— Fiam, van egy meglepetésünk. Apáddal vettünk egy kis házat a ti városotokban. Eladtuk a nagymama házát, hozzátettünk még pénzt, és most már itt fogunk élni. Szeretnénk látni, hogyan nő fel az unokánk, Ványa. Olyan ritkán jöttök hozzánk, alig ismer minket. Ezen most változtatunk. Korábban nem akartuk elmondani nektek, titokban intéztük, ide-oda járkáltunk. De most már kész a dolog. Úgyhogy várunk titeket Olénával és Ványával vendégségbe. Van ott egy csodás tisztás, nyáron felállítjuk a medencét, hintákat. Legyen hol játszania az unokának. És persze a kutyáinknak is jó ott, ez nekem nagyon fontos, tudod. Öt kutya nem tréfa, sok hely kell nekik.
— Ez aztán a hír, anya! Ügyesen elintéztétek, eszünkbe sem jutott volna. Igazi partizánok vagytok! Nagyon örülök! Így majd ott hagyhatjuk Ványát, amikor el kell mennünk valahová vagy elutazunk!
— Természetesen, fiam! Csak örülni fogunk neki! Most már az ünnepeket is együtt tarthatjuk, és nálunk süthetjük a saslikot is, akkora a tér! És akár egész nyárra is elhozhatjátok Ványát! Apád nem engedi, hogy dolgozzak az egészségem miatt, úgyhogy majd az unokát dajkálom. Remélem, Oléna nem lesz ellene!
— Oléna csak örülni fog! Három év gyed megteszi a hatását, elfárad a fiunk mellett, néha jó lenne kettesben lenni, de nincs kire hagyni. Most már legalább óvodába jár, Oléna visszament dolgozni.
— Ez így jó, fiam. Megcsinálunk még egy kis felújítást, és várunk titeket vendégségbe!
Este Igor elmesélte a feleségének a hírt a szülők házvásárlásáról.
— Na látod, drágám, most már igazán élni fogunk! Anyu szívesen vigyáz majd Ványára, amikor kell. És úgyis gyakran kivisszük hétvégén, friss levegőn lesz.
— Ügyesek a szüleid, mindent titokban intéztek. Persze klassz, örülök. Olga Dmitrijevna jobban megismeri majd az unokát, mert amikor eddig náluk voltunk, Ványka félt tőle, nem akart a karjába menni, ő meg megsértődött. De mit tehettem? Még kicsi, hogyan magyarázzam el neki, hogy ő a nagymama, és nem kell tőle félni…
Két hét múlva Olga Dmitrijevna meghívta őket vendégségbe.
— Szia, Olénka, minden készen áll a vendégek fogadására! Mindent befejeztünk, úgyhogy várunk szombaton! Grisa bepácolta a húst, én salátákat készítek. Akár ott is alhattok!
— Rendben, jövünk. Csak egy kérésem lenne: zárjátok el a kutyákat, amíg ott leszünk.
— Hogyhogy elzárni? Minek? Ők a családunk, mindig a házban vannak, ott alszanak, ahol akarnak. Mi a probléma? Nem értem!
— Tudjátok, hogy félek tőlük. Nem akarom, hogy hozzánk vagy Ványához menjenek, ne adj’ Isten megharapják vagy ránk támadjanak, hiszen gyerek.
— Ugyan már! A kutyák soha nem bántanának senkit! Jól neveltek és nagyon jók! Látni fogják, hogy Ványka velünk van, és meg fogják szeretni!
— Olga Dmitrijevna! Ha a kutyák nem lesznek bezárva, nem jövünk, ezt előre mondom! A ti kutyáitok akkora méretűek, mint a kis borjak, ráadásul mindjárt öt van belőlük!
— Miért kezded ezt, komolyan! Minek a rosszra gondolni?! Minden rendben lesz, Olénka, ígérem!
— Akkor bezárjátok őket vagy sem? — Oléna kezdett dühbe gurulni.
