Júlia leszállt a buszról, és nehéz táskákkal a kezében elindult a szülői ház felé.
– Itthon vagyok! – kiáltotta, amikor kinyitotta az ajtót.
– Júlia, kislányom! – mindenki eléje sietett. – Éreztük, hogy hazajössz!
Este, amikor az egész család a nagy asztalnál ült, valaki kopogott az ajtón.
– Biztos a szomszédok jöttek köszönteni – vont vállat az anya, és elindult ajtót nyitni.
Nem egyedül tért vissza, hanem „vendégekkel”. Júlia ránézett azokra, akik beléptek a szobába, és nem akart hinni a szemének.
Júlia csendben, sőt némi szomorúsággal nézett ki a busz ablakán, amely messzire vitte őt a szülőföldjétől. Az ölében egy nagy, kockás táska állt, amelyet szorosan magához ölelt. A lány csak a legszükségesebbeket vitte magával, mégis elég terjedelmes lett a táska. Ráadásul a nagymamája a tetejére még egy egész csomag frissen sült, meleg pirogot tett, amelyek most az egész buszt betöltötték a friss sütemény csábító illatával.
Júlia nem tudott ellenállni: gyors mozdulattal lehúzta a cipzárt, és kivett két aranybarnára sült, illatos pirogot.
– Kérsz? – kérdezte attól a fiútól, aki valószínűleg az egyik korábbi megállónál szállt fel a buszra. A fiú minden külön kérés nélkül átengedte neki az ablak melletti helyet, ami Júliában azonnal szimpátiát ébresztett.
– Persze! – bólintott örömmel, miközben lenyelte az összegyűlt nyálát.
– Júlia vagyok! – mutatkozott be a lány.
– Én pedig Sztyepan! Felvételizni mész?
– Igen! Nálunk a közelben se technikum, se egyetem nincs! Csak traktorosokat képeznek, de hát milyen traktoros lennék én?
– Én is felvételizni megyek! – sóhajtott Sztyepan. – Pedig amúgy szeretem a falusi életet!
A városba négy órát kellett utazni. Ezalatt a fiatalok megismerkedtek, sőt össze is barátkoztak. Mielőtt leszálltak volna a buszról, telefonszámot cseréltek, majd a városba érkezve mindenki ment a maga dolgára.
A felvételi vizsgák körüli teendők gyorsan teltek. Júlia és Sztyepan is sikeresen bejutott a választott egyetemére, és mérhetetlenül boldogok voltak. A múltban maradt az idegesség, az aggodalom és a vizsgadrukk. Előttük pedig ott álltak a nagy tervek és a jövő reményei.
– Júlia, szia! – hívta fel egyszer a lányt az új barát. – Mit szólnál, ha megünnepelnénk a felvételünket egy kávézóban?
A lány örömmel fogadta az ötletet. Egyrészt Sztyepan tetszett neki – vidám volt vele az élet, könnyű volt mellette. Másrészt valami otthonos érzés áradt belőle. Egyszerű, megbízható fiú volt, mindenféle fennhéjázás nélkül – „nem úgy, mint egyesek”.
A város központjában találkoztak egy vicces nevű kávézóban: a „Hippopotamusz”-ban. Az ablak mellett ültek, és nézték, ahogy a sétahajók átszelik a nagy, gyönyörű folyó víztükrét, miközben az idegenvezetők megafonba kiabálva magyaráznak valamit a turistáknak.
– Érdekes… vajon miért hívják ezt a helyet „Hippopotamusznak”? – kérdezte hirtelen Júlia.
Sztyepan nevetett.
– Talán azért, mert akik ide járnak, a sok finomságtól végül maguk is azok lesznek!
– Lehet benne valami! – nevetett fel Júlia, miközben jó étvággyal falatozta a süteményt.
Később még sokszor jártak a „Hippopotamusz”-ba, és amikor találkozót beszéltek meg, mindig azt mondták:
– Találkozzunk a mi helyünkön!
Azon az estén csókolóztak először. Júlia valamiért egész életére megjegyezte azt a csókot: gyengéd volt és szenvedélyes.
