Jekatyerina kiterített az asztalra három logóterv-változatot, és néhány másodpercre megdermedt, fejét kissé oldalra hajtva — melyik nézett ki a legélénkebben? A munka jól haladt, az ügyfél csütörtökre várta a végső változatot, és ma még csak szerda volt, úgyhogy maradt még idő. Az ablakon túl finom júniusi eső szemerkélt, ami kellemes munkakörnyezetet teremtett — csendes suhogás a párkányon, semmi felesleges.
A bejárati ajtó este nyolc körül kattant. Szergej belépett az előszobába, leütve a cseppeket az esernyőjéről, és a hangja fáradtan, de valahogy különösen aggodalmasan csengett:
— Katya, otthon vagy?
— A dolgozószobában — válaszolta Jekatyerina anélkül, hogy elszakadt volna a monitortól. — Okszánánál jártál ma?
— Beugrottam munka után — Szergej feltűnt a dolgozószoba ajtajában, még mindig kabátban, és a vállát a félfának támasztotta. — Segítettem neki rögzíteni a polcokat a konyhában. Tudod, ahogy nézem azt a stúdiólakását, egyszerűen nem értem, hogyan lehet ott egyáltalán normálisan élni.
Jekatyerina elfordult a képernyőtől, és a férjére nézett.
— Megint a szűkösség a téma?
— Hát persze — Szergej széttárta a karját —, huszonkét négyzetméter emberenként az egyszerűen nem komoly. Mutatta ma nekem — a kanapé szinte hozzáér a tűzhelyhez. Főz és alszik ugyanazon a helyen. Még páraelszívó sincs ott.
— Szergej, ő maga választotta ezt a stúdiólakást — Jekatyerina lágyan, bosszúság nélkül mondta ezt, félretolva az egeret. — Senki sem kényszerítette, hogy pontosan oda költözzön be.
— És mi maradt neki a válás után? — a férj hangja élesebbé vált. — Gyakorlatilag az utcára tette ki Gyenyisz, de legalább ezt a stúdiót hamar megtalálták, és pénze a válás után — magad is tudod, mennyi van.
Okszána válásáról Jekatyerina minden részletet tudott, bár maga szinte nem avatkozott közbe — helyesnek tartotta tartani a távolságot egy idegen házasságban, még akkor is, ha az az idegen házasság a mostohalányáé volt.
A lakás, ahol Okszána négy évet élt Gyenyisszel, eredetileg a férj szüleié volt — még az esküvő előtt ajándékozták a fiuknak, ajándékozási szerződéssel. Amikor a pár elvált, Okszánának jogilag egyszerűen semmilyen joga nem maradt ezekre a négyzetméterekre, bármilyen fájdalmasan is hangozék. Albérletet kellett keresnie, és pénz valami tisztességesebbre a külvárosi szerény stúdiónál valóban nem volt elég.
— Emlékszem erre a történetre, Szergej — Jekatyerina bólintott. — De hát így is segítünk neki. Minden hónapban pénzt utalsz át neki, élelmiszert veszel, nemrégiben fizettük ki a hűtőszekrény javítását.
— Ez kevés — Szergej rázta a fejét, és a szobába lépve nehézkesen leült az ablak melletti fotelbe. — Ma megint panaszkodott nekem. Azt mondja, otthon képtelenség dolgozni — a szomszédok hangosan élnek a fal túl oldalán, a konyhában meg még egy normális asalot sem lehet elhelyezni.
— És egyáltalán mit csinál otthon? — tisztázta Jekatyerina. — Hiszen adminisztrátorként dolgozik egy szalonban.
— Hát, néha bedolgozik, valamilyen jelentéseket tölt ki távolról — Szergej határozatlanul intett a kezével. — Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a lányom kényelmetlenül érzi magát, és apaként kötelességem valamit tenni.
