„Amikor a borbirodalom örökösének anyja nevetségessé akarta tenni a lányt, de végül maga vált nevetségessé minden vendég előtt”
— Ványa, te most komolyan beszélsz? — Valentyina Jurjevna zavarodottan fordult a férjéhez. — Kirill, te hallottad ezt?
Kirill Konsztantyinovics sóhajtott, összehajtotta az újságot:
— Fiam, jól át kell gondolnod mindent. Kész, elfáradtam, megyek aludni.
Gyorsan eltűnt a szobából, Valentyina Jurjevna pedig haragos pillantással kísérte.
— Neked mindegy a fiad jövője? Hiszen vele még mutatkozni sem lehet sehol! Valószínűleg a villát se tudná megkülönböztetni a kanáltól.
Kirill Konsztantyinovics visszafordult:
— Nekem nem mindegy a fiam jövője, de ezekben a női civakodásokban nem veszek részt.
Becsukta maga mögött az ajtót. Ványa az anyjára nézett:
— Mama, miért mondasz ilyesmit Tányáról? Mintha valami őskövület volna!
— És szerinted, fiam, nem az? Azt hiszed, tényleg lehet vele közös jövőd?
— Persze, hogy lehet! Szeretem Tányát, ő pedig engem…
— Az, hogy ő téged — az világos. De nem gondoltál rá, hogy ha egy kicsit kívülről néznéd, rögtön megértenéd: nem hozzád való?
Ványa makacsul megrázta a fejét:
— Mama, teljesen téves a véleményed Tányáról! Ő modern, rendes lány.
— Ványa, ki ő? Mondd csak.
— Hogyhogy ki? Egy ember.
— Nem, a foglalkozása?
— Varrónő.
— Na látod! Te pedig a borbirodalom örököse vagy!
Ványa nevetett:
— Mama, te túlozol! Mi csak bort szállítunk, birodalom az, amikor gyártják is.
— Butaság! Birodalom az, amikor ebből nagyon jó pénzt keresel, a te Tányád pedig csak álmodott a jó életről, ezért is szeretett beléd rögtön a pénzeddel együtt.
Ványa sarkon fordult és kiviharzott az utcára. Az anyja mindig nagyon akaratos volt, de az apja azt mondta: nem kell haragudni rá, mert ő nő, és a nők racionálisak. Ezért akarnak mindenhol rendet tenni. Csak úgy kell tenni, mintha minden úgy lenne, ahogy ő mondja. Ványa többnyire így is tett.
Könnyebb volt úgy tenni, mintha egyetértene, és közben a maga útját járni. De most nem. Tegnap bemutatta Tányát a szüleinek, de reggel, amikor az anyja igazi kihallgatást rendezett neki, Ványa megértette: ezúttal nem fogja könnyen feladni a pozícióit. Ő azonban nem akart engedni. Összeházasodnak, még ha az anyja ellenezné is.
Huszonnyolc éves, régóta dolgozik és maga keres. Mégis szeretné, ha a családban nem lenne rejtett ellenségeskedés, hanem inkább béke.
Tánya aggodalmas tekintettel fogadta:
— Ványa, nem tetszettem nekik…
A vőlegénye átölelte:
— Ugyan, ne törődj vele. Hogy tetszettél vagy sem — a lényeg, hogy nekem tetszel.
Tánya felsóhajtott:
— Miért nem mondtad el, hogy ilyen családod van? Talán tényleg nem kellene összekötnöd velem az életed? Inkább nézz körül a saját köreidben.
Ványa elhúzta magától és meglepetten mondta:
— Most komolyan nem értem, anyám fertőzött meg téged?
Még csak egy hét telt el.
— Tányechka, jó napot! Nem zavarok?
Tánya majdnem elejtette a kagylót — épp egy kuncsaftot mért le, aki nála akart ruhát varratni.
— Nem, természetesen nem, Valentyina Jurjevna!
— Tányechka, hiszen hamarosan a családunk tagja leszel, ezért meghívlak a születésnapomra.
