kell még neked?
Az ajtó halkan, szinte gyengéden csukódott be mögötte. Anasztázia pedig ott maradt állva, ujjait az ajtófélfába vájva.
Mert ha elengedi – egyszerűen összeesik a kimerültségtől, és úgy is marad estig.
Az anyósa szobájából halk nyögés hallatszott. Vira Pavlovna felébredt.
Ez azt jelentette – ágytál, lemosás, gyógyszerek, reggeli turmixolva, és mindez a megrendelő hívásai között, aki sürgős átdolgozást követelt, mert két óra múlva prezentációjuk van.
Anasztázia ellökte magát az ajtófélfától, és elindult a nyögés felé, ahogy minden reggel az elmúlt három évben.
Az anyósa szobájában gyógyszerszag és valami savanykás szag terjengett, bármennyit is szellőztettek. Az ágy melletti asztalkán halmozódtak az üvegek, tubusok, egy kupac eldobható alátét.
Vira Pavlovna a hátán feküdt, zavaros szemmel bámulta a plafont.
– Mindjárt – mondta Anasztázia, bár az asszony aligha értette.
A három évvel ezelőtti stroke elvette az anyósától a beszédet, a mozgást, a személyiséget.
Csak egy testet hagyott, amely napi huszonnégy órás gondozást igényelt.
A konyhában a laptop pittyent – új e-mail érkezett. Biztosan az a „forró” projekt a megrendelőtől.
Anasztázia felhúzta a kesztyűt, félrehajtotta a takarót…
Tizenegy órára sikerült átöltöztetnie az anyósát, és megetetni pépesített kásával.
Közben válaszolt tizennégy üzenetre a munkahelyi chatben, és átdolgozta a főoldal tervét.
Háromra – még egy etetés, még egy pelenkacsere, még huszonhárom javítás a kliens részéről.
Hat órára már azt sem tudta, milyen nap van.
A laptop üzenetektől villogott. Az anyós nyögött. A telefon szakadt Artem üzeneteitől: „Késni fogok, céges buli.”
Anasztázia az órára nézett, aztán a befejezetlen tervre a képernyőn, majd Vira Pavlovna szobájának ajtajára.
Ott megint ágyneműt kell cserélni. De ha most feláll a számítógéptől, elszalasztja a határidőt, és elveszíti azt a megrendelőt, aki eleget fizet ahhoz, hogy kihúzza a hónap végéig.
Ő a munkát választotta…
Este tizenegykor Artem betántorgott a lakásba, kipirulva, idegen parfüm és alkohol szagát árasztva.
Anasztázia éppen akkor csukta le a laptopot – sikerült, elküldte, és kapott egy rövid „oké”-t a klienstől.
– Hogy van anya? – vetette oda Artem, miközben lerúgta a cipőjét.
– Rendben.
Elment mellette az anyja szobája felé, benézett – és Anasztázia látta, ahogy megfeszül a háta.
– Ez meg mi?
– Mi?
– Nem cseréltél ágyneműt? Mi ez a bűz…
Anasztázia lehunyta a szemét.
– Rengeteg munkám volt. Nem jutott rá időm.
– Nem jutott rá időd? – Artem megfordult, és az arca olyan volt, mintha valami undorítóba lépett volna – fintorgó, eltorzult. – Az anyám egy tócsa közepén fekszik, mert neked – nem jutott rá időd?
– Dolgoztam, Artem!
– Ugyan, milyen munka az? – még jobban elhúzta a száját. – Rajzolgatni? Én dolgozom! Én! Te meg otthon ülsz négy fal között, és még ezt sem tudod rendesen csinálni.
Anasztázia hallgatott. Belül kavargott benne minden – az álmatlan éjszakák, a kisebesedett kezek, az, hogy utoljára tegnapelőtt evett rendesen, mert egyszerűen nem volt rá ideje.
De minek mondaná? Artem úgysem hallaná meg. Régóta átnéz rajta.
– Teljesen ellustultál! – vágta hozzá, majd bement a fürdőszobába, Anasztázia pedig ott maradt állva a folyosó közepén.
Három év. Három évig volt ápoló, dizájner, takarító, szakács.
Artem már rég nem köszönte meg. Már rég nem értékelte. Már rég nem értette meg.
A fürdőből vízcsobogás hallatszott. Az anyós szobájából halk nyögés. Anasztázia nem ment be ágyneműt cserélni.
A lábai maguktól vitték a hálószobába. Elővette a bőröndöt, amit már három éve nem használt.
Azóta, hogy hazatértek az utolsó nyaralásukról, és másnap Vira Pavlovna agyvérzést kapott…
Anasztázia lehúzta a cipzárt, és elkezdte beledobálni a holmikat. Pólók, farmerek, fehérnemű. Válogatás nélkül, összehajtás nélkül, csak úgy, kupacba.
– Te meg mit csinálsz?!
Artem állt az ajtóban, vizesen a zuhany után, törölközővel a csípőjén. Úgy nézett rá, mintha megőrült volna.