Jekatyerina nem válaszolt azonnal, csak az orrnyergét dörzsölte — egy ismerős mozdulat, ami azt jelentette, hogy a gondolatok időt igényelnek a feldolgozáshoz. Az alatt az öt év alatt, amióta Szergej felesége volt, hasonló beszélgetések rendszeresen előfordultak, nagyjából pár havonta egyszer, és általában ugyanúgy végződtek — Szergej adott a lányának még egy kis pénzt, Okszána szűkszavúan megköszönte, ha egyáltalán megköszönte, és egy idő után a panaszok új erővel újultak ki.
— Talán csak egy nagyobb lakást kellene találnia? — javasolta Jekatyerina. — Tudunk segíteni a különbözettel, ha a bérleti díj nem kritikus mértékű.
— Már nézte — Szergej felsóhajtott. — Az egyszobások egy tisztességes környéken harmincötezertől kezdődnek, a fizetése meg alig negyven. Figyelembe véve, amit én fizetek neki, valahogy még összehozza a végét a végével, de egy nagyobb helyre költözést egyedül nem bírna el.
— Na hát akkor hozzáteszünk a különbözethez — Jekatyerina megvonta a vállát, mintha a megoldás magától értetődő lenne. — Tizenötezerrel többet felülről, és tudna valami tisztességesebbet bérelni, legalább külön konyhával.
Szergej egy pillanatra elgondolkodott, majd rázta a fejét.
— Tudod, arra gondolok… hát lehet, hogy egyáltalán nem kellene albérletekben vándorolnia? Lehet, hogy egyszerűen lakhatna nálunk egy ideig, amíg végleg talpra nem áll?
Jekatyerina lassan pislogott, mintha meg akarna győződni arról, hogy jól hallotta-e.
— Nálunk? Úgy érted — itt?
— Hát igen — Szergej ezt szinte hétköznapi módon mondta, mintha valami magától értetődőről lett volna szó. — Csak átmenetileg, pár hónapra, amíg összegyűjt valamire a sajátjából.
— Szergej, nekünk kétszobás lakásunk van — Jekatyerina lassan, gondosan megválogatva a szavakat mondta ezt. — Az egyik szoba a műhelyem, tudod, ott dolgozom minden nap. Ott van a felszerelésem, a rajztáblám, az anyagokkal teli polcok.
— Hát, összébb húzódtok egy kicsit, nem az utcára küldjük el — Szergej széttárta a karját.
— Hova húzódjunk össze? — Jekatyerina még fel is kelt a fotelből. — Nem lesz hol dolgoznom, ha egy felnőtt ember költözik be a műhelybe. Ez a szakmám, Szergej, nem pedig hobbi.
— Talán aludhatna az összecsukható kanapén — javasolta Szergej már nem is annyira magabiztosan.
— És hol fogom fogadni az ügyfeleket a videóhívásokon? — Jekatyerina rázta a fejét. — A folyosón? Heti három videóhívásos találkozóm van, csendre és külön térre van szükségem.
— Vagyis te kategorikusan ellenzed? — Szergej hangja keményebbé vált.
— Kategorikusan — erősítette meg Jekatyerina habozás nélkül. — Otthonról dolgozom, személyes térre van szükségem, és nem vagyok hajlandó még egy felnőtt emberrel megosztani a lakást, még átmenetileg sem. Ez nem Okszána személyes megítéléséről szól, hanem az alapvető életvitel megszervezéséről.
Szergej felállt a fotelből, és végigsétált a szobán, a tarkóját dörzsölve.
— Úgy tűnt, normálisan viszonyulsz hozzá.
— Normálisan viszonyulok hozzá — Jekatyerina ezt határozottan mondta. — Éppen ezért kínálok valós segítséget — pénzzel. Készen állok akár holnap átutalni neki az összeget a tágasabb lakás bérleti díjának kiegészítésére. De hármasban élni egy kétszobásban az nem megoldás, hanem egy új probléma teremtése.
— Akkor neked egyszerűbb pénzzel megváltani, mint beengedni a házadba a lányomat — mondta Szergej keserűséggel a hangjában.
