— Anya, anya, alszol? Kelj fel, anya!
Jegorka már jó ideje ébren volt, és próbálta felébreszteni az anyját, de az nem felelt. Olka is felébredt, és elkezdte forgatni a kis pufók lábacskáit.
De anya továbbra is mély álomban maradt.
A házban hideg volt, ezért Jegorka kiment a fészerbe fáért, behozta, betette a kályhába, azt gondolva, hogy anya talán fázik, és ezért alszik mélyebben a szokásosnál.
Elkezdett gyufát keresni, de nem találta, mert anya mindig magasra rejtette. Olka sírni kezdett. Jegorkának alig sikerült kiemelnie őt a bölcsőből — a popsija hideg és nedves volt, az inge teljesen átázott.
— Uuu, kicsikém, mi van veled? Fázol? Fázol! Anya elfáradt, alszik, mindjárt felkel és begyújt a kályhába. Várj, itt a kása, etetlek.
Hideg kásával etette Olkát, aki éhes kis madárfiókaként kapkodta az ételt, apró kezeivel Jegorkába kapaszkodva, és a szájához húzva. A kicsi éhes volt, Jegorka is éhes volt, de ő már nem kicsi, hamarosan iskolába megy. Elmúlik a tél, jön a nyár, és ő tanulni fog.
Miért nem ébred fel anya ilyen sokáig? Milyen hideg van…
Jegorka betakarta a jóllakott Olkát meleg takaróval, előtte átöltöztette az ingecskéjét, ő maga is betakarózott, evett kenyeret tejjel, majd meséket kezdett mondani Olkának, időnként nem felejtve el hívni anyát, de az nem válaszolt.
Hirtelen kopogtak az ajtón — Katya néni volt, a szomszéd.
— Gazdák, hát alszotok estig? A kályha sincs begyújtva! Mása, Mása…
— Jegorka, miért vagytok felöltözve? — kérdezte.
— Anya nem kel fel, — tört ki sírva Jegorka.
— Hogyhogy? Jaj, Istenem, Mása, Mása, mi történik! Jegorka, gyorsan, gyertek hozzánk.
Katya néni felkapta a takaróba csavart Olkát, kézen ragadta Jegorkát, és sóhajtozva átfutott velük a saját házába.
— Ulya, vedd át a gyerekeket, etesd meg őket… én elszaladok Kláva nénihez, — mondta.
— Mama?
Katya néni gyorsan valamit Ulya fülébe súgott, az a kezét a szája elé kapta, majd felvette Olkát és húzta Jegorkát is.
Jegorka még egyszer ránézett az anyjára. Azt mondták, menjen elbúcsúzni. Anya olyan szép volt, virágokkal, mellette nagymamák ültek, sírtak, és az anyjához tolták Jegorkát. Olyan hideg volt, amikor Jegorka megérintette a kezét.
Apa megérkezett, magához vette Jegorkát és Olkát, sokáig sírt, és anyát szólította néven.
— Mása, Mása, mit tegyek most? — sírt tovább apa.
Jegorka azt gondolta, apa nem tud semmit, ezért odalépett és megérintette a kezét — az meleg volt.
— Apa, anyát eltemették a földbe, dobtam rá egy rögöt. Nem tud visszajönni, apa.
— Tudom, fiam. Én vagyok a hibás, — mondta sírva az apa, tépve a ruháját.
Megjelent Katya néni.
— Mihály, legalább a gyerekeket etetted?
Apa lehajtott fejjel ült, tompán maga elé bámulva.
— Én vagyok a hibás, — ismételgette Mihály.
— Ne gyötörd magad, most már mindegy. Mit akarsz, megint elmész? Vagy a gyerekekkel maradsz?
— Hova? — mosolyodott el. — Eleget jártam már.
— Nem te vagy a hibás, ne hibáztasd magad. Bárkivel megeshet, kicsit kicsapongtál… A te Másád szívbeteg volt, persze, hogy aggódott… Na jó, Mihály, sírd ki magad és nyugodj meg, ideje munkához látni.
— Menj be az elnökhöz, visszavesz.
— Tudom, Katya. Köszönöm, hogy segítesz.
Közben Jegorka a sarokban ült és halkan sírt, nagyon hiányzott neki az anyja.
Egy héttel később, amikor apa hazatért, bejött hozzájuk Zoja néni.
Árváknak nevezte a gyerekeket, hangosan sírt, rendelkezett a házban, elrakta anya hímzett törölközőit, és követelte, hogy anyának szólítsák.
Apa komoran kezdett hazajárni, és leültek Zoja nénivel bort inni.
Jegorka nem tudta Zoja nénit anyának szólítani, nem tudta, Olka viszont kicsi volt, ő tudta. Ő nem emlékezett anyára, de Jegorka emlékezett.