– Elmegyek! – Anasztázia nem fordult meg, tovább pakolt.
– Hová? Anyádhoz rohansz panaszkodni? – felhorkant, és közelebb lépett. – Nasztya, fejezd be ezt a cirkuszt!
Rácsapta a bőrönd fedelét, majdnem odacsípve az ujjait.
Anasztázia szó nélkül visszahajtotta, és tovább pakolt.
– És mit akarsz ezzel bizonyítani? Hogy van jellemed? – Artem újra lecsapta a bőröndöt, és rá is nehezedett. – Ez nevetséges, Nasztya. Tényleg nevetséges.
Anasztázia végre ránézett.
– Szállj le a bőröndről.
– Különben mi lesz?
– Akkor elmegyek nélküle! Nekem mindegy.
Valami az arcában arra késztette Artemet, hogy hátralépjen. Leszállt a bőröndről, de továbbra is ott ólálkodott mellette, miközben Anasztázia behúzta a cipzárt, és kivitte a folyosóra.
– Várj. Nasztya, várj már! – megragadta a könyökét. – Te ezt most komolyan mondod?
Anasztázia lerázta magáról a kezét, és a fogas felé indult. Kabát, sál, az iratokkal teli táska, amit mindig készenlétben tartott.
És ekkor Artemnek leesett. Látta, ahogy megváltozik az arca. Először meglepetés, aztán düh, végül pánik.
– Állj! – az ajtóhoz ugrott, és belekapaszkodott az ajtófélfába, elállva az útját. – Nem mehetsz el!
– De mehetek! Még hogyne mehetnék.
– És ki fog vigyázni anyámra?!
Anasztázia megdermedt a kabáttal a kezében. Három éven át várta, hogy azt mondja: „mi lesz velünk?”, vagy „nem akarlak elveszíteni”, vagy legalább: „beszéljük meg”.
De nem. Az anyja. Az ápolás. A kiszolgálás. Ennyi az ő értéke.
– Te – mondta nyugodtan. – Ez a te anyád, Artem.
– Te viccelsz?! Én dolgozom! Én keresem a pénzt!
– És én akkor nem dolgozom?
– Ugyan mit keresel te ezzel a munkával, aprópénzt? – már kiabált, a nyála is fröccsent. – Az én lakásomban élsz, és még te követelőzöl?!
Anasztázia lassan felvette a kabátját. Begombolta, egyesével, miközben Artem tovább ordított hálátlanságról és árulásról.
– Három év – mondta, amikor a férfi egy pillanatra elhallgatott, hogy levegőt vegyen. – Három évig éltem egyetlen szabadnap nélkül. Te egyszer is adtál nekem pihenőt? Egyszer is megköszönted?
– Mit kéne megköszönnöm?! A feleségem vagy! Ez normális! Így kell lennie!
– Tönkretettem a hátam, miközben a te anyádat emelgettem a fürdőbe. Elvesztettem minden barátomat, mert nem tudok kimozdulni otthonról.
Már nem is emlékszem, mikor aludtam utoljára rendesen! Te pedig hazajössz, és azt mondod, hogy ellustultam?
– Hagyd abba a nyafogást! – Artem megpróbálta kitépni a kezéből a táskát. – Nem mész te sehova!
Anasztázia visszarántotta a táskát, és elővette a telefonját.
– Engedj el! Vagy hívom a rendőrséget.
A férfi megdermedt. Úgy nézett rá, mintha nem is ő lenne.
– Nem mered!
– Kipróbálod?
Néhány másodpercig egymással szemben álltak. Aztán Artem hátrébb lépett az ajtótól, és Anasztázia meglátta a szemében a félelmet.
Azt az egyszerű félelmet, amit az érez, aki hozzászokott ahhoz, hogy a gyengébbeken uralkodjon, de meghátrál az igazi ellenállás előtt.
– Meg fogod bánni – sziszegte. – Egy hét múlva visszakúszol majd, meglátod! Mint egy kiskutya fogsz visszamászni…
Anasztázia letette a kulcsokat az előszobai komódra. Az anyós szobájából a tévé hangja hallatszott, valami vetélkedő ment vidám hangokkal és tapsolással.
– Isten veled, Artem.
Kilépett, és nem nézett vissza.
Egy hónappal később Anasztázia az új lakása ablakpárkányán ült – egy kis egyszobás lakásban a külvárosban –, és kávét ivott.
Az ablakon túl ébredezett a város, odalent autók zúgtak, a szomszéd a tacskóját sétáltatta.
Csend volt. Olyan csend, amilyen már régóta nem volt. Senki nem nyögött a szomszéd szobában.
Senki nem kiabált vele, hogy ellustult. Senki nem követelte, hogy azonnal dobjon el mindent, és rohanjon ágyneműt cserélni.
Anasztázia belekortyolt a kávéjába, és elmosolyodott. Az élete végre csak az övé volt – és ez csodálatos volt.
Csak egy dolgot nem értett: miért nem tette meg ezt korábban, mi tartotta vissza?