— Ez nem megváltás — Jekatyerina érezte, hogy a pír elönti az arcát a hallottak igazságtalansága miatt. — Ez józan ész. Neked van lányod, nekem van munkám és egy otthonom, amit évek óta alakítgattam. Miért kellene ennek a kettőnek a kombinációja pontosan az én személyes terem kárára történnie?
Szergej elhallgatott, az ablakon át bámulva, ahol az eső erősödött, egyre makacsabban kopogva az üvegen.
— Azt hiszem, egyszerűen közömbös vagy a helyzete iránt — mondta végül halkan, de nyilvánvaló sértődéssel.
— A közömbösség és a saját otthonunk feladásának elutasítása két különböző dolog, Szergej — válaszolt Jekatyerina nyugodtan, bár legbelül minden összehúzódott attól, ahogyan a férj értelmezte a pozícióját.
E beszélgetés után a házastársak néhány napig szinte nem is beszéltek közvetlenül egymással — rövid háztartási mondatokat váltottak arról, hogy ki megy a boltba, vagy hánykor érkezik haza valaki a munkából, de Okszána témáját többé nem hozták fel. Jekatyerina továbbra is a műhelyében dolgozott, igyekezve nem gondolni a történt vitára, bár néha, a rendben sorakozó ecsetes üvegekre és az asztalon lévő táblára nézve, enyhe aggodalmat érzett — mintha ez a nyugalom bármelyik pillanatban véget érhetne.
Szergej közben továbbra is látogatta a lányát esténként munka után, és minden egyes vizittel, mint valószínűsíthető volt, megerősítette azt a gondolatát, hogy a helyzetet gyökeresen meg kell változtatni. Okszána a maga részéről nem mulasztotta el a alkalmat, hogy színesen leírja apjának az újabb kellemetlenséget — hol a szomszédok áztatták el, hol a bejárati ajtó zára akadozott, hol a stúdió sütője működött csak minden második alkalommal.
— Apa, el sem tudod képzelni, mennyire elfáradtam — panaszkodott egy alkalommal telefonon, amíg Szergej Jekatyerinával közös lakásának konyhájában állt, a füléhez szorítva a kagylót, miközben kenyeret szeletelt a vacsorához. — Este jövök haza a munkából, és ott egyszerűen lehetetlen tartózkodni. A szomszédok hangosan hallgatják a zenét, vékonyak a falak, minden szót hallani.
— Tűrj ki még egy kicsit, kislányom — válaszolta Szergej, bár a hangja minden alkalommal egyre kevésbé tűnt meggyőzőnek. — Majd kitalálunk valamit.
— Már egy hónapja ígérted — csengtek át Okszána hangján a nyafogó hangnemek. — Így már nem bírom tovább.
Letéve a kagylót, Szergej még sokáig mozdulatlanul állt az ablaknál, az udvar esti fényeit nézve, mintha valamilyen fontos döntést mérlegelne.
Körülbelül egy héttel később, amikor hazatért a lányával való újabb találkozó után, Szergej a konyhában találta Jekatyerinát — az éppen vacsorát főzött, valamit kavargatva a serpenyőben, és a nyíló ajtó hangjára megfordult.
— Hogy telt a napod? — kérdezte a szokásos hangon, semmit sem sejtve arról, hogy a férje már meghozott egy olyan döntést, amelyről ő még mit sem tudott.
— Katya — mondta Szergej előjáték nélkül, levetve a kabátját és felakasztva az előszobai akasztóra —, Okszána még ezen a héten hozzánk költözik. Már megegyeztem vele.
Jekatyerina lassan kikapcsolta a főzőlapot, és teljes testtel a férje felé fordult.
— Mit mondtál?
— Okszána átköltözik — ismételte meg Szergej határozottabban. — Már mindent eldöntöttem, nem szándékozom ezt továbbvitatni.
— Te már eldöntötted? — Jekatyerina hitetlenkedve rázta a fejét. — Nélkülem döntötted el, hol fog lakni az én lakásomban?
— A mi lakásunkban — helyesbített Szergej.
