– Írja alá az átvételt – nyújtotta felém a futár a kopott terminált.
Némán rámutattam az ujjammal a képernyőre. Elvettem a kartondobozt. Megmértem a kezemben. Könnyű.
Feladó: Gyenyisz Szaveljev. A saját féregyes fiam. A doboz egy hónappal a feladás után visszatért. „A címzett elutasította” jelzéssel.
A dobozt a konyhaasztalra dobtam. Az olló ropogva vágta át a ragasztószalagot. Belül hét pár gyerekkesztyű feküdt. Aprók, drága merinói gyapjúból kötve. Három pár kék, két szürke és kettő piros süvöltős. Márknak és Matvejnek. Az unokáimnak, akiket pontosan egyszer láttam – négy évvel ezelőtt a szülészeten.
A legalján egy összegyűrt füzetlap hevert. Szétnyitottam. Az írás nem Gyenyiszé. Ez Alja.
Antonina Pavlovna. Fejezzék be ennek a szemétnek a küldését. A gyerekek normális márkás holmikat hordanak. Allergiásak az olcsó gyapjújukra és a naftalinra. Ne szóljanak bele a családunkba.
A cédulát óvatosan félbehajtottam. A kesztyűket az asztal szélére toltam. Elővettem a telefont. A fiam száma a kedvencek között volt, de ritkán hívtam. Az év utolsó tizenkét kísérlete válasz nélkül maradt. A vonal sokáig kicsengett.
– Igen, anyu. Mi újság? – Gyenyisz hangja tompán hallatszott, háttérben az autómotor zajával.
– Szia, Gyenyiszka. Visszajött a csomag.
– Milyen csomag? – torkollott ingerülten. – Jaj, azok a kötött holmijaid. Anyu, hát Alina is megkérte. Miért provokálsz?
– Mivel provokálok? – kérdeztem nyugodtan. – Azzal, hogy kesztyűt kötöttem az unokáimnak? Közeleg a tél. Nálatok nagyok a szelek.
– Képesek somos is megvenni nekik a ruhát! – hördült fel a fiú. – Na, most nincs időm. Vezetek.
– Denyec, várj.
– Mi van még?
– Mikor jöttök? – néztem a piros süvöltőkre. – Négy év telt el. A fiácskák hamarosan olvasni tanulnak, de a nagymamát sem ismerik arcról.
– Magad vagy a felelős – szögezte Gyenyisz. – Alja a mai napig nem tudja megbocsátani, ahogy a keresztelőn viselkedtél. Százszor megbeszéltük. Beszélni akarsz – kérj bocsánatot tőle rendesen. Na, cső.
A telefonban rövid ütemű hangok jelezték a vonal megszakítását. A telefont képernyővel lefelé fektettem az asztalra.
Este a szomszédom, Ljubva ült a konyhámban. Erős teát ittunk. Az asztalon a nyitott doboz hevert.
– Hát micsoda egy szemét a menyed, Tonyka – hörpintett hangosan Ljubva a bögréjéből. – És a te Denyed meg egy rongy. Hogy lehet a saját anyjának visszaküldeni a csomagot?
– Hallgat a feleségére – kavartam meg a cukrot. – Alinocska idegrendszere érzékeny. Két évig kezelték a szülés utáni depresszióját. Én meg, látszik, toxikus vagyok.
– Toxikus! – horkant fel Ljubva. – Hogy ezt a szót is megtanulták. De amikor kétmillió-nyolcszázezer rubelt kell elvenni a toxikus anyától kezdőrészletként – azt nagyon gyorsan tudják!
Csendben maradtam. A szám élesen csengett. Múlt tavasszal eladtam a dácsát, amit a szüleimtől kaptam. Az összes pénzt Gyenyisznek adtam. A lakást részletre vették. A fele Gyenyiszé, a fele enyém. Alja akkor visított, de én kitartottam. Azt mondtam: adom a pénzt, de az én részem addig az enyém, amíg le nem zárjátok a jelzálogot.
– Még nem írtad át nekik a részedet? – hunyorított Ljubva.
– Nem.
– Nagyon helyes. Hadd ugráljanak.
Az asztalon lévő telefon röviden rezgett. A képernyő felgyulladt. Gyenyisz. Meglepetten néztem a villogó nevet. Maga hív vissza? Ez valami új.
– Igen, hallgatom.
– Anyu. Holnap benézünk hozzád. – A fiam hangja megfeszült volt, mint a húr. – Tizenkettőre ott leszünk. Beszélnivalónk van.
– Hozzátok a fiúkat? – kérdeztem gyorsan.
– Nem. Ez felnőtt beszélgetés. Alja is ott lesz.
– Várlak titeket – vetettem oda röviden, és letettem.
Ljubva felemelt szemöldökkel nézett rám.
– Mi a fenét akarnak, Tonya?