Az idő telt, a fiú és a lány találkozgatott. Júliának úgy tűnt, hogy Sztyepannál közelebb és fontosabb ember nincs az életében – persze a szüleit leszámítva! De az egészen más.
– Figyelj, Júlia, költözz hozzám! – javasolta egyszer Sztyepan, amikor már a harmadik évfolyamon jártak. – Nyáron pedig összeházasodunk!
– Ez most mi, Sztyepan? Így kéred meg a kezem?
– Hát… valahogy úgy.
– Akkor a műfaj szabályai szerint meg kell kérdeznem, mint abban a filmben, emlékszel? „Nem zavar, hogy állandóan a szemed előtt leszek?” – kérdezte nevetve a lány.
– Villogj csak, Júlia, amennyit akarsz! – nevetett Sztyepan, és megpörgette a lányt az utcán.
Amikor Júlia visszatért a bérelt lakásba, ahol még két lány lakott vele, sugárzott a boldogságtól.
– Ma valahogy különleges vagy! Csak úgy árad belőled a boldogság! Mesélj, mi történt! – kérdezte egyik lakótársa, Vera.
– Jaj, lányok! – pörgött körbe vidáman Júlia. – Lehet, hogy hamarosan elköltözöm tőletek Sztyepanhoz!
– Akkor meghívsz minket az esküvőre? – örült meg a másik lány, Marina.
– Nem, az esküvőt nyárra tervezzük! Most csak együtt fogunk élni.
– Júlia, ne tedd ezt! Nyárig még rengeteg idő van! Bármi történhet! Most olyan rossz nektek? – tiltakozott Vera.
Júlia csak nevetett.
– Vera, te olyan vagy, mint egy öreg néni! Ma már mindenki így él!
– Nem vagyok én öreg! Egyszerűen nem fogadom el ezeket a polgári házasságokat. Az anyám jogász! Már tudom, mivel szokott végződni… – sértődött meg Vera.
– Jól van, Vera, ne haragudj! Csak vicceltem – kérte a lány bocsánatát.
Júlia azt gondolta, hogy a „polgári házasságról” szóló beszéd csak butaság, hogy „a pecsét az útlevélben nem a legfontosabb”, és hogy „olyan szerelem, mint az övék Sztyepannal, csak egy van millióból”.
Mégis, a barátnőivel folytatott beszélgetés után kétségek költöztek a szép fejébe, és egyre halogatta a költözést Sztyepanhoz.
A fiú pedig idővel maga is abbahagyta, hogy ezt emlegesse.
Egy decemberi napon a lányok a városban sétáltak. Mindenütt vakítóan fehér hó feküdt, amelynek hátterében a városi fények és az ünnepi díszítés különösen ragyogónak tűntek a közelgő újév előtt. A hangulat remek volt, de odakint nagyon hideg volt, és a lányok alaposan átfagytak.
Épp a „Hippopotamusz” kávézó előtt álltak.
– Menjünk be ide! Sztyepannal szeretünk itt üldögélni! – javasolta Júlia.
– Persze… és úgy tűnik, ő is itt ül – mondta Marina valahogy komoran, az ablak felé bökve.
Júlia odafordította a fejét. A megszokott helyen, az ablaknál Sztyepan ült. Vele szemben pedig egy fiatal lány, talán három évvel fiatalabb. A fiatalok mosolyogtak. A fiú mintha viccet mesélt volna, a lány pedig vidáman nevetett.
Júlia szó nélkül elfordult.
– Azt hiszem, inkább hazamegyek – mondta halkan a barátnőinek.
– Várj! Mi is veled megyünk! – kiáltotta egyszerre Vera és Marina.
Otthon a barátnők próbálták meggyőzni Júliát, hogy ez a találkozás semmit sem jelent, hogy nem lehet mindenki miatt féltékenynek lenni, hogy talán csak félreértés…
De Júlia emlékezett, milyen gyengéden és kedvesen nézett Sztyepan arra a lányra. És arra is, hogy a „kávézójukban” ültek, a „helyükön”…
„Ez olyan, mintha megcsalás lenne” – gondolta a lány.