— A lakás az enyék, Szerjozsa — mondta Jekatyerina hangsúlyosan, mintha egy nyilvánvaló tényre emlékeztetne. — Nyolc évvel ezelőtt vettem, jóval azelőtt, hogy megismertük egymást, nagymamám hagyatékából származó pénzből és a saját megtakarításaimból. Az ilyen kérdéseket együtt kellene megoldanunk, nem pedig egyedül tebenned.
Szergej egy pillanatra elhallgatott, de aztán az arca haragra lobbant, és hirtelen közelebb lépett a feleségéhez.
— Ha a lányomnak szűkös a hely, akkor te fogsz összébb húzódni! — jelentette ki a férj, csaknem kiabálásig emelve a hangját.
A konyhában csend nehezedett, amelyet csak a hűlő serpenyő halk sistergése zavart meg. Jekatyerina néhány másodpercig mozdulatlanul állt, mintha újraértelmezné a hallottakat, majd az arca megváltozott — eltűnt a szokásos lágyság, a tekintete hideggé és rendkívül összeszedetté vált.
— Szóval én húzódom össze — ismételte lassan, karba tett kézzel. — A saját lakásomban. Egy olyan ember kedvéért, aki még egy köszönőt sem mondott nekem egyszer sem az ajándékokért, amiket együtt vettünk neki.
— Ne merj így beszélni róla! — rivallt rá Szergej.
— És te se merj úgy rendelkezni a lakásommal, mintha a te magántulajdonod lenne! — Jekatyerina hangja közös életük hosszú ideje alatt először csuklott el kiáltássá. — Felfogod egyáltalán, amit most mondtál? Azt akarod, hogy lemondjak a műhelyemről, a személyes teremről azért, hogy a felnőtt lányod határozatlan ideig itt éljen?
— Ő a lányom! — kiáltotta Szergej. — Az esküvő után köteles voltál őt is elfogadni!
— Én senkinek sem tartozom semmivel — vágta el Jekatyerina, érezve, hogy a felháborodás igazi vihara tombol benne. — Valódi segítséget ajánlottam — pénzt egy tágasabb bérleményre. Te ezt a lehetőséget azonnal elvetetted anélkül, hogy rendesen átgondoltad volna.
— Pénzzel nem lehet pótolni a családot — szűrte a fogai között Szergej.
— Te meg ultimátumokkal próbálod pótolni a tiszteletet irántam! — Jekatyerina még jobban felemelte a hangját. — Te már mindent eldöntöttél nélkülem, már megígérted a lányodnak, tény elé állítottál, és most még azt is megköveteled, hogy némán beleegyezzek az összébbhúzódásba a saját otthonomban!
Szergej tátogott, hogy vitatkozzon, de Jekatyerina folytatta, nem engedve, hogy szóhoz jusson:
— Úgy rendelkezel a lakásommal, mintha a tiéd lenne. Te döntöd el, ki fog itt lakni, hány ember, milyen feltételekkel. Engem meg meg sem kérdeztél.
— Te egyszerűen önző vagy — vágta rá Szergej, egy lépést hátrálva. — Neked fontosabb a műhelyed, mint a családom.
— A műhelyem a munkám, Szergej — mondta Jekatyerina már halkabban, de minden egyes szó tisztán és határozottan csengett. — Olyan munka, ami eltart engem, és egyébként rendszeresen segít mindkettőnknek, amikor bónuszcsúszásaid vannak. És azt akarod, hogy lemondjak róla egy olyan ember kedvéért, aki minden segítséget természetesnek vesz?
— Elég Okszána ekként való emlegetéséből — lobbant fel újra Szergej.
— Akkor te meg fejezd be a nevemben való döntögetést — vágott vissza Jekatyerina.
Néhány másodpercig mindketten hallgattak, nehezen lélegezve, mintha hosszú futás után lennének. Szergej törte meg elsőként a csendet, már szinte könyörögve:
— Katya, hát értsd meg, apaként nem tehetek mást. Kérte, megígértem.