– Holnap kiderül. – A kesztyűket visszasöpörtem a dobozba. – De a megérzésem azt súgja, nem bocsánatot kérni jönnek.
Pontosan tizenkettőkor csöngettek az ajtón. Mindig pontosak voltak, amikor valamit akartak.
Kinyitottam a zárat. Gyenyisz állt a küszöbön drága kabátban, elkerülve a tekintetem. Mellette magasodott Alja. Magas, vékony, tökéletes frizurával és megvető ránccal a száján. A kezében egy vaskos bőr mappát tartott.
– Gyertek beljebb – léptem egy lépést hátra.
– Nem vesszük le a cipőt – lépett magabiztosan Alja a parkettámra velúr csizmájában. – Nem maradunk sokáig.
– Kinek van az ajtó elé téve a lábtörlő? – útját álltam a nappaliba.
Alja forgatta a szemét, de a lábát letörölte. Bementek a konyhába. Leültek az asztalhoz. Én demonstratívan nem kínáltam meg őket teával. A kesztyűs doboz még mindig az ablakpárkányon állt. Alja rávetett egy pillantást, és megvetően összehúzta a száját.
– Térjünk a lényegre, Gyenyisz – parancsolta a férjének.
Gyenyisz megköszörülte a torkát. Előhúzott a mappából vastag fehér lapokat. Elém tette.
– Anyu. Terjeszkedni szeretnénk. A fiúk nőnek, külön szobákra van szükségük. Találtunk egy klassz négyszobásat egy új építésű házban.
– Örülök nektek – fontam keresztbe a karomat a mellkasomon. – És én hogy jövök ehhez?
– Ahhoz, hogy felvegyük az új hitelt, el kell adnunk a kétszobásunkat – szólalt meg gyorsan Alka. – Már van vevőnk. Készpénzzel fizet, az üzlet egy hét múlva lesz. De abban benne van a te fele is.
– Az enyém – bólintottam. – A törvény szerint.
– Itt van az ajándékozási szerződés a részedre – tolta elém a papírokat Alja. – Meg egy közjegyzői meghatalmazás Gyenyisz részére. Te aláírod. Mi eladjuk. Vesszük az új lakást. Ott már teljesen a nevünkre íratjuk. Hiszen bevonjuk a családi támogatást is.
Lassan Gyenyiszre néztem.
– És a én kétmillió-nyolcszázezer rubel potom pénzem? Visszaadjátok az eladásból?
– Miféle milliók, anyu?! – tárta szét a kezét a fiú. – Hát az a családé volt! Az unokáknak! Majd később, valamikor, ha szükség lesz rá, segítünk neked!
– Vagyis nekem kell ajándékba adnom nektek a részem csak úgy? – hajoltam közelebb Aljához. – Négy éve elrejtitek ellem a gyerekeket. Visszakülditek az ajándékaimat. Úgy bántok velem, mint a sárral. Most meg alá kell írnom, és eltűnnöm?
Alja hangosan kifújta a levegőt.
– Antonina Pavlovna, ne csináljunk drámát. Tönkreteszi a férjem pszichéjét. Toxikus manipulátor. Esélyt adunk magának, hogy helyrehozza a helyzetet, és befektessen az unokák jövőjébe.
– És ha nem írom alá? – kérdeztem halkan.
– Akkor bíróságra megyünk – húzott elő Alja a mappából még egy lapot. – Összegyűjtöttem az összes felújítási számlát. Másfél milliót fektettünk ebbe a lakásba. Alaptalan gazdagodásért perelünk be, és aprópénzért elárvereztetjük a részét. Válasszon.
Némán elvettem a papírokat. Elolvastam a címet. Ajándékozási szerződés. Semmilyen kötelezettség a részükről. Tiszta rablás.
– Aláírom – mondtam egyenletes hangon.
Gyenyisz megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Alja győztesen elmosolyodott.
– De nem ma – toltam el magamtól a lapokat. – Holnap reggel. Elmegyünk a közjegyzőhöz. Ma este viszont elmegyek hozzátok. Látni akarom Márkot és Matvejt. Leülök velük egy pár órára. És akkor holnap átírom nektek az egészet.
Alja hirtelen felállt.
– A gyerekek nem ismerik magát! Meg fognak ijedni!
– Akkor keressenek más hülyét az ajándékozáshoz – néztem egyenesen a szemébe.
– Hát jöjjön el – szűrte a fogai közt Gyenyisz. – Alja, jöjjön. Ez csak pár óra.
Este hatkor az apartmanjuk masszív acélajtaja előtt álltam. Ugyanannál, amibe beletettem a szülői dácsa eladásából származó összes pénzemet.
Gyenyisz nyitott ajtót. Alja demonstratívan ült a fotelben a telefonjával, a fejét sem fordította el. A folyosón két hurrikán rohangált. Az ikrek. Világos hajúak, akik az elhunyt férjemre hasonlítottak.