Valentyina Jurjevna a város legdrágább éttermét nevezte meg, és Tánya rögtön meg is nyugodott. Na, most már világos: nyilvánosság előtt akarja őt kellemetlen helyzetbe hozni. Érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, és csak ennyit mondott:
— Rendben, Valentyina Jurjevna. Köszönöm a meghívást!
Az asztalra tette a telefont, és elsírta magát. A kuncsaft, Anasztaszija Kondratyevna, meglepődve nézett rá:
— Tányechka, történt valami?
Anasztaszija nem először jött Tányához, sőt, még barátnőket is hozott magával. Tánya keveset tudott róla, és nem is faggatta. Csak azt látta, hogy egy idősebb asszony érkezik menő autóval. Most azonban nem bírta tovább, és mindent elmesélt neki.
— Ó, hát ez a Valentyina! — húzta össze a szemöldökét elégedetlenül Anasztaszija Kondratyevna. — Amúgy nem rossz asszony, de ha pénzről van szó, teljesen megváltozik. Ne sírj, majd kitalálunk valamit.
Tánya letörölte a könnyeit.
— De mit lehet itt kitalálni? Nem kedvel, és ezen nem lehet változtatni.
— Nem igaz. Most csak azt hiszi, hogy majd megszégyenítesz mindenki előtt. Nyugodj meg, és tedd úgy, hogy ne megszégyenítsd, hanem mindenkit megdöbbents.
— De hogyan tegyem azt?
— Ó, Tánya, túl hamar feladod!
Amikor Ványa megtudta, hogy az anyja hirtelen mégis születésnapot akar ünnepelni, nagyon elcsodálkozott. Valentyina Jurjevna nem szerette a pénzt szórni, és most mégis…
— Hiszen a családunkban hamarosan esküvő lesz — mondta az anya némi ünnepélyességgel. — Be kell mutatnom a menyasszonyt a vendégeknek.
— Mama, úgy érzem, mindent értek — kezdte Ványa. — Te direkt meg akarod szégyeníteni Tányát. Akkor hát ő nem megy, én sem megyek.
Valentyina Jurjevna szeme hideggé vált.
— Ne heveskedj, fiam, gondolkodj józanul. Én nem tiltom meg, hogy elhozd, sőt láthatod majd, hogyan mutat a feleséged tisztességes társaságban. Ha valóban annyira szereted, minden más nem számít, ugye?
Ványa sokat töprengett az anya szavain. Bizonyos értelemben igaza volt. Nem gyerek már, pontosan tudta: az ember eleinte nem látja a másik hibáit, aztán amikor a lángoló szerelem kicsit alábbhagy… De most Tányát kell segítenie.
A lány csodálkozva nézett rá:
— Minek nekem a pénz?
— Tány, hát érted, hogy anya mit akar… megszégyeníteni minket. Vagyis nem is megszégyeníteni…
— Tehát szerinted én, ilyen amilyen vagyok, tényleg megszégyenítelek? De te pont így szerettél belém, nem valami divatos rongyokba csomagolva. Most akkor szégyellsz miattam?
— Nem, Tány.
Ványa zavarban volt. Tudta, hogy most hogyan látszik a lány szemében, de azt is, hogy Tánya nem fog abban elmenni, amije van.
Tánya nem fogadta el a pénzt. Ványa érezte: ez a születésnap rosszul fog végződni. De mit tehetett volna? Csak várni. Ha azt javasolja Tányának, hogy „legyen beteg”, a lány megsértődött volna.
Közeledett a nagy nap.
Ványa és Tánya alig találkoztak, mert a lány folyton elfoglalt volt. Tényleg nem ért rá: munka után rohant a kuncsaftjához, Anasztaszija Kondratyevnához. Ő, aki több boltot is birtokolt, nem szenvedett pénzhiányban, de sosem fitogtatta.
