— Hogyhogy már eladták?! — Mihajlo döbbenten nézett Lariszára, aki a kapu mögött állt, és még csak ki sem jött hozzá. — Hiszen megbeszéltük, hogy ma találkozunk. A pénzt is elhoztam.
— Ne haragudjon… — mosolygott bűnbánóan a nő. — Egyszerűen találtam a házra más, kedvezőbb vevőket.
— Így van?
— Igen. Tegnap befizették az előleget, ma pedig megyünk velük a közjegyzőhöz intézni a papírokat.
— De várjon csak, és én? Hiszen én jelentkeztem elsőként a hirdetésre. Én jöttem el először. Én beszéltem meg önnel mindent.
— Ne haragudjon… — ismételte meg a nő.
— Semmit sem értek. Legalább el tudná magyarázni…
— Ön nem hívott ezekben a napokban, ezért nem voltam biztos benne, hogy komolyan gondolja. Lehet, hogy nem oldódott meg a pénzügyi kérdés, vagy egyszerűen meggondolta magát. Nekem pedig minél előbb el kell adnom ezt a házat — nincs időm várni.
— Nem hívtam, mert nem volt rá szükség. Hiszen megegyeztünk, nem igaz?
— Ne haragudjon… — mondta harmadszor is Larisza.
— Rendben, akkor minden világos — mondta Mihajlo elgondolkodva, majd hirtelen megfordult, és elindult elfelé a háztól.
Kívülről persze igyekezett nem mutatni az érzelmeit, belül azonban szó szerint forrt benne a düh. Normális emberek így viselkednek? Igen, adódtak váratlan körülményei. De hát mindent megbeszéltek… Larisza megígérte, hogy várni fog.
„Még ha talált is kedvezőbb vevőket, tényleg olyan nehéz lett volna felhívni és szólni?” — töprengett Mihajlo, miközben az utcán az autója felé tartott, amelyet az utca végén hagyott. A hétvégén feltúrták az utat (vagy csöveket cseréltek, vagy elektromos kábelt fektettek — Mihajlo nem jött rá pontosan), ezért nem tudott egészen a házig behajtani. Talán ez valami felső jel?
Ahogy ment, újra és újra lepörgette magában a három nappal korábbi eseményeket — meg akarta érteni, mikor adott okot Lariszának arra, hogy megkérdőjelezze a szándékai komolyságát.
Pedig a dolog így történt… Csütörtök este Mihajlo felhívta Lariszát, és fél órával később már ott is volt, hogy megnézze az eladásra kínált házat. Már a fényképek alapján is nagyon megtetszett neki, élőben azonban még jobb volt. Kívülről takaros, belül tágas. Az állapota is jó volt. Sem repedések a falakon, sem más hibák. Még a tető is — meglepő módon — rendben volt. Mihajlo személyesen felment a legfelső szintre, és alaposan mindent átnézett.
Igen, pala fedte a tetőt, de belekötni nem lehetett. Még hosszú évekig szolgál majd hűségesen. Ráadásul a ház tulajdonosa a bútorokat is bent hagyta. Teljesen ingyen. Igaz, egyszerű bútorok voltak, de kezdetnek tökéletesen megfeleltek. Ahogy mondani szokás: költözz be, és élj… mindenről lemondás nélkül.
— A macska is a házhoz tartozik? — kérdezte tréfásan Mihajlo, a kapu mellett ülő vörös, bozontos szépségre pillantva. Igaz, nem az udvaron volt, hanem az út felőli oldalon. Hol a házra nézett, hol Mihajlóra. Lariszát mintha észre sem vette volna.
— Ha szeretné, — mosolygott a nő.
— Nem, komolyan kérdezem. Az ön macskája, vagy a szomszédé?
— Az anyámé volt. Timofejnek hívják. Fél éve itt kóborol. Azt hittem, elmegy majd máshová, de nem megy. Hogy mire vár, nem tudom. Csodára talán.
— És nem viszi el magával? — csodálkozott Mihajlo. — Hiszen ön mondta, hogy az édesanyja macskája volt.
— Minek nekem? Más városban élek. Ráadásul nem családi házban, hanem lakásban. Nincs hová vinnem. És őszintén szólva nem is szeretem ezeket a macskákat. Etetni, utánuk takarítani, állatorvoshoz hordani — mintha nem lenne elég dolgom?
Mihajlónak természetesen egészen más volt erről a véleménye. Az édesanya emlékére akár el is lehetett volna vinni a macskát, nem pedig egyedül hagyni az utcán. De ezt hangosan nem mondta ki. Tudta, hogy Lariszával egészen másképp látják az életet, és ebben a kérdésben soha nem jutnának közös nevezőre.
Inkább tovább nézte a telket. És minél tovább volt ott, annál inkább érezte: ez számára a legoptimálisabb megoldás. Jó ház, jó környék. Még a szomszédokkal is megismerkedett — teljesen rendes emberek voltak. Ők egyébként az elmúlt fél évben etették a vörös macskát. Nagyon megörültek, amikor megtudták, hogy Mihajlo nem akarja elzavarni Timofejet az udvarról, hanem meg szeretné tartani.
