„– Fejezzék be ennek a szemétnek a küldését” – olvastam. Még abban az órában végleg letiltottam a számaikat.

– Írja alá az átvételt – nyújtotta felém a futár a kopott terminált.

Némán rámutattam az ujjammal a képernyőre. Elvettem a kartondobozt. Megmértem a kezemben. Könnyű.

Feladó: Gyenyisz Szaveljev. A saját féregyes fiam. A doboz egy hónappal a feladás után visszatért. „A címzett elutasította” jelzéssel.

A dobozt a konyhaasztalra dobtam. Az olló ropogva vágta át a ragasztószalagot. Belül hét pár gyerekkesztyű feküdt. Aprók, drága merinói gyapjúból kötve. Három pár kék, két szürke és kettő piros süvöltős. Márknak és Matvejnek. Az unokáimnak, akiket pontosan egyszer láttam – négy évvel ezelőtt a szülészeten.

A legalján egy összegyűrt füzetlap hevert. Szétnyitottam. Az írás nem Gyenyiszé. Ez Alja.

Antonina Pavlovna. Fejezzék be ennek a szemétnek a küldését. A gyerekek normális márkás holmikat hordanak. Allergiásak az olcsó gyapjújukra és a naftalinra. Ne szóljanak bele a családunkba.

A cédulát óvatosan félbehajtottam. A kesztyűket az asztal szélére toltam. Elővettem a telefont. A fiam száma a kedvencek között volt, de ritkán hívtam. Az év utolsó tizenkét kísérlete válasz nélkül maradt. A vonal sokáig kicsengett.

– Igen, anyu. Mi újság? – Gyenyisz hangja tompán hallatszott, háttérben az autómotor zajával.

– Szia, Gyenyiszka. Visszajött a csomag.

– Milyen csomag? – torkollott ingerülten. – Jaj, azok a kötött holmijaid. Anyu, hát Alina is megkérte. Miért provokálsz?

– Mivel provokálok? – kérdeztem nyugodtan. – Azzal, hogy kesztyűt kötöttem az unokáimnak? Közeleg a tél. Nálatok nagyok a szelek.

– Képesek somos is megvenni nekik a ruhát! – hördült fel a fiú. – Na, most nincs időm. Vezetek.

– Denyec, várj.

– Mi van még?

– Mikor jöttök? – néztem a piros süvöltőkre. – Négy év telt el. A fiácskák hamarosan olvasni tanulnak, de a nagymamát sem ismerik arcról.

– Magad vagy a felelős – szögezte Gyenyisz. – Alja a mai napig nem tudja megbocsátani, ahogy a keresztelőn viselkedtél. Százszor megbeszéltük. Beszélni akarsz – kérj bocsánatot tőle rendesen. Na, cső.

A telefonban rövid ütemű hangok jelezték a vonal megszakítását. A telefont képernyővel lefelé fektettem az asztalra.

Este a szomszédom, Ljubva ült a konyhámban. Erős teát ittunk. Az asztalon a nyitott doboz hevert.

– Hát micsoda egy szemét a menyed, Tonyka – hörpintett hangosan Ljubva a bögréjéből. – És a te Denyed meg egy rongy. Hogy lehet a saját anyjának visszaküldeni a csomagot?

– Hallgat a feleségére – kavartam meg a cukrot. – Alinocska idegrendszere érzékeny. Két évig kezelték a szülés utáni depresszióját. Én meg, látszik, toxikus vagyok.

– Toxikus! – horkant fel Ljubva. – Hogy ezt a szót is megtanulták. De amikor kétmillió-nyolcszázezer rubelt kell elvenni a toxikus anyától kezdőrészletként – azt nagyon gyorsan tudják!

Csendben maradtam. A szám élesen csengett. Múlt tavasszal eladtam a dácsát, amit a szüleimtől kaptam. Az összes pénzt Gyenyisznek adtam. A lakást részletre vették. A fele Gyenyiszé, a fele enyém. Alja akkor visított, de én kitartottam. Azt mondtam: adom a pénzt, de az én részem addig az enyém, amíg le nem zárjátok a jelzálogot.

– Még nem írtad át nekik a részedet? – hunyorított Ljubva.

– Nem.

– Nagyon helyes. Hadd ugráljanak.

Az asztalon lévő telefon röviden rezgett. A képernyő felgyulladt. Gyenyisz. Meglepetten néztem a villogó nevet. Maga hív vissza? Ez valami új.

– Igen, hallgatom.

– Anyu. Holnap benézünk hozzád. – A fiam hangja megfeszült volt, mint a húr. – Tizenkettőre ott leszünk. Beszélnivalónk van.

– Hozzátok a fiúkat? – kérdeztem gyorsan.

– Nem. Ez felnőtt beszélgetés. Alja is ott lesz.

– Várlak titeket – vetettem oda röviden, és letettem.

Ljubva felemelt szemöldökkel nézett rám.