Régen az élet adott neki egy-két kemény pofont, aztán megharagudott mindenkire — a városra, a férfiakra, akik becsapták, magára az életre. Nem szült gyereket, mert mindig a pénz hajszolásában élt. Aztán egyszer csak megállt, visszanézett. És rájött: semmije sincs a pénzen kívül. Pihent, megnyugodott, és egyszerűen élni kezdett, ahol lehetett, segített másokon. Most épp Tányán segített.
Nagyon emlékeztette Anasztasziját saját magára. És a nő úgy gondolta, nem engedheti, hogy még egy lélek szenvedjen mások rosszindulatától.
— Tányechka, ülj le! Mindent előkészítettem. Kostya, a segédem, hamarosan hozza a ruhát a próbára.
Tánya mosolyogva nézett az asztalra, amelyen az evőeszközök sorakoztak.
— Jaj, azt hiszem, ezt sosem fogom megtanulni.
— Dehogyis, nem olyan nehéz, ráadásul te okos vagy — mosolygott Anasztaszija.
Egy óra múlva, amikor Tánya már gond nélkül a megfelelő eszközt vette kézbe, megérkezett a segéd, Kostya is. Vidám fiatalember volt. Amikor megtudta, miről van szó, rögtön megkérdezte:
— Nem értem, a vőlegényed ehhez ilyen nyugodtan áll?
Tatyjána felsóhajtott.
— Pénzt ajánlott fel.
— Értem… Hát persze, nem az én dolgom. — Kosztya Anasztaszijára pillantott, de az szigorúan nézett rá. A segéd rögtön feltartotta a kezét: — Hallgatok, hallgatok! De legalább maradhatok, hogy úgy mondjam, férfiszemmel értékelni a divatbemutatót?
Tánya felnevetett, Anasztaszija pedig legyintett:
— Maradj! Csak a teát-kávét magadnak készítsd el!
A bemutató igazán vidámra sikerült.
— Tánya, ön elbűvölő! Bár szerintem farmerben is lélegzetelállító volt — jegyezte meg Kosztya.
Tánya zavartan elmosolyodott. Anasztaszija Kondratyjevna összecsapta a tenyerét:
— Na jó, ifjúság, haza! Holnap a páratlan Valentyina Jurjevna sokkot fog kapni! Tánya, ne félj senkitől, én és Kosztya ott leszünk, minket is meghívtak.
Ványa feszült figyelemmel kémlelte a bejáratot, minden érkezőt alaposan szemügyre vett. Valentyina Jurjevna fogadta a gratulációkat, csevegett azokkal, akik ajándékot hoztak, és nem felejtette el megemlíteni, hogy Ványecska hamarosan megnősül, a menyasszony is mindjárt megérkezik. Biztos volt benne, hogy ha Tányának van egy csöpp esze, ma el sem jön. A vendégek már összegyűltek. Valentyina Jurjevna a fiához fordult:
— Ványusa, hát hol marad Tányecska?
Ványa vállat vont:
— Hívtam, de nem veszi fel.
— Lehet, hogy volt annyi esze, hogy elszökjön? — jegyezte meg, ám abban a pillanatban mindenki az ajtó felé fordult.
A vendéglőbe belépett Tánya. Ványa tátott szájjal állt. Ugyanígy Valentyina Jurjevna is. A családfő végigmérte a lányt, elégedetten hümmögött, és töltött magának egy pohárral. Valentyinának most éppen nem volt ideje az ő egészségével törődni — maga is sokkban volt.
Az indigókék elegáns ruhában, finom cipőben és stílusosan fésült hajjal Tányát szinte fel sem lehetett ismerni.
— Drágám! — szólalt meg Ványa, bizonytalanul megállva mellette.
— Hát nem ismersz meg?
— Megismerlek! Persze, hogy megismerlek! Olyan… olyan…
— Én meg azt hittem, az utcán fogsz fogadni!
Ványa ijesztően elpirult. Valójában tényleg megfordult a fejében, hogy kint várja Tányát: hiszen itt semmit sem ismer, és támogatnia kellene. De közben meg… félt. Elképzelte, ahogy Tánya abban a kis virágos kötött ruhácskájában a nyakába ugrik, miközben mindenki nézi. Miért éppen az a ruha? Hát más öltözékét nem is látta Tányának.