— Elvinném én, de nálunk otthon igazi női birodalom van, és a macskáim nem fogadnák el. Úgyhogy minden remény magában van — mondta az egyik szomszédasszony.
Mihajlo pedig valóban meg akarta tartani a macskát. Miért is ne? Timofej biztosan nem lenne teher számára. És az esték sem lennének olyan unalmasak. Lenne kivel beszélgetni, játszani, vagy együtt tévét nézni. Persze gyakorlati haszna is volt: egeret fogna a házban. Ilyen értékes, szőrös „munkaerőt” nem érdemes csak úgy elengedni.
Összességében Mihajlo megállapodott Lariszával az árban, majd másnap elment a bankba, hogy felvegye a pénzt a lekötésből. Előtte természetesen felhívta őket, megkérdezte, hogy még aznap ki tudják-e adni a pénzt, és mennyit kell várni.
— A kérelme benyújtása után néhány órán belül megkapja a pénzt — biztosította a banki ügyintéző. — De biztos benne, hogy idő előtt fel akarja bontani a betétet? Szinte az összes kamatot elveszíti. Nem éri meg.
— Igen, biztos vagyok benne. Így alakultak a körülmények.
Mihajlo pontosan tudta, hogy szinte az egész hozamról lemond, de számára fontosabb volt a ház megvásárlása. Hiszen olyan régóta álmodott róla. Csakhogy azon a napon mégsem sikerült megkapnia a pénzt. Megírta a kérelmet, „elsétált” pár órát, majd amikor visszatért a bankba, közölték vele, hogy valamilyen technikai hiba történt, és egyelőre nem tudják kiadni a pénzt. Várnia kell.
— És mennyit?
— Jöjjön vissza hétfő reggel — mondta az ügyintéző rezzenéstelen arccal.
— És esetleg még ma sikerülne elhárítani a hibát?
Csak sürgősen szükségem van a pénzre. Házat veszek.
— Nagyon örülök magának. De akkor is hétfőn jöjjön. Sajnos korábban nem tudjuk megoldani a problémát.
Mihajlo azonnal felhívta Lariszát, elmagyarázta neki a helyzetet, és ő… beleegyezett, hogy hétfőig vár.
— Addig én itt rendet is tudok tenni — mondta a nő a telefonban. — Maga pedig, amint megkapja a pénzt a bankban, azonnal jöhet ide.
És innen már együtt megyünk a közjegyzőhöz, mert nekem nincs autóm.
— Igen, rendben — válaszolta örömmel Mihajlo.
És most — megérkezett, erre azt mondják neki, hogy a ház már el van adva.
Formálisan persze még nem adták el, de egyértelművé tették számára, hogy vele már nem szándékoznak üzletet kötni.
Larisza finoman utalt rá, hogy ha hajlandó lenne többet fizetni, akkor…
De Mihajlónak több pénze nem volt. Nála csak az az összeg volt, amely eredetileg a hirdetésben szerepelt.
Akkor még arra gondolt, milyen szerencsésen áll össze minden. Szinte fillérre pontosan.
Kiderült azonban, hogy épp ellenkezőleg — úgy lemaradt erről a házról, mint Párizs felett a rétegelt lemez. Fájt és bosszantotta.
És nem csak azért, mert nem vette meg a házat. Hanem azért is, mert elveszítette a betétje kamatait. Hiszen ezeket megőrizhette volna, ha Larisza korábban felhívja.
Mihajlo megállt, visszafordult, és ránézett a házra, amelyet meg akart venni. Miért?
Valószínűleg elbúcsúzni akart tőle. Most már mások fognak benne lakni.
És amikor megfordult, meglátta a vörös macskát, amely némi távolságot tartva követte őt.
— Te meg hová készülsz? — csodálkozott el. — Azt hitted, hogy együtt fogunk lakni?
Timofej nem válaszolt, de a szeméből látszott, hogy pontosan ezt hitte.
— Hát, bocsánat… — tárta szét Mihajlo a karját.
Aztán majdnem el is káromkodta magát, amikor rájött, hogy pontosan úgy beszél, ahogyan Larisza beszélt vele.
— Inkább figyeld meg az új tulajdonosokat. Szerintem ők majd megtartanak téged.
Timofej halkan nyávogott. Ez nála egy sóhaj volt. Mert az új gazdák biztosan nem fogják őt megtartani.
Amikor vasárnap eljöttek megnézni a házat, olyan megvető pillantásokkal illették őt — mintha nem egy szép, vörös macska lett volna, hanem egy szemeteszsák.
— Ez az ön macskája? — kérdezte a vevőnő Lariszától. — Remélem, elviszi magával, és nem ránk hagyja?
Nekünk a férjemmel semmiféle háziállatra nincs szükségünk. Egyáltalán úgy gondoljuk, hogy az állatoknak nincs helyük az emberek mellett.