– Mi a fenét akarnak, Tonya?

– Holnap kiderül. – A kesztyűket visszasöpörtem a dobozba. – De a megérzésem azt súgja, nem bocsánatot kérni jönnek.

Pontosan tizenkettőkor csöngettek az ajtón. Mindig pontosak voltak, amikor valamit akartak.

Kinyitottam a zárat. Gyenyisz állt a küszöbön drága kabátban, elkerülve a tekintetem. Mellette magasodott Alja. Magas, vékony, tökéletes frizurával és megvető ránccal a száján. A kezében egy vaskos bőr mappát tartott.

– Gyertek beljebb – léptem egy lépést hátra.

– Nem vesszük le a cipőt – lépett magabiztosan Alja a parkettámra velúr csizmájában. – Nem maradunk sokáig.

– Kinek van az ajtó elé téve a lábtörlő? – útját álltam a nappaliba.

Alja forgatta a szemét, de a lábát letörölte. Bementek a konyhába. Leültek az asztalhoz. Én demonstratívan nem kínáltam meg őket teával. A kesztyűs doboz még mindig az ablakpárkányon állt. Alja rávetett egy pillantást, és megvetően összehúzta a száját.

– Térjünk a lényegre, Gyenyisz – parancsolta a férjének.

Gyenyisz megköszörülte a torkát. Előhúzott a mappából vastag fehér lapokat. Elém tette.

– Anyu. Terjeszkedni szeretnénk. A fiúk nőnek, külön szobákra van szükségük. Találtunk egy klassz négyszobásat egy új építésű házban.

– Örülök nektek – fontam keresztbe a karomat a mellkasomon. – És én hogy jövök ehhez?

– Ahhoz, hogy felvegyük az új hitelt, el kell adnunk a kétszobásunkat – szólalt meg gyorsan Alka. – Már van vevőnk. Készpénzzel fizet, az üzlet egy hét múlva lesz. De abban benne van a te fele is.

– Az enyém – bólintottam. – A törvény szerint.

– Itt van az ajándékozási szerződés a részedre – tolta elém a papírokat Alja. – Meg egy közjegyzői meghatalmazás Gyenyisz részére. Te aláírod. Mi eladjuk. Vesszük az új lakást. Ott már teljesen a nevünkre íratjuk. Hiszen bevonjuk a családi támogatást is.

Lassan Gyenyiszre néztem.

– És a én kétmillió-nyolcszázezer rubel potom pénzem? Visszaadjátok az eladásból?

– Miféle milliók, anyu?! – tárta szét a kezét a fiú. – Hát az a családé volt! Az unokáknak! Majd később, valamikor, ha szükség lesz rá, segítünk neked!

– Vagyis nekem kell ajándékba adnom nektek a részem csak úgy? – hajoltam közelebb Aljához. – Négy éve elrejtitek ellem a gyerekeket. Visszakülditek az ajándékaimat. Úgy bántok velem, mint a sárral. Most meg alá kell írnom, és eltűnnöm?

Alja hangosan kifújta a levegőt.

– Antonina Pavlovna, ne csináljunk drámát. Tönkreteszi a férjem pszichéjét. Toxikus manipulátor. Esélyt adunk magának, hogy helyrehozza a helyzetet, és befektessen az unokák jövőjébe.

– És ha nem írom alá? – kérdeztem halkan.

– Akkor bíróságra megyünk – húzott elő Alja a mappából még egy lapot. – Összegyűjtöttem az összes felújítási számlát. Másfél milliót fektettünk ebbe a lakásba. Alaptalan gazdagodásért perelünk be, és aprópénzért elárvereztetjük a részét. Válasszon.

Némán elvettem a papírokat. Elolvastam a címet. Ajándékozási szerződés. Semmilyen kötelezettség a részükről. Tiszta rablás.

– Aláírom – mondtam egyenletes hangon.

Gyenyisz megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Alja győztesen elmosolyodott.

– De nem ma – toltam el magamtól a lapokat. – Holnap reggel. Elmegyünk a közjegyzőhöz. Ma este viszont elmegyek hozzátok. Látni akarom Márkot és Matvejt. Leülök velük egy pár órára. És akkor holnap átírom nektek az egészet.

Alja hirtelen felállt.

– A gyerekek nem ismerik magát! Meg fognak ijedni!

– Akkor keressenek más hülyét az ajándékozáshoz – néztem egyenesen a szemébe.

– Hát jöjjön el – szűrte a fogai közt Gyenyisz. – Alja, jöjjön. Ez csak pár óra.

Este hatkor az apartmanjuk masszív acélajtaja előtt álltam. Ugyanannál, amibe beletettem a szülői dácsa eladásából származó összes pénzemet.

Gyenyisz nyitott ajtót. Alja demonstratívan ült a fotelben a telefonjával, a fejét sem fordította el. A folyosón két hurrikán rohangált. Az ikrek. Világos hajúak, akik az elhunyt férjemre hasonlítottak.

