– Na azért nem vörös, inkább szőkésbarna, teljesen rám ütött, a szeplők meg az anyjától vannak, az igaz – válaszolta az apa.
Oleszja még kicsi volt, de Szergej bácsi mondata mélyen a lelkébe égett. A kislány megértette, hogy rajta nevetnek, és hogy a szeplők rosszak. Elkezdett elbújni a vendégek elől, és amikor meghallotta a „szeplő” szót, sírva fakadt. Semmiféle vigasztalás nem használt. Még az sem, hogy a nővéreinek is voltak ugyanilyen pöttyök, és tavasszal más gyerekek orra is tele volt vöröses pettyekkel – a kislány akkor is nagyon szégyellte a külsejét.
Az évek múlásával már nem sírt, ha szóba kerültek a szeplők, de nagyon csúnyának tartotta magát. Pedig valójában csinos kislánnyá nőtt: finom alkatú, karcsú, szabályos, finom vonású arccal.
A nővérei sorra férjhez mentek. Először a legidősebb, Darina, majd a középső, Nasztya. Oleszja mindössze tizenhat éves volt Nasztya esküvőjének napján. A lagalmat a nagymama házában tartották, az asztalokat közvetlenül az almáskertben állították fel. Sok vendég gyűlt össze, mindenki az anyakönyvi hivatalból érkező menyasszonyt és vőlegényt várta. Végre megérkeztek az ifjú pár tagjai, kenyérrel és sóval fogadták, majd megáldották őket.
Oleszja a fogadó tömegben állt, és aprópénzt, kölest meg cukorkát szórt az ifjú pár elé. Szívből nevetett, örült szeretett nővérének, amikor hirtelen meglátta a vőlegény tanúját. Úgy érezte, kicsúszik a talaj a lába alól: a fiú annyira jóképű volt, mint egy mesebeli herceg, ráadásul divatos öltönyben és nyakkendőben. A lány elpirult, és elszaladt a ház mögé. Ott háttal a falnak támaszkodott, és igyekezett megnyugtatni a szívét, amely úgy vert, mintha a fülében dobogna.
Miután kissé lenyugodott, visszament a vendégekhez, és azonnal összeütközött a vőlegénnyel és a barátjával, akik a tornácnál álltak. A szíve újra ki akart ugrani a mellkasából, ráadásul a vőlegény barátja ránézett, és megszólalt:
– Honnan került ide ez a szépség? Igazi Tavaszi Szeplőhercegnő.
– Stasz, ő az új húgom, Oleszja. Mit ijedtél meg, kicsi húgom? Gyere csak, bemutatlak a barátomnak.
Oleszja teljesen elvörösödött, legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, könnyek gyűltek a szemébe. Megfordult, és ismét elszaladt a ház mögé. Onnan figyelte, ahogy a vendégek helyet foglalnak az asztaloknál. A lány is odalopózott egy asztalhoz, és úgy ült le, hogy lássa Staszt. A fejében a fiú szavai visszhangoztak: „Tavaszi Szeplőhercegnő” – mintha csúfolódó lett volna, de mégis gyengéd, és Oleszja lelkében úgy szólt, mint a zene.
Az esküvő után az ifjú pár a barátaikkal a városba költözött, ahol élni és dolgozni akartak, Oleszja pedig a szüleivel maradt. Hamarosan a nővérei fiúkat szültek, Oleszja pedig gyakran látogatta őket a városban, és vigyázott az unokaöccseire. Leginkább Nasztyához szeretett menni, mert remélte, hogy még legalább egyszer láthatja Staszt. A lány tisztában volt vele, hogy nem különösebben szép, és nem szövögetett közös jövőről álmokat. A fiú azonban mélyen a szívébe férkőzött, és ő csak látni akarta.