— Na jó, Ványa, most oda kell adnom az ajándékot — mondta a lány mosolyogva.
Tánya minden megtakarítását erre az ajándékra költötte: egy ajándékutalványra a szépségszalonba. Anasztaszija tanácsolta neki. Ő attól tartott, hogy Tánya az utolsó pillanatban mindent visszamond majd. A lány azonban csak mosolygott:
— Legalább lesz okom még többet dolgozni magánál, hogy újra félretegyek.
Anasztaszija megjegyezte:
— Tudod, abban a családban a pénzt a férfiak keresik, de beleszólása csak Valentyinának van.
Tánya látta, hogy Ványa anyja sehogy sem tudja összeszedni magát. Az asszony nem mosolygott. Úgy nézte őt, mintha Tánya egy másik bolygóról jött volna. Az asztalnál, ravaszul mosolyogva, egy különleges ételt ajánlott neki osztrigával, abban biztos lévén, hogy a lány biztosan hibázik majd valamit. De Tánya becsülettel állta a próbát.
Kicsivel később, amikor Tánya és Ványa lassú táncot jártak, a lány hallotta, hogy valaki a közelben így szólt:
— Semmit sem értek. Valja azt mondta, amikor megjön a menyasszony, jót fogunk nevetni. Hát én nem tudom, min lehet itt nevetni. Nagyon csinos lány, Ványkának van ízlése.
Egy másik hang válaszolt:
— Az biztos, szinte az utcáról hozták, de úgy viselkedik, mintha az előkelő társaságból való lenne!
Tánya úgy érezte, elege van, sarkon fordult és elindult kifelé. Ványa már az utcán érte utol.
— Tányus, hova mész?
A lány hirtelen megállt.
— Ványa, mondd meg, miért nem állítottad le az anyádat? Hiszen pontosan tudtad, hogy meg akar szégyeníteni!
— Tánya, én… Nem, én… Hát minden rendben volt végül.
— És most, amikor ezek az emberek így beszéltek rólam, miért hallgattál?
Ványa meglepetten felvonta a szemöldökét:
— Talán azt akartad, hogy Kudrjavcevet orrba verjem? Tudod te egyáltalán, ki ő?
Tánya vállat vont:
— Nem, nem tudom. Őszintén szólva nem is akarom tudni. Csak remélem, hogy ilyen társaságba én ilyen minőségben többet nem kerülök.
— Hogy érted ezt? Ha hozzám mész feleségül, muszáj lesz ezekkel az emberekkel is kapcsolatot tartanunk.
Tánya egyenesen a szemébe nézett:
— Nem megyek hozzád feleségül! Vagyis hozzád talán igen, de a mamádhoz — nem. Bocsáss meg, Ványa. Keress valakit, aki jobban illik az anyádhoz.
A lány sarkon fordult és elindult. Ványa még csak meg sem próbálta megállítani, csak állt és nézett utána. Alig fordult be az utcasarkon, amikor mellette megállt egy autó.
— Nem engedhetem meg, hogy egy ilyen őrülten gyönyörű lány egyedül kóboroljon a városban. Tánya, szálljon be, meghívhatom egy kávéra.
— Inkább etessen meg egy shawarmával! — kiáltott fel örömmel Tánya. — Jó estét, Kosztya!
— Jó estét, Tánya! Valamiért tudtam, hogy ma találkozni fogunk. Teljesen biztos voltam benne, hogy nem fogja ezt mind eltűrni. Ezért is vártam magára itt.
Levette a nyakából az ékszert, amelyet Anasztaszija Kondratyjevna adott kölcsön neki: nehogy elveszítse.
— Tudja, most igazi megkönnyebbülést érzek — mondta Tánya. — Jó, hogy meghívott erre az ünnepségre, rögtön világossá vált, ki kicsoda.
Attól az estétől kezdve Kosztyával elválaszthatatlanok lettek.
