Lehet, hogy nem is az enyém? Úgyhogy, menj csak szépen, én pedig valószínűleg indulok. – mondta Viktor a megdöbbent Valentinának.
Ő pedig csak állt, nem hitt sem a fülének, sem a szemének… Ez lenne az a Viktor, aki szerette, kézen hordozta?
Az a Vityenka, aki Valjusecskámnak szólította, és mennyei boldogságot ígért?
Előtte most egy kissé zavarodott, éppen ezért dühös, idegen férfi állt…
Valjusenyka egy hétig sírt, majd örökre búcsút intett Vityának.
Ám életkora – harmincöt volt már –, jelentéktelensége és így csekély esélye arra, hogy megtalálja a női boldogságot, mind arra vezették, hogy mégis szül…
A kijelölt időben világra hozta Valja a hangos kislányt. Máriának nevezte el.
A kislány nyugodtan, problémamentesen nőtt fel, sosem okozott gondot anyjának. Mintha tudta volna: sírjon vagy ne, úgysem ér el vele semmit.
Valja nem bánt rosszul a lányával, de látszott rajta, hogy valódi anyai szeretet nincs benne.
Etette, öltöztette, játékot vett neki. De hogy csak úgy megölelje, megsimogassa, sétáljon vele – nos, az sosem történt meg.
A kis Másenyka gyakran nyújtotta a kezét az anyja felé, ám az eltolta magától. Hol elfoglalt volt, hol sok dolga akadt, hol fáradt, hol a feje fájt. Az anyai ösztön valahogy sosem ébredt fel benne…
Amikor Másenyka hét éves lett, váratlan dolog történt – Valja megismerkedett egy férfival.
Sőt, haza is vitte magához! Az egész falu erről pletykált. Milyen könnyelmű nő ez a Valja!
A férfi komolytalan, nem helybéli, állandó munkája sincs, senki sem tudja, hol él. Lehet, hogy még csaló is… Hát szép kilátások!
Valja a helyi boltban dolgozott, ő pedig odaszegődött hozzájuk árut kirakodni. Így kezdődött kettejük románca.
Nem sokkal később Valja magához is hívta az újdonsült vőlegényt. A szomszédok elítélték a nőt – hazavitt egy ismeretlent!
Legalább a kislányára gondolt volna, zúgták körbe az emberek. Ráadásul szótlan alak, egy szót sem lehet kihúzni belőle – tehát titkol valamit.
De Valja senkire sem hallgatott. Mintha érezte volna: ez az utolsó esélye a női boldogságra.
Idővel azonban a szomszédok véleménye megváltozott erről a kezdetben hallgatag férfiról.
Valentina háza férfikéz nélkül lepusztult, javításra szorult – ám Igor, így hívták a férfit, először kijavította a verandát, aztán megfoltozta a tetőt, helyrehozta a kidőlt kerítést.
Minden nap csinált valamit – a ház szemmel láthatóan megújult.
Látva, hogy a férfinak valóban jó a keze, az emberek segítségért fordultak hozzá, ő pedig így felelt:
– Ha öreg vagy és teljesen szegény, segítek. Ha nem, akkor fizess pénzzel vagy élelemmel.
Volt, akitől pénzt fogadott el, mástól befőttet, húst, tojást, tejet.
Valyának volt kertje, de állatot nem tartott – férfi nélkül nem is nagyon lehetett. Ezért korábban Mását ritkán kényeztette tejföllel vagy friss tejjel.
Most viszont a hűtőben akadt már tejszín is, házi tej, sőt vaj is.
Szóval: Igor keze aranyból volt. Ahogy mondani szokás – szabó, molnár, s még furulyás is egy személyben.
És Valentina, aki sosem volt kimondott szépség, vele teljesen megváltozott – mintha belülről ragyogott volna, jóságosabbá, szelídebbé vált.
Másához is gyöngédebben kezdett viszonyulni. Mosolygott, és kiderült, két mély gödröcske is van az arcán.
Akkor már Mása iskolába járt. Egy nap a tornácon ült, figyelte, hogyan dolgozik Igor, akinél minden sikerült, amihez hozzáért.