— Nem, nem az enyém — válaszolta ijedten Larisza. — Valószínűleg a szomszédé. Vagy talán kóbor. Ha zavarja, űzzék el. Hadd tudja, hogy itt semmi keresnivalója.
Ezért kapaszkodott rá Timofej Mihajlóra. Ez a férfi nagyon megtetszett neki. Olyan kedves, kellemes és… meleg volt.
Igen, igen, ne csodálkozzon. Timofej még távolról is érezte azt a meleget, ami belőle áradt. És nem azért, mert hideg volt odakint, hanem mert ilyen ember volt — melegszívű.
Vagyis lelke volt. Csakhogy aznap Mihajlo annyira el volt keseredve, hogy egyáltalán nem a macskán járt az esze.
Állt még egy kicsit az utcán, utoljára búcsúpillantást vetett a szürke palatetőre, majd szó nélkül beült az autóba, és hazahajtott.
Igen, Mihajlo, aki teljesen elmerült súlyos gondolataiban, egészen megfeledkezett erről a macskáról.
Éjszaka azonban, amikor az ablakon túl szakadt az eső, hirtelen eszébe jutott. Reggelig forgolódott, nem tudott elaludni — azon gondolkodott, milyen hideg lehet most Timofejnek odakint. Hiszen mégiscsak november van.
És tudják… Mihajlo rákényszerítette magát, hogy felkeljen az ágyból, felöltözzön, és elinduljon a macska után. Ha már elhatározta, hogy magához veszi, akkor el is kell hoznia.
Nem számít, megvette-e azt a házat vagy sem. Egy dolog számít igazán — a macskát nem lehet az utcán hagyni.
Mihajlo talán húsz percig is taposott a sárban, zseblámpával világítva, míg végül meglátta azt, akit keresett.
Timofej maga jött elé. Biztosan meghallotta, hogy valaki motoz a kerítésnél, és úgy döntött, megnézi, kit sodort oda a sors.
— Á, hát itt vagy! — mosolygott Mihajlo. — Na mi van, Timóka? Jössz velem? Házam ugyan nincs. Lakásom van. De élni lehet benne.
Timofej úgy megörült, hogy magától felugrott Mihajlo karjába, ő pedig átdobta a vállán, és elvitte az autóhoz.
Azóta együtt élnek. És Mihajlo még egyszer sem bánta meg, hogy magához vette a macskát.
Remek macska. Kedves, okos, nyugodt. Nem tépi a tapétát, nem mászik fel a függönyökre.
Egyszer persze megpróbálta, de amikor a fából készült karnis majdnem a fejére esett, többet nem tette. Mondom én — nagyon eszes macska.
Enni sem eszik sokat, a méretei ellenére. Pedig Mihajlo sosem sajnálta tőle az ételt.
Úgy tűnne, itt akár véget is érhetne a történet. De nem — nem érhet. Mert van még valami, amit el kell mesélni.
Négy hónappal később, amikor Mihajlo az interneten böngészte a hirdetéseket, hirtelen meglátott egy eladó házról szóló hirdetést. Arról a bizonyos házról, amelyet egykor meg akart venni.
Csakhogy most már nem Larisza volt a tulajdonos, hanem egy bizonyos Tatyjana. És az ára is alacsonyabb volt, mint négy hónappal korábban.
Mihajlo kézbe vette a telefont, felhívta a számot, és találkozót beszélt meg. Reggel pedig elkéredzkedett a munkahelyéről, és Timofejjel együtt elindult a már jól ismert címre.
A ház pontosan olyan volt, mint négy hónappal korábban. Semmi sem változott benne.
És természetesen nagyon érdekelte, miért döntöttek úgy az új tulajdonosok, hogy eladják a házat, ráadásul ilyen alacsony áron.
Ezt egyenesen meg is kérdezte Tatyjanától, ám ő a szokásos választ adta — családi körülményekre hivatkozott. Később azonban a szomszédasszony elmondta Mihajlónak az igazságot.
— A rágcsálók kikészítették őket. Minden reggel olyan visítás volt, hogy bűnös gondolataim támadtak: azt hittem, ott valakit ölnek.
— És nem próbáltak meg küzdeni az egerek ellen?
— Ó, mit nem próbáltak! Vettek csapdákat, mérget, hívtak irtószolgálatot is. Még mindenféle mágusokhoz, látókhoz is fordultak. Semmi sem segített.
— Hát, azt hiszem, Timofej most már rendet tesz a saját házában — mosolygott Mihajlo, a macskára nézve.
A vörös macska pedig, miközben körbesétált a telken, a gazdájára pillantott, és magabiztosan nyávogott válaszul.
Hazatért, és a saját házában természetesen semmiféle rágcsálót nem fog eltűrni. Így hát nagyon hamar nyoma sem marad majd az egereknek, amelyek elfoglalták a házat.
💬 Barátaink, ha szívesen olvastok még több történetet tőlünk, hagyjatok kommentet, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez inspirál bennünket arra, hogy tovább írjunk!