— Jó, jó, bezárom… Akár reggel is jöhettek, mit csinálnátok otthon! Ennyi, várunk titeket! Ványának vettem egy olyan szép kis autót, remélem, tetszeni fog neki!
Oléna bontotta a hívást. Remegett az anyósa szavaitól. Mi olyan nehéz azon, hogy bezárják azokat a kutyákat? Már a látványuktól is összeszorult a szíve. Óriási ebek, állandóan csorog a nyáluk, rohangálnak, ugrálnak. Az anyósa imádta „a lányait” — így hívta őket. A családjukban egész életükben voltak kutyák. Most pedig már egy egész nemzedék gyűlt össze: a nagymama, a lánya, az unoka, meg még pár másik. Oléna semmit sem értett a kutyákhoz, még a fajtájuk nevét sem tudta. A férje gyerekkorától kutyák között nőtt fel, számára ez természetes volt. Amikor felvetette, hogy tartsanak egy kölyköt, Oléna kategorikusan nemet mondott. Nem szereti a kutyákat — mit lehet tenni? Főleg lakásban tartani, sétáltatni… minek a plusz gond? Egy macska még elmegy. Igor megértette, és többé nem hozta fel a témát.
Szombaton elindultak a szülőkhöz vendégségbe. A ház a város szélén volt, negyven percet autóztak.
— Jaj, megérkeztek a gyerekek! Gyertek be, drágáim! Ványa, unokám, emlékszel Olja nagymamára? Gyere a karomba, úgy hiányoztál! A nagypapa a házban van, gyere, örvendeztessük meg!
Ványa kelletlenül ment a nagymamához. Rosszul emlékezett rá, és anyu meg apu mellett nyugodtabbnak érezte magát.
— Hű, de szép! Ugye, Olénka? Tetszik itt neked?
— Nézzük meg először az udvart, aztán bemegyünk a házba! Nagy udvar, tágas…
Ekkor gyerekkiáltás hallatszott. Oléna rémülten a ház felé rohant. Onnan kiszaladt az anyósa Ványával, aki kétségbeesetten sírt.
— Mi történt, Olga Dmitrijevna? Ványa elesett? Miért sír?
— Jaj, semmi komoly nem történt! Meg akartam ismertetni Ványát a lányokkal, Alfa odaszaladt, hogy köszönjön, megszaglászta Ványácskát. Ő meg megijedt, és úgy kezdett ordítani, mintha vágnák!
— Hogyhogy Alfa odaszaladt?! Hiszen megígérte, hogy bezárják a kutyákat!
— Hová zárjam őket? Megszokták, hogy szabadon rohangálnak, én soha nem zárom be őket! Olyan vonyítást csapnának!
Miért kell az állatokat kínozni a te ostoba félelmeid miatt! Te magad félsz, és ezt a fiad is átveszi! Ez mind a fejedben van!
— Így álltatok hozzá a kérésemhez? Teljesen mindegy nektek én és az unokátok, csak a kutyáknak legyen jó?! Na, köszönöm szépen! Hazamegyünk!
— Oléna, miért csinálsz ekkora ügyet belőle! Hiszen semmi nem történt! Meg kellett volna ismertetni a kutyákat a gyerekkel, hogy megszagolják, lássák, hogy én mellette vagyok — akkor a gyerek „saját”. Tudom, mit csinálok, minek hisztizni?
— Én is tudom, mit csinálok! Azonnal hazamegyünk!
Oléna dühében felkapta a fiát.
— Igor, induljunk, mire vársz?!
— Oléna, nyugodj már meg! Nem lesz semmi baj, a kutyák veszélytelenebbek, mint a macskák, amelyek megharaphatnak vagy megkarmolhatnak.
— Te nem olvasol híreket? Hány eset volt, amikor kutyák megharaptak vagy széttéptek gyerekeket! Még azokat is, akikkel együtt élnek!
A gyerekek kiszámíthatatlanul viselkedhetnek, sikíthatnak, rángathatják a kutyát a farkán. Ők mégiscsak állatok, vadak, és agresszíven reagálhatnak!
