A lánya negyvenéves volt, két éve megözvegyült, és sosem szült gyereket. Tavaly újra férjhez ment.
A férj fiatalabb volt, és még élni akart egy kicsit magának.
A fia régen elköltözött Amerikába, és nem is tervezett hazajönni. Az unokaöccsei felnőttek, de még túl fiatalok voltak a gyerekvállaláshoz.
Talán csak a fonal volt különösen szép – lett gyártmány.
Mindössze egy motringot vett. A színek olyan varázslatosak, lágyak voltak. Először magának akart belőle mellényt kötni.
Vett hozzá vékony kötőtűt, egy horgolótűt, és nekilátott.
És észre sem vette, amikor elkészült a kis cipőcske. Még jó sok fonal maradt.
Estére már egy kis sapka is készen volt, másnapra pedig egy kantáros nadrág és egy kis kabátka is.
Inna elővette a nagy gombos dobozt, és kiválasztott pár szép, apró katicabogár formájú gombot.
Ezután bement a fürdőbe, egy lavórban beáztatta a gyapjúmosó szerbe a kis ruhácskákat, óvatosan mosta ki őket, közben sóhajtozott:
„Úgy halok meg, hogy egyszer sem tarthattam unokát a karomban…”
Inna kiterítette a kötött holmikat az asztalra terített frottírtörölközőre:
„De valahol a világon biztos van egy kisgyerek, akinek szüksége van ezekre.”
Kinyitotta a laptopját, és elkezdett keresni a városában gyermekotthonokat. Elolvasott pár cikket.
Felöltözött, elment a boltba, és vett még fonalat – ezúttal kékes árnyalatokkal – és újra kötni kezdett.
Fiúnak való szettet készített. Aztán kötött tíz pár cipőcskét és tíz meleg sapkát is. Mind más-más színű lett.
Inna elment a gyermekotthonba.
„Tanúsítvány nélkül nem vehetjük át – mondta az egyik dolgozó –, inkább pelenkát hozott volna, az mindig kell.”
Inna csak állt és sírt.
„Rendben – mondta az asszony –, valahogy elintézzük. Jöjjön, most ráadjuk a kicsikre a cipőcskéket.”
Inna karjába vette a babákat, puszilgatta puha arcocskájukat, gügyögött nekik:
„Ilyen picikék… Anyukára lenne szükségük.”
A kis lábacskákra ráhúzta a cipőcskéket, a nagyobbacskáknak sapkát próbált.
Aztán elment.
A férje késő este ért haza a munkából, megkérdezte, mi újság. Inna nem tudta, mit válaszoljon.
Ebéd nem volt, a hűtő üres.
– Cipőcskéket kötöttem a gyermekotthonba – mondta Inna. – Azt mondták, inkább pelenkára van szükség.
A férje ránézett:
– Jó – felelte –, főzzünk krumplit, és holnap veszünk pelenkát.
Inna elővett egy lábast, és elkezdte mosni a zöldségeket.
– Nem adnak nekünk gyereket, öregek vagyunk. Nekem 61, neked 62.
– Lehet, hogy nem adnak, de hát nem zárják be az ajtót előlünk. Meg lehet beszélni. Lehet járni segíteni. És kötni még több cipőcskét, zoknit. Kelleni fog.
– Van ott egy pár, fiú és lány, ikrek, világos hajúak. Majdnem két évesek.
Szerintem jó lesz rájuk a kötött ruha, lehet, most még nagy, de a gyerekek gyorsan nőnek. A cipőcskék is pont jók lesznek – sportcipő formájúra kötöttem őket.
– Menjünk el együtt – mondta a férj. – Megbeszélem. Rendszeresen látogatjuk őket.
És meg is beszélte.
Négy hónapon át Inna és a férje önkéntesként jártak vissza.
Inna új szetteket kötött, nagyobb méretben. Az ikrek már „anyunak” szólították.
De egy nap, amikor mentek, a gyerekek már nem voltak ott.
– Képzeljék, örökbe fogadták őket. Egyszerre mindkettőt. Lefotóztuk őket a kötött ruhákban, és még aznap telefonált egy házaspár.
Hónapokig tartott az ügyintézés. Ma reggel vitték el őket.
Nagyon féltünk, hogy nem akarják majd mindkettőt.
Inna szemébe könnyek gyűltek.
– Na de miért sírsz, te butus? – mondta a férje. – Örülnöd kellene.
Felhívta a lánya:
– Anya, át tudnátok jönni apával? Szükségem lenne segítségre.
– Megint elromlott a csap? – kérdezte Inna. – Vagy megint eláztattak a szomszédok?
– Ágyat kell összeszerelni – válaszolta a lánya. – Gyertek csak, ne hívjatok, nyissatok be a kulccsal.
– Jó, megyünk.
Beültek a Volgájukba, és elindultak.
A lány háromszobása csillogott a tisztaságtól. A konyhából finom illatok szálltak.
Inna és a férje levették a kabátot, felvették a papucsot.
– Mossatok kezet, aztán gyertek be a szobába – kiáltott a lány. – Mindjárt jövök.
Leültek a kanapéra, és nézték a híreket.
Egyszer csak a férj oldalba bökte Innát.
Felemelte a fejét. Az ajtóban ott állt a veje – Dima. A karjában azok az ikrek ültek, akikre Inna annyit gondolt – a gyerekek az általa kötött kis ruhákba voltak öltözve, és a lábukon a sportcipő formájú kis cipőcskék voltak.
A kisfiú egy almafalatot szorongatott a markában, a kislány pedig maszatos arcocskával huncutul sandított, és próbálta elcsenni a falatot.
Dima mosolygott.
– Nem is tudom, hogy mondjam… Tulajdonképpen most már vannak unokáitok. Nem akartuk elkiabálni, nem tudtuk, sikerül-e az örökbefogadás. Mindjárt jön Zsanna is, éppen főzi nekik a tejbegrízt.
Berohant a kipirult arcú Zsanna.
– Anya, apa, hadd mutassam be őket: ő itt Tanya és Vologyenka. A „Várnak a gyerekek” oldalon láttam meg a fotójukat. Ők is ikrek, mint én és a bátyám.
És pont olyan cipőcskéjük van, sportcipő formájú, mint amilyet nekünk kötöttél. Emlékszel a képre, ahol ketten vagyunk két évesen? Megmutattam a férjemnek a gyerekeket, és ő azt mondta: „Elhozzuk őket.”
Dima letette a gyerekeket a földre.
A kicsik odafutottak Innához, karjaikat felé nyújtották, és kiáltották:
– Mama, mama!
Inna magához szorította őket, csókolgatta őket, közben a könnyeit törölgette:
– Nem mama vagyok… a nagymamátok vagyok, baba.
És csak ismételgette:
– Baba, baba, baba…
A férje felnevetett:
– Na most meg miért sírsz? Irány fonalat venni!