Nasztya folyton mesélt arról, hogyan gyűlnek össze a barátok az ünnepeken a lakásukban, néha megemlítette Staszt is – ilyenkor Oleszja megdermedt, és már azt sem értette, miről van szó. Nasztya észrevette húga furcsa viselkedését, és tréfálkozva mondogatta, hogy végre ő is szerelmes lett. Oleszja csak pirult, és hallgatott.
Nyáron az apjuknak jubileuma volt, és a hagyomány szerint a nagymama kertjében ünnepelték meg. Rengeteg vendég gyűlt össze, a rokonok egymás után érkeztek autókkal. Végre megjött Nasztya is a családjával. A kocsiból kiszállt a nővér a férjével, a kisbabával – és Stasz. Oleszja a boldogságtól elfelejtett lélegezni: újra látta a szerelmét. Stasz meglátta a lányt, és mosolyogva szólt:
– Ó, Szeplőcske, mennyit felnőttél, és milyen szép lettél!
Oleszja csak elmosolyodott, és beszaladt a házba segíteni az asztalok megterítésében. Nasztya a férjével nevetve ment utána.
Kint táncot rendeztek. Oleszja a barátnőivel beszélgetett, amikor valaki hátulról megfogta a kezét:
– Szabad egy táncra? – kérdezte Stasz mosolyogva.
– Igen – motyogta zavartan a lány, és vele ment a táncolók közé.
– Miért bújsz el mindig előlem, szépségem? – kérdezte Stasz, magához húzva a lányt.
– Nem vagyok szépség, Oleszja vagyok. Azért bújok el, mert nagyon megtetszettél – válaszolta bátran a lány.
– Akkor miért jössz zavarba? A boldogságért meg kell küzdeni. Nálad szebbet még nem láttam, Szeplőcském.
A tánc véget ért, Stasz nem engedte el a lányt, de ekkor odarohant a szomszédasszony, Zinka, félrelökte Oleszját, és magával húzta Staszt táncolni.
Oleszja fájdalmasan nézte, ahogy a telt keblű szépség egész testével odasimul „az ő fiújához”, suttog neki valamit, ajkával a füléhez érve.
Később mindenki újra asztalhoz ült, Zinka Stasz mellé telepedett, és folyton töltögette neki az italokat, míg a fiú teljesen el nem mámorosodott.
A szomszédasszony már azon volt, hogy a fiút magával vigye a házába, de ekkor odalépett Nasztya férje, és elvezette a barátját aludni a melléképületbe.
Oleszja elhatározta, hogy megnézi, mi van Stasszal: elaludt-e már, esetleg vigyen neki egy kis vizet, vagy betakarja. Szóval elindult a melléképület felé. Ekkor a sarok mögül hirtelen előbukkant Zinka:
– Oleszja, nem láttad Staszt?
– Láttam – hazudta a lány –, Tánjával, az ápolónővel ment a folyóhoz.
– Az a szemét! Pedig mennyit ígért nekem… Na mindegy, megyek még táncolni valakivel, különben elfoglalják az összes férfit.
Zinka elszaladt, Oleszja pedig halkan belépett a melléképületbe. Stasz az ágyon aludt, olyan kedves volt.
A lány közelebb lépett, és megérintette a kezét. A fiú felébredt, zavart tekintettel nézett rá, megragadta a kezét, és maga alá húzta. Oleszja még felsikoltani sem tudott.
Egy pillanatra a fiú kijózanodott:
– Tavaszleányom, hercegnőm, mit tettem! – rekedten suttogta, majd azonnal mély álomba zuhant.
Oleszja eligazította a ruháját, kiosont a melléképületből, és berohant a szobájába. Nem tudta, mit tegyen most, és mi lesz ezután.
Addig ki sem jött a szobájából, amíg az összes vendég el nem ment, azzal magyarázva, hogy előző este túl sokat ivott, és rosszul érezte magát.
Azután az élet ment tovább a maga útján. A szülők észrevették, hogy a lány furcsán viselkedik a jubileum óta. Már nem vágyott annyira Nasztyához vendégségbe, mint korábban, inkább esténként a folyóhoz ment, és a naplementét nézte.