– Márk, Matvej, ide gyere – kapta el egyiküket a kapucnijánál fogva Gyenyisz. – Ez… hát, Tónya nagyi.

A srácok rám bámultak. Egy gramm érdeklődés sem volt a szemükben.

– Hol vannak az ajándékok? – kérdezte Matvej rágógumit rágva.

– Kötöttem nektek kesztyűt – mosolyodtam el. – Meleget.

– Fúj! – fintorgott Márk. – Anya azt mondta, öregségszagod van! Mi ilyet nem hordunk.

Alja elnevette magát a fotelből. Gyenyisz elfordult a szekrény felé. Senki sem próbálta rendre utasítani őket.

Lassan kigomboltam a kabátom. Bementem a konyhába. Mindenhol tökéletes tisztaság. Drága felújítás. Konyhabútor, amelyre Gyenyisz hitelt vett fel. Végighúztam az ujjam a fényes munkalapon.

– Meddig ácsorogsz még itt? – jelent meg Alja a konyha ajtajában. – A gyerekek fáradtak.

– Meggondoltam magam, Alinocska – mondtam, és megfordultam felé.

– Mi van? – ráncolta a homlokát. – Hogy érted, hogy meggondoltad magad? Holnap tízre van időpontunk a közjegyzőnél.

– Nem fogom megírni az ajándékozási szerződést.

Gyenyisz a felesége háta mögött termett. Az arca vörös foltos lett.

– Anya, te teljesen megbolondultál? Hát megígérted!

– Azt ígértem, hogy átgondolom – vettem elő a táskámbol egy összehajtott papírlapot. – És átgondoltam. Van egy ellenajánlatom számotokra.

Szétnyitottam a papírt, és letettem a tökéletes munkalapjukra. Ez egy tulajdoni lap másolata volt az ingatlan-nyilvántartásból. És még egy szerződés.

– Miféle szemét ez? – vette kézbe Alja két ujjal, undorral.

– Ez a lakásrészem adásvételi szerződése – igazítottam meg óvatosan a szemüvegemet. – Ma reggel eladtam a lakás felét. Hivatalosan. Közjegyzőn keresztül.

A konyhában feszült csend lett. Hallatszott, amint a folyosón Márk egy kisautóval üti a szegélylécet.

– Kinek… adtad el? – kérdezte rekedt hangon Gyenyisz.

– A Monolit Ingatlanközvetítő Igynökségnek – mosolyodtam el. – A srácok problémás ingatlanrészek gyors felvásárlásával foglalkoznak. A diszkont persze hatalmas. Elvesztettem négyszázötvenezer rubelt. Cserébe a pénzt azonnal megkaptam a számlámra. Kézbe.

Alja elsápadt. A papír remegett a kezében.

– Eladtad a lakásunk felét a hitelezőknek?! – visított fel. – Tudod, hogy kik ők? Csalók! Betelepítenek hozzánk tádzsikokat vagy alkoholistákat, hogy kitúrjanak minket innen!

– Tudom, Alja – igazítottam meg a táskámat a vállamon. – Éppen ezért vagyok itt. Személyesen akartam megmondani, hogy kezdjétek el pakolni a holmitek. Holnap az új tulajdonosok jönnek, hogy zárakat cseréljenek a hálószobátokban. Joga van a saját felük használatához.

Gyenyisz elkapta a hüvelyem. A szeme vad volt.

– Anya! Itt a gyerekek! Az unokáid! Hogy engedhetted ide a banditákat?!

– Az unokáim? – rántottam ki hirtelen a kezem. – Kidobtál az életedből. Undorodtál a kesztyűmtől. Bíróság útján akartál az utcára tenni. Én csak megmentettem a pénzemet. A gyerekekről meg gondoskodjanak a szüleik.

Kiléptem a folyosóra. Alja letérdelt egy puffra, az arcát a kezébe temette. Valamit mormolt a könnyein keresztül. Gyenyisz a falnak dőlve állt, mintha kiszívták volna belőle a levegőt.

Nyugodtan felvettem a cipőmet. Kinyitottam a bejárati ajtót. Kiléptem a lépcsőházba, és megnyomtam a lift hívógombját. Az ajtók kinyíltak. Beléptem, és néztem, ahogy a fiam lassan lecsúszik a falon a fényes, de már hozzá nem tartozó folyosójukon.

Sok szomszéd, mikor ezt megtudta, abbahagyta a köszönést az utcán. Azt mondják, a felnőttek veszekedése egy dolog, de kisgyerekeket semmilyen körülmények között sem szabad veszélynek kitenni. Hogy én egy szörnyeteg vagyok. De amikor beállnak a téli hidegek, én az üres kartondobozra nézek, és csak egyetlen dologra gondolok.

És te odaadtad volna nekik azt a kétmilliót?

Van még esetleg más szöveg, amit le kellene fordítanom?