Iván megsütötte a krumplit, kinyitott egy üveg savanyú uborkát. Ma egy éve, hogy elveszítette Olenáját. Hirtelen kopogtak az ajtón.
– Megjöttél – mosolyodott el a férfi, amikor a küszöbön meglátta a szomszédját, Vírát, és az asztalhoz hívta.
Leültek, hallgattak, felidézték Olenát. Egyszer csak Iván elővett a zsebéből egy borítékot.
– Vira, ezt a borítékot Olena adta nekem nem sokkal azelőtt, hogy elment – magyarázta Iván, és átnyújtotta a borítékot Vírának.
– De hát ez neked szól – csodálkozott Vira.
– Olvasd el, és mindent meg fogsz érteni – mondta halkan Iván.
Vira kinyitotta a borítékot, elolvasta… és felkiáltott a döbbenettől.
A veje megígérte, hogy szombat reggel jön Vira Ivanovnáért. Kár volt elhagyni a nyaralót, de már október vége volt. A vizet elzárták, ideje hazamenni.
– Víííra! Vira Ivanovna, otthon vagy? – kopogott az ajtón a nyaralószomszéd, Ivan Petrovics.
– Gyere be, Iván, még itt vagyok. Pakolok, a vejem holnapután ígérte, hogy értem jön. Biztos megint megszid majd, hogy mennyi táskát gyűjtöttem össze. De mit lehet tenni, a holmim alig van. Egyre több a termés. Almát aszaltam, idén bő volt az almatermés. Uborka, lecsó, lekvár. Nem hagyhatom itt. Kinek csináltam mindezt, ha nem nekik. Nekem úgysem kell sok.
– Igazad van, Vira. Én is készülök haza, de majd később. Egyelőre még itt maradok. Szép most minden, ősz van. Olena nagyon szerette az őszt. De azért jöttem, Vira… Emlékszel, amikor régen együtt zártuk a nyaralószezont? A te Szergejed még élt, mi fiatalok voltunk. A gyerekek kicsik. Most meg minden telek elvadult. Akkoriban minden tiszta volt, az almafák még fiatalok, azt hittük, sosem nőnek meg igazán. Szóval… ma egy éve, hogy Olena elment. Jó lenne megemlékezni róla – Ivan Petrovics a kezében forgatott egy borítékot. – Egyedül nincs kedvem. Ketten jobb. Talán átjönnél? Sütöttem krumplit. Ülünk egy kicsit, együtt emlékezünk Olenkára. Meg lenne egy dolog, amiről beszélnem kell veled. Átjössz?
– Hát persze, Iván. Tessék, vidd ezt a sós uborkát. Fél óra múlva ott leszek, látod, minden szét van pakolva nálam.
Sok éven át baráti kapcsolatban voltak a családjaik. Együtt építették a házakat, együtt ültették a kerteket, segítették egymást. A nyári születésnapokat mindig együtt ünnepelték. A nyár egy kis élet. És minden nyarat együtt éltek meg.
Most Vira nyaranta az unokáival van elfoglalva, egész nyáron nála vendégeskednek, így nincs ideje szomorkodni. Szergej már hét éve nincs vele. De Iván és Olenka továbbra is szomszédi barátságban voltak vele.
Nem… voltak, mert Olenka tavaly ősszel meghalt. Pedig még dicsekedett is, hogy lefogyott, és úgy néz ki, mint egy modell. Aztán…
Az idei nyár is furcsa volt. Iván nem találta a helyét, felásta a veteményeságyásokat – de ki fog majd ültetni, ha Olena nincs? Csak azt lehetett hallani, ahogy a fészerben próbált valamit csinálni. Néha mérgelődött – látszott, hogy semmi sem sikerül.
Virához pedig alig hozták az unokákat. Hol táborba mentek, hol a szüleikkel a tengerhez. Ő maga sem tudta már, kinek ültet ennyi mindent. Öntözött, gyomlált, csak hogy legyen dolga.
Vira sóhajtott. Mit is lehetne erre mondani. Átöltözött, és átment a szomszédhoz – megígérte.
Iván már várta. Az asztal meg volt terítve: sült krumpli, paradicsom, savanyú uborka – Vira hozta.
– Ülj le, Virácska. Holnap jönnek a gyerekeim. De ma ketten emlékezünk meg Olenkáról. Nézd csak, megtaláltam a régi fényképeinket. Látod, Szergej éppen cseresznyefát ültet veled. Itt pedig mind együtt jövünk vissza az erdőből gombával. Nézd, milyen tele vannak a kosarak. Itt meg a saslik. Látod a tüzet? Olena hunyorog.