— Én meg ennek a lakásnak a tulajdonosaként és a feleségedként kérem, hogy tiszteletben tarts legalább a minimális határokat — válaszolta Jekatyerina. — Olyasmit ígértél a lányodnak, ami nem a tiéd. Ezt így nem csinálják, Szergej. Sem a családban, sem máshol.
— Szóval visszautasítod a családom segítését — mondta Szergej keserűséggel.
— A családodnak valódi segítséget ajánlottam — rázta a fejét Jekatyerina. — Na de neked, mint látszik, fontosabb megmutatni a lányodnak, hogy át tudod nyomni bármelyik döntésemet. Ez már nem Okszána ügye, Szergej. Ez arról szól, hogy egyáltalán nem számolsz velem többé.
Szergej az ablakhoz fordult, ökölbe szorított kézzel, Jekatyerina pedig a feszült hátát nézve hirtelen nem haragot, hanem valamilyen furcsa tisztaságot érzett, mintha a lepel végre eloszlott volna.
— Tudod — mondta halkan —, végig azt hittem, hogy partnerek vagyunk. Hogy a döntéseket ebben a házban együtt hozzuk meg. Erre kiderül, hogy te csak egy alkalmas ürügyre vártál, hogy emlékeztess engem arra, ki az úr valójában.
— Ne dramatizáld túl — morgolódott Szergej hátra se fordulva.
— Nem dramatizálom túl — rázta a fejét Jekatyerina. — Következtetéseket vonok le. És a következtetés egyszerű: pakolj, Szergej.
A férj hirtelen megfordult.
— Mi?
— Pakolj — ismételte meg Jekatyerina a legkisebb kétség nélkül a hangjában. — Nem akarok tovább olyan emberrel élni, aki azt hiszi, hogy jogában áll a tulajdonommal és az életemmel egyeztetés nélkül rendelkezni.
— Ezt most komolyan mondod? — rázta a fejét hitetlenkedve Szergej. — Egyetlen beszélgetés miatt?
— Nem egyetlen beszélgetés miatt — helyesbített Jekatyerina. — Hanem azért, mert ez a beszélgetés megmutatta nekem, ki vagy te valójában egy kritikus helyzetben. Olyan ember, aki a felesége tisztelete helyett az idegen jóváhagyást választja.
A következő napok feszült csendben teltek — Szergej hol próbálta meggyőzni a feleségét, hogy gondolja meg magát, hol pedig sértett hallgatásba burkolózott, abban bízva, hogy a döntés csak egy átmeneti érzelmi kitörés volt.
— Katya, pár nap múlva meggondolod magad — mondta egy este, figyelve, ahogy a felesége gondosan összehajtogatja a holmiját egy útitáskába. — Csak elfáradtál, elhamarkodtad.
— Nem fáradtam el, és nem hamarkodtam el — rázta a fejét Jekatyerina, anélkül, hogy megszakította volna a pakolást. — Éveken át tűrtem a kompromisszumokat az apróságokban, de ez már nem apróság. Ez az alapvető tiszteletről szól.
— Hát mi van az együtt töltött öt évvel? — hallatszott igazi pánik Szergej hangján. — Csak úgy áthúzod az egészet?
— Az együtt töltött öt év nem írja felül azt, amit mondtál — válaszolta halkan Jekatyerina, behúzva a táska cipzárját. — Ezt nem hirtelen felindulásból mondtad ki, Szergej. Te már a beszélgetésünk előtt meghoztad a döntést. Egyszerűen kész tény elé állítottál, arra számítva, hogy szó nélkül beleegyezem.
— Megkeresem a kompromisszumot — nem adta fel Szergej. — Beszélek Okszánaal, megmondom, hogy várni kell egy kicsit.
— Itt már rég nem a határidőkről vagy a kompromisszumokról van szó — ült le Jekatyerina a kanapé szélére, végre megengedve magának egy fáradt kifúvást. — Hanem arról, ami köztünk történt.