Egy idő után Oleszja rosszul lett, elsápadt, elment az étvágya. A szülők megijedtek, és készültek bevinni őt a városba orvoshoz.
A nagymama azonban figyelmesen megnézte az unokáját, és így szólt a szülőkhöz:
– Inkább azt kérdezzétek meg, kivel szórakozott össze. Mikor volt rá ideje, hiszen mindig szem előtt volt, és olyan csendes teremtés.
Végül mégis el kellett menni az orvoshoz, és ő megerősítette a nagymama „diagnózisát”: Oleszja gyermeket várt.
A szülők felsóhajtottak, majd megnyugodtak, Oleszja pedig boldog volt: a szíve alatt a szeretett fiú gyermeke nőtt. Úgysem venne el feleségül egy ilyen jóképű fiú – gondolta –, de legalább gyermeke lehet tőle.
A faluban akkor szereztek tudomást az állapotáról, amikor már nem lehetett eltitkolni. Kibeszélték, pletykáltak, aztán megnyugodtak.
Megérkeztek a nővérek is, próbálták megtudni, ki a gyermek apja, de Oleszja nekik sem mondta el. Csak Nasztyától tudta meg, hogy Stasz külföldre ment két évre pénzt keresni.
A megadott időben Oleszja egy kislánynak adott életet: egészségesnek, szépnek. Katjának nevezte el, a nagymama után, az apai nevet pedig a saját apja neve szerint írta be: Alekszandrovna.
A kislány életvidáman, erősen cseperedett, mosolyaival örömet szerzett a nagypapának, a nagymamának és a dédnagymamának is.
Oleszja a szülés után kivirágzott. Nem tudott betelni a kislánya látványával.
Egy alkalommal Nasztya érkezett látogatóba, és félrevonta Oleszját a rokonoktól:
– Miért nem mondtad, húgocskám, hogy Stasztól van a gyermeked?
– Te ezt honnan tudod? – pirult el a lány.
– A férjem mesélte tegnap. Tudod, miért ment Stasz külföldre? Saját maga elől menekült. Indulás előtt bejött hozzánk, és elmondta a férjemnek, mi történt apánk jubileumán.
Azt mondta, szinte semmire sem emlékszik, csak arra, hogy Zinka hívta az ágyba. Aztán úgy rémlik neki, hogy már az ágyban volt, Zinka jött be, ő pedig dühében magához rántotta.
Csak reggel értette meg, hogy nem Zinka volt, hanem te – ő csak a szemedre emlékezett. Nem tudta, hogyan tisztázza mindezt, mert szégyellte magát, nem mert eljönni, és őszintén megkérdezni.
Ezért ment el dolgozni külföldre, abban bízva, hogy két év alatt minden feledésbe merül.
– Így is jó, Nasztya. Ne mondj neki semmit, Katjuskával ketten is jól megvagyunk.
A nővér elutazott, az élet ment tovább. Fél év múlva Oleszja az udvaron hintáztatta a kislányát, amikor hirtelen észrevette, hogy kosz van Kata orrán, és elkezdte leseperni:
– Katjuska, ha-ha-ha, megjelentek az első szeplőid, drága kislányom! – örvendezett Oleszja. – Most már teljesen olyan leszel, mint én.
– Inkább rám hasonlít – szólalt meg egy ismerős hang a háta mögött –, tőled csak a szeplőket örökölte.
Oleszja megfordult: a kapunál Stasz állt, könnyes szemmel. A lány felvette a kislányát, és odalépett a fiúhoz.
Stasz átölelte mindkettőjüket, magához szorította őket:
– Az én kis szeplőkéim, hercegnőim… mennyire szeretlek benneteket.
💬 Barátaink, ha szívesen olvastok még több történetet tőlünk, hagyjatok kommentet, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez ad erőt ahhoz, hogy tovább írjunk!