Aztán átment a szomszédba a barátnőjéhez, és csak estére tért vissza – eljátszadozott. Amikor kinyitotta a kaput, megdermedt.
A ház udvarán hinták álltak. Halkan ringtak a szélben, hívogatták, csalogatták.
– Ez nekem van?! Igor bácsi! Maga csinálta? Hintákat?! – alig hitt a szemének Mása.
– Neked, Másulja, persze hogy neked! Fogadd el a munkámat! – nevetett fel a rendszerint hallgatag férfi.
Mása felült rájuk, és olyan lendülettel hintázott, hogy a szél süvített a fülében – boldogabb gyerek nem létezett a világon.
Valya korán járt dolgozni, így a főzést is Igor vette át. Reggelit, ebédet készített – s milyen pitéket sütött, micsoda rakott ételeket!
Ő tanította Mását főzni, teríteni. Hány tehetség lakozott ebben a zárkózott, szűkszavú emberben!
Télen, amikor rövid lett a nap, Igor vitte és hozta Mását az iskolából. Ő cipelte a táskáját, történeteket mesélt az életéről.
Elmondta, hogyan ápolta haldokló édesanyját, hogy még a lakását is eladta, csak segítsen neki.
Mesélt arról is, hogyan csapta be a saját bátyja, és hogyan űzte ki a családi házból – hogy tudja a kislány, milyen lehet az, aki hozzád a legközelebb áll.
Megtanította horgászni. Nyáron, hajnalban együtt indultak a folyóhoz, csendben ültek, várva a kapást. Így tanította meg őt türelemre.
Nem sokkal később Igor vett neki egy gyerekbiciklit, megtanította bringázni. Bekente a térdét jódzölddel, mikor elvágta esés közben.
– Igor, összetöri még magát ez a lány – morgott Valya.
– Nem töri össze. Meg kell tanulnia elesni, és újra felállni – felelt határozottan.
Újévkor korcsolyát kapott ajándékba. Este együtt ültek az ünnepi asztalnál, melyet Igor terített Másával.
Megvárták az éjfélt, koccintottak, nevettek, ettek. Boldogok voltak.
Reggel azonban éles sikoly rázta fel a házat.
– KORCSOLYÁK! Ó, Istenem, igazi korcsolyáim vannak! Fehérek! Újak! Köszönöm, köszönöm!!! – ujjongott Mása, könnyes szemmel szorítva melléhez az ajándékot.
Nem sokkal később elmentek a befagyott folyóhoz. Igor sokáig tisztította a havat a jégről, Mása segített.
Aztán tanította őt korcsolyázni. Elesett, újra és újra, de Igor türelmesen fogta a kezét, míg meg nem tanulta biztosan tartani magát.
Amikor már tudott esni nélkül suhanni, sikongatott az örömtől. Hazafelé pedig Igor nyakába borult:
– Köszönök mindent… Köszönöm, apa.
Most Igor sírt. Boldogságtól. Titokban törölgette a könnyeit, hogy Mása ne lássa – de azok így is faggyá dermedtek arcán a metsző hidegben.
Mása felnőtt. Városba ment tanulni. Sok nehézség jutott neki – mint mindenkinek. De Igor mindig mellette volt.
Ott volt az érettségijén. Ételt vitt neki a kollégiumba, hogy az ő kislánya sose éhezzen.
Ő vezette oltárhoz, amikor férjhez ment. Vőlegényével együtt várta a kórház ablaka alatt az örömhírt. Unokáit dajkálta, úgy szerette őket, ahogy néha még a vér szerinti apák sem tudnak szeretni.
Aztán elment – ahogy mindnyájan elmegyünk egyszer.
A ravatalnál Masha és édesanyja együtt állt, mély gyászban. Mikor a földre hullott az első marék föld, Masha sóhajtva suttogta:
– Isten veled, apa… Te voltál a világ legjobb édesapja. Mindig emlékezni fogok rád.
Igor örökre a szívében maradt. Nem „Igor bácsiként”, nem „mostohaapaként”, hanem APAKÉNT.
Mert apa néha nem az, aki nemzett, hanem aki felnevelt. Aki osztozott a fájdalmadban és örömödben. Aki ott volt. Mindig.