Iván töltött egy-egy pohárkát.
– Na, igyunk a mieinkre. Az én Olenkámra… és a te Szergejedre.
Elhallgattak. Roppant egyet az uborka.
Iván elővett a zsebéből egy borítékot.
– Vira, csak ne lepődj meg, hallgass végig. Olenka tavaly ősszel szinte a szemem láttára ment el. Akkor augusztusban jöttünk el a nyaralóból. Tartotta magát, nem szomorkodott – erős volt. Egész életünket felidéztük napokon át. Mintha újra átéltük volna. Régi kedvenc filmeket néztünk együtt. Mindenről beszélgettünk. Aztán Olena egyszer csak azt mondta nekem:
– Iván, ígérd meg, hogy megteszed, amit most kérek tőled. Megígéred? Ez nem is kérés, ez a végrendeletem. Csak hallgass, ne tiltakozz, hiszen mindketten mindent értünk.
És odaadta nekem ezt a borítékot. Képzeld, külön meg is írta, tudta, hogy így nem fogom kidobni. Tessék, olvasd – mondta Iván, és átnyújtotta a borítékot Vírának.
– De hát ez neked szól…
– Olvasd csak, és mindent meg fogsz érteni.
Vira kinyitotta a borítékot, és kivette a levelet, amelyet Olena kézírása borított:
„Iván, szerelmem, hát mit lehet tenni – én megyek el előbb. De az élet folytatódik, élj helyettünk is! Azt hagyom rád, hogy légy boldog. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy elfelejtesz engem. Csak nehéz arra gondolnom, hogy számodra mindennek vége lesz. Nem akarom onnan fentről látni, hogy rosszul vagy. Ne félj boldognak lenni – hiszen mi annyira szerettük az életet. Azt szeretném, ha nem maradnál egyedül. Talán még találkozol valakivel. Ha így lesz, tudd, hogy nem ellenzem – sőt, éppen ellenkezőleg. Azt szeretném, ha Vira lenne az. Mindig úgy éreztem, hogy szimpatikus neked. Ő nagyon jó ember, mindent meg fog érteni. Kérd meg, hogy éljen veled együtt – így lesz a legjobb mindenkinek. Hiszen mi soha nem adtuk fel. Kérlek, élj tovább minden nehézség ellenére, Iván.
A te Olenkád.”
Vira egyszer elolvasta, majd újra átfutotta a sorokat, és Ivánra nézett.
– Megígértem, hogy úgy teszek, ahogy ő végakaratában kérte, ahogy Olena kívánta. Elmondom neked, aztán te magad döntesz – Iván izgatott volt. – Vira, próbáljuk meg. Meleg barátság köt össze minket, és ez már önmagában sokat jelent. Nincs miért szégyenkeznünk. Élni és örülni minden napnak áldás, a reménytelenség pedig bűn. Légy a feleségem, Vira, és megígérem, nem fogod megbánni.
Vira nem tudta, mit mondjon – annyira váratlanul érte. Ránézett Ivánra, majd végül arra gondolt, hogy van igazság a szavaiban.
– Iván, jól van, átgondolom. Azt mondom a vejemnek, hogy nem tudtam mindent összepakolni, és még egy hétig maradok.
Így is döntöttek, Iván pedig hazakísérte Vírát.
Vira azon az éjszakán nem tudott elaludni. Nem volt könnyű döntés. Egész élete lepergett a szeme előtt. Hajnal felé pedig Szergejről álmodott. Ott állt, nevetett, és mintha azt mondaná: „Mit gondolkodsz ennyit? Ketten mindig könnyebb az élet. Menj hozzá Ivánhoz, és kész. Nem ellenzem, sőt örülök is neki. Legalább az én Virácskám nem lesz egyedül.”
A következő nyáron Vira és Iván lebontották a kerítést a telkeik között. Most kétszer annyi unokájuk lett – hadd szaladgáljanak. Iván hintát készített. Felásta az ágyásokat – Vira pedig mindenfélét elültetett bennük. Az egész nagy családnak jut belőle. Az unokák segítenek a nagymamának, ő pedig külön kis ágyásokat adott nekik. A felnőtt gyerekek hétvégenként jönnek hozzájuk. Örülnek, hogy a szüleik nincsenek egyedül, és támogatják egymást.
Talán akadnak majd, akik elítélik őket. Csakhogy Olena és Szergej odafentről néznek le rájuk, és mosolyognak. A végrendelet – hogy boldogok legyenek – teljesült. És az élet, bármi történjék is, megy tovább.