Ettől kezdve nem válaszolt Sztyepan telefonhívásaira, és amikor a fiú megpróbálta otthon felkeresni, megkérte a lakótársait, mondják azt, hogy nincs otthon.
Egy alkalommal Sztyepan „elcsípte” Júliát az intézetnél, megfogta a kezét, és megkérdezte:
– Júlia, mi történt? Van valakid?
Júlia a pimasz kérdéstől tágra nyitotta a szemét, és meglehetősen indulatosan visszakérdezett:
– És te még mersz ilyet kérdezni? Hogy van-e valakim? Szép! Ügyesen átterelted a témát! Engedj el! Elkésünk a vizsgáról.
Hirtelen kirántotta a kezét, és eltűnt az intézet ajtaja mögött. A teljesen értetlen Sztyepan pedig hazament.
Júlia viszont, miután előre letette a vizsgaidőszakát, hazautazott az újévi ünnepekre. Úgy érezte, hogy a szülői ház fedele alatt sokkal könnyebb lesz elviselnie a sértést és az árulást.
És valóban, kissé jobb lett a hangulata, amikor leszállt a buszról a faluja melletti megállóban.
A téli fagy csípte az arcát, a hó ropogott a lába alatt, a hóval borított fák, bokrok és házak pedig gyémántként csillogtak a ragyogó napsütésben, amely mintha csak rendelésre jelent volna meg ma az égen.
A falusi házak kéményeiből egyenesen szállt felfelé a füst.
Júlia elmosolyodott, felkapta az ajándékokkal teli táskát – amelyeket az elmúlt napokban gondosan választott az anyjának, apjának és a nagymamájának –, és elindult a ház felé.
Amikor belépett a kapun, észrevette, hogy a fenyőfa, amely a születése óta nőtt a kerítés mellett, mintha magasabb és dúsabb lett volna. Ráadásul feldíszítették, mint a régi időkben, amikor Júlia még kicsi volt.
– Kellemes ünnepeket! – mondta, amikor belépett a szülői házba.
– Júlia, kislányom! – mindenki eléje sietett. – Éreztük, hogy hazajössz!
Az a nap a találkozás örömével telt. Csak az volt a kár, hogy télen olyan rövidek a nappalok, és estére, öt óra körül már teljesen besötétedett.
– Semmi baj! Legalább felkapcsolhatjuk a fényeket a karácsonyfán – biztatta a többieket az apa.
Este, amikor mindenki a nagy családi asztalnál ült, valaki kopogott az ajtón.
Az anya vállat vont:
– Biztos a szomszédok jöttek köszönteni – és elindult ajtót nyitni.
Nem egyedül tért vissza, hanem… Mikulással és egy segítővel.
– Sztyepan? – csodálkozott Júlia, amikor jobban megnézte Mikulás és segítője arcát – azét a lányét, akivel korábban a kávézóban látta őt. – Hogy találtál meg? És mit jelent ez az egész?
Sztyepan a szokásos, hangos nevetésével felnevetett, a lány is vele nevetett.
– A barátnőid megmondták, hol keresselek. És szeretnélek bemutatni valakinek: ő a húgom, Irina!
– A húgod? – kérdezte vissza Júlia.
– Hát persze, a húga! – erősítette meg Ira. – Ha jobban megnézed, még hasonlítunk is.
Júlia szívéről hatalmas kő esett le. „Hát tényleg… ennyi ideig gyötrődtem és aggódtam, ahelyett hogy egyszerűen megkérdeztem volna” – szidta magát magában.
Sztyepan pedig folytatta:
– És most, minden rokon jelenlétében, valamint – úgymond – az én oldalam képviselőjének jelenlétében is, arra kérlek, Júlia, hogy légy a feleségem!
Elővett a zsebéből egy kis dobozt a gyűrűvel, és a lány felé nyújtotta.
– Természetesen! Persze hogy igent mondok! – borult Júlia Mikulás, vagyis Sztyepan nyakába. – Ez a legjobb újév az életemben!
– Még sok „legjobb újévünk” lesz az életben – mondta Sztyepan. – Csak egyet ígérj meg: minden félreértést beszéljünk meg őszintén.
– Megígérem! – sóhajtotta boldogan Júlia.