– Márk, Matvej, ide gyere – kapta el egyiküket a kapucnijánál fogva Gyenyisz. – Ez… hát, Tónya nagyi.
A srácok rám bámultak. Egy gramm érdeklődés sem volt a szemükben.
– Hol vannak az ajándékok? – kérdezte Matvej rágógumit rágva.
– Kötöttem nektek kesztyűt – mosolyodtam el. – Meleget.
– Fúj! – fintorgott Márk. – Anya azt mondta, öregségszagod van! Mi ilyet nem hordunk.
Alja elnevette magát a fotelből. Gyenyisz elfordult a szekrény felé. Senki sem próbálta rendre utasítani őket.
Lassan kigomboltam a kabátom. Bementem a konyhába. Mindenhol tökéletes tisztaság. Drága felújítás. Konyhabútor, amelyre Gyenyisz hitelt vett fel. Végighúztam az ujjam a fényes munkalapon.
– Meddig ácsorogsz még itt? – jelent meg Alja a konyha ajtajában. – A gyerekek fáradtak.
– Meggondoltam magam, Alinocska – mondtam, és megfordultam felé.
– Mi van? – ráncolta a homlokát. – Hogy érted, hogy meggondoltad magad? Holnap tízre van időpontunk a közjegyzőnél.
– Nem fogom megírni az ajándékozási szerződést.
Gyenyisz a felesége háta mögött termett. Az arca vörös foltos lett.
– Anya, te teljesen megbolondultál? Hát megígérted!
– Azt ígértem, hogy átgondolom – vettem elő a táskámbol egy összehajtott papírlapot. – És átgondoltam. Van egy ellenajánlatom számotokra.
Szétnyitottam a papírt, és letettem a tökéletes munkalapjukra. Ez egy tulajdoni lap másolata volt az ingatlan-nyilvántartásból. És még egy szerződés.
– Miféle szemét ez? – vette kézbe Alja két ujjal, undorral.
– Ez a lakásrészem adásvételi szerződése – igazítottam meg óvatosan a szemüvegemet. – Ma reggel eladtam a lakás felét. Hivatalosan. Közjegyzőn keresztül.
A konyhában feszült csend lett. Hallatszott, amint a folyosón Márk egy kisautóval üti a szegélylécet.
– Kinek… adtad el? – kérdezte rekedt hangon Gyenyisz.
– A Monolit Ingatlanközvetítő Igynökségnek – mosolyodtam el. – A srácok problémás ingatlanrészek gyors felvásárlásával foglalkoznak. A diszkont persze hatalmas. Elvesztettem négyszázötvenezer rubelt. Cserébe a pénzt azonnal megkaptam a számlámra. Kézbe.
Alja elsápadt. A papír remegett a kezében.
– Eladtad a lakásunk felét a hitelezőknek?! – visított fel. – Tudod, hogy kik ők? Csalók! Betelepítenek hozzánk tádzsikokat vagy alkoholistákat, hogy kitúrjanak minket innen!
– Tudom, Alja – igazítottam meg a táskámat a vállamon. – Éppen ezért vagyok itt. Személyesen akartam megmondani, hogy kezdjétek el pakolni a holmitek. Holnap az új tulajdonosok jönnek, hogy zárakat cseréljenek a hálószobátokban. Joga van a saját felük használatához.
Gyenyisz elkapta a hüvelyem. A szeme vad volt.
– Anya! Itt a gyerekek! Az unokáid! Hogy engedhetted ide a banditákat?!
– Az unokáim? – rántottam ki hirtelen a kezem. – Kidobtál az életedből. Undorodtál a kesztyűmtől. Bíróság útján akartál az utcára tenni. Én csak megmentettem a pénzemet. A gyerekekről meg gondoskodjanak a szüleik.
Kiléptem a folyosóra. Alja letérdelt egy puffra, az arcát a kezébe temette. Valamit mormolt a könnyein keresztül. Gyenyisz a falnak dőlve állt, mintha kiszívták volna belőle a levegőt.
Nyugodtan felvettem a cipőmet. Kinyitottam a bejárati ajtót. Kiléptem a lépcsőházba, és megnyomtam a lift hívógombját. Az ajtók kinyíltak. Beléptem, és néztem, ahogy a fiam lassan lecsúszik a falon a fényes, de már hozzá nem tartozó folyosójukon.
Sok szomszéd, mikor ezt megtudta, abbahagyta a köszönést az utcán. Azt mondják, a felnőttek veszekedése egy dolog, de kisgyerekeket semmilyen körülmények között sem szabad veszélynek kitenni. Hogy én egy szörnyeteg vagyok. De amikor beállnak a téli hidegek, én az üres kartondobozra nézek, és csak egyetlen dologra gondolok.
És te odaadtad volna nekik azt a kétmilliót?
Van még esetleg más szöveg, amit le kellene fordítanom?