Szergej még párszor megpróbálta a korábbi mederbe terelni a beszélgetést, különféle opciókat kínálva — bérelni egy nagyobb lakást Okszána számára a közös megtakarításokból, beszélni a lánnyal az önállóságról, akár ideiglenesen barátoknál lakni, hogy időséget adjon Jekatyerinának a lehűlésre. De Jekatyerina hajthatatlan maradt, minden javaslatra nyugodtan, ám határozottan válaszolva:
— Nem Okszána lakásáról van szó, Szergej. Hanem arról, ami köztünk történt.
Néhány hét múlva a válóper mindenféle engesztelési kísérlet nélkül lezárult Jekatyerina részéről — a dokumentumokat gyorsan elintézték, szerencsére vagyoni viták szinte nem is adódtak: a lakás eleve a feleség egyedüli tulajdona volt, és az évek során közös nagyobb szerzeményeket nem csináltak.
Szergej véglegesen elköltözött az egyik hétköznapon, elvíve a személyes holmiját néhány kartondobozban a lakásból. Távozóban még egyszer megállt az ajtóban, mintha arra várna, hogy Jekatyerina az utolsó pillanatban meggondolja magát.
— Talán mégis adsz nekünk még egy esélyt? — kérdezte halkan.
— Nem, Szergej — válaszolta Jekatyerina nyugodtan, harag nélkül a hangjában. — Esély volt. Te magad szalasztottad el abban a pillanatban, amikor úgy döntöttél, hogy a véleményemet egyszerűen figyelmen kívül lehet hagyni.
Az ajtó becsukódott, és a lakásban szokatlan csend ült meg.
A következő hónapokban Jekatyerina azzal foglalkozott, amit már régóta halogatott — véglegesen átalakította a szabad szobát egy teljes értékű műhellyé, amelyről még a lakás megvásárlása óta álmodott. Eltüntette a régi kanapét, amely évek óta haszontalanul ácsorgott, elhelyezett egy kiegészítő íróasztalt, polcokat szerelt fel a vázlatoknak és az anyagoknak, az ablaknál pedig egy kényelmes fotelt alakított ki a rendelések közötti rövid szünetekre.
Két hónappal a válás után egy nagy ügyfél kereste meg — egy szomszédos régióból származó kávézólánc kért teljes arculattervezést, beleértve a csomagolást, az étlapot és a belsőépítészeti kialakítást. A munka szinte az egész nyarat igénybe vette, de Jekatyerina örömmel töltötte a hosszú estéket a felújított műhelyében, vázlatokkal és színpalettákkal körülvéve, érezve, hogy hosszú idő után a körülötte lévő tér végre teljesen csak az övé és az elképzeléseié.
Szeptember elején, amikor a projekt végre elkészült és a megrendelő jóváhagyta, Jekatyerina meghívott magához néhány szakmabeli kollégát — egy kis társaságot ugyanolyan szabadúszó tervezőkből, akikkel még néhány évvel ezelőtt szakmai találkozókon ismerkedett meg. Ugyanabban a műhelyben gyűltek össze, kiterítették a kinyomtatott maketteket az asztalra, színmegoldásokat vitattak meg, betűtípusokon vitatkoztak, nevetve a szakmai eseteken.
— Klassz kis tér jött itt össze neked — jegyezte meg az egyik kolléga, végignézve a rendben sorakozó anyagokon. — Egyenesen látszik, hogy az illető szereti a munkáját.
— Hosszú út vezetett idáig — mosolygott Jekatyerina, teát öntve a csészékbe. — De most úgy tűnik, végre minden a helyén van.
Az ablakon túl a szeptembert est lassan ereszkedett a városra, a műhelyben pedig még sokáig hallatszottak a hangok, a nevetés és az új szakmai tervek megbeszélése — az az igazi otthonérzés, amelyet Jekatyerina következetesen és makacsul épített ki, lépésről lépésre visszaszerezve magának a teret, amelyet egykor kis híján átengedett mások döntéseinek.