Zoja néni elkezdte bántani Jegorkát, panaszkodott apának, az pedig hallgatta, hallgatta, végül fogta magát és megverte Jegorkát.
Olka sírt, Jegorka nem.
A fiú elhatározta, hogy megszökik otthonról, de hogyan hagyhatná ott Olkát?
És ekkor megérkezett a nagymama, kérte, hogy vigye el a gyerekeket. Jegorka nem nagyon ismerte a nagymamát, de mégis inkább lett volna a saját nagymamájával, mint Zoja nénivel. De apa nem adta őket.
Akkor Jegorka eldöntötte, hogy biztosan elmegy. Elutazik a városba, ott megkeresi a nagymamát, anya anyját, akit apa nem adott oda neki és Olkának.
Összekészült, elbúcsúzott Olkától, és megígérte, hogy elviszi magával, csak jusson el a nagymamához. Olka mintha megértette volna, belekapaszkodott az ingébe és sírni kezdett, Jegorka pedig lefejtette a kis kezeit és kiment.
Ment, az orrát a lyukas ingujjába törölgetve, amelynek könyökén lyuk volt, mert nem volt senki, aki befoltozza, a könnyek elhomályosították a szemét.
Hirtelen valaki megszólította. Ulya volt az, Katya néni lánya, aki a városban tanult tanítónőnek, Jegorkának hozzá kellett volna mennie első osztályba, de most…
A fiú még jobban sírni kezdett, és amikor Ulya megölelte, teljesen zokogásban tört ki.
Elmesélte Zoja nénit, hogy apa megverte, hogy a nagymama jött, és apa nem adta őket, és hogy Olka belekapaszkodott, és hogy ő Ulyánál akart tanulni…
— Na jól van, gyere, — ráncolta a homlokát Ulya, hazavitte magukhoz, mondott valamit Katya néninek, az összecsapta a kezét. Jegorkát ott hagyta, ő maga pedig visszament a házába a dolgát intézni.
Uljanka először elvitte Olkát Katya nénihez, majdnem kitépte Zoja néni kezéből, aztán… keményen elkezdte szidni Zoja nénit, az összes dunyhát és párnát kihajigálta, jaj…
— Mit csinálsz? — kiáltotta apa. — Hogyan éljek egyedül a gyerekekkel, anyára van szükségük.
— Anyára! — kiáltotta Uljanka. — Anyára, nem pedig egy idegen nőre, aki miatt kezet emeltél a saját gyerekedre.
— Hol van Jegorka? — kérdezte Uljanka.
— Otthon, — felelte apa.
— Otthon? Találd meg, — kiáltotta.
— Jegor, Jegorka, — hívta apa, de Jegorka Katya néni mögé bújt, nem akart hazamenni.
— Na, megtaláltad? Majd ha kijózanodsz, akkor beszélünk, — fordult meg és elment.
— Mi? Talán te mennél férjhez egy kétgyerekes özvegyhez, ha már ilyen okos vagy? — kiáltott utána apa.
— Talán mennék is, — felelte Uljanka. — Előbb józanodj ki, vőlegény.
Jegorka elalvás közben a kedvenc Olkájának suttogta:
— Bárcsak Uljanka lenne a mi anyukánk.
— Ma-ma, — motyogta Olka. — Mama.
Jegorka szeptember elsején ment iskolába, első osztályba; a büszke apa kézen fogva vezette, meleg öltönyben, karján vitte a csinos és vidám Olkát.
Jegorka büszkén lépkedett a szeretett iskolába, a szeretett osztályba, a szeretett tanító nénijéhez.
Egész este azt tanították neki, hogy anya valójában nincs — csak Uljana Szergejevna…
— Ma-maa, mama, mama, — suttogta halkan Jegorka, ezt a szót, amelyet egy örökkévalóság óta nem mondott.
— Mama, — lépett oda hozzá a szünetben. — Mama…
— Igen, napocskám…
— Mama… — mondta a fiú, és odabújt a kis anyukájához.
Uljana Szergejevnát átölelve gyengédséget érzett. Bármennyire próbálta az apja és az anyja lebeszélni, ő kitartó volt, és végül engedniük kellett.
— Mihály, ha bármi történik, — mondta Uljanka apja, — egy lábon is kiállok érted, a másikkal meg kirántalak.
Jegorka nem felejtette el Mama Mását, de idővel az emlékek egyre halványabbak lettek.
Anyu és apu még egy kisöcsit és kishúgot is adtak neki és Olkának.
Uljana és Mihály együtt élték le az életüket, felnevelték az összes gyereket, taníttatták őket, soha nem veszekedtek a gyerekek előtt. A gyerekek pedig arra törekedtek, hogy saját családjukat tiszteletben és szeretetben teremtsék meg.
Most már az unokák és dédunokák is az ő intelmeik szerint élnek…