Honnan tudod, mi van egy kutya fejében? Engem gyerekkoromban megharapott egy a lábamon, miközben csak mentem az utcán, senkit nem bántottam.
Nem szeretem a kutyákat, és félek tőlük. Nekem pedig drága a gyerek élete és egészsége! Isten ments, hogy ezek a ti „lányaitok” bármit tegyenek Ványával!
— Olénka, szakemberhez kellene fordulnod, hogy megszabadulj a félelmeidtől. Nem normális ennyire félni az állatoktól, és megtiltani a gyereknek, hogy kapcsolatba lépjen ezekkel a kedves teremtményekkel! — avatkozott közbe Olga Dmitrijevna.
— Majd én eldöntöm, milyen szakemberre van szükségem! De ide be nem teszem a lábam, amíg a kutyák szabadon rohangálnak. Ványát pedig soha az életben nem hagyom itt! Igor, hazamegyünk, vagy itt maradsz?
— Menjünk… nem tudom, mit kezdjek veled! — morogta Igor, és a kocsihoz indult.
— Szia, anya. Később hívlak. Bocsánat, hogy így alakult…
Hazafelé az egész úton Igor és Oléna veszekedtek.
— Igor, érthetően megmondtam, hogy zárják be a kutyákat, megígérte! És mit látok? Ezek a borjú méretű bestiák rohangálnak a házban, halálra ijesztették a fiunkat! Mi lett volna, ha rátámadnak?
— Oléna, ez mind hülyeség! Soha nem hallottam még ilyenről! Anyu kutyái nem ilyenek!
— Persze, te igazi extraszensz vagy, olvasol az állatok gondolataiban! Én a gyerekemért aggódom! Téged meg hidegen hagy.
— Felfújtad a tragédiát! A kutya megnyalta a gyereket! Te meg megfosztottad anyát és apát attól az örömtől, hogy az unokájukkal legyenek! Ügyes vagy, mit mondjak!
Ványa csendesen ült a gyerekülésben. Nem értette, mi történt, miért kiabálnak a szülei…
— Anya, miért hívsz?
— Kisfiam, megijedtél a kutyától a nagyiék házában?
— Igen, nagy volt és ugrált rám, féltem, hogy megesz! Az arcomba mászott!
— Erről beszélek én is! Halálra ijesztették a gyereket! Ennyi, lezárjuk a témát!
Másnap Olga Dmitrijevna felhívta Olénát.
— Na, megnyugodtál, drágám?
— Majdnem. Tegnap alaposan megleptek, az biztos!
— És te hogy megleptél minket a hisztiddel! Még sosem láttalak ilyennek! Olénka, neked tényleg pszichológushoz kellene menned… Ez nem normális!
— Az nem normális, hogy nem teljesítetted a kérésemet! Világosan megmondtam: akkor megyünk, ha bezárjátok a kutyákat.
Megígérted! És nem tartottad be! Neked a kutyák fontosabbak, mint az unokád, akit mostantól nem láttok a házatokban!
Ha látni akarjátok Ványát, gyertek hozzánk. Most már közelebb laktok, ez nem probléma!
— Mi pont miattad költöztünk ide! Házat vettünk! Erre te itt elkezdesz kitalálni mindenfélét!
— A gyerekem mindennél fontosabb a világon! Nem fogom kockára tenni az életét és az egészségét a ti kutyáitok miatt, amelyeket még ideiglenesen sem vagytok hajlandók bezárni! Akkor üljetek csak ott a „kedvenceitekkel”!
Oléna bontotta a hívást. Kimondott mindent, amit akart. Ugyanebben a pillanatban Olga Dmitrijevna döbbenten nézte a telefonját, amelyen az állt: „Hívás befejezve.”
Hát különös meny jutott neki… Ennyire nem szeretni a kutyákat! Igazán furcsa… De mit lehet tenni, alkalmazkodnia kell majd hozzá, hiszen látni akarja az unokáját…
💬 Barátok, ha szívesen olvastok még több történetet, írjatok kommentet, és ne felejtsetek el lájkolni! Ez inspirál minket, hogy tovább írjunk!
