Nyina Pavlovna úgy lépett be, mintha a saját lakásába jönne, pedig ez a lakás a fiáré és a menyéé volt. Leült Alisza szemben, a táskáját a ölébe tette, és azzal a különleges mosollyal mosolygott, amely mindig valami rosszat előzött meg. Pénz, férj, hűtlenség, feleség — ezek a szavak már régóta megszokottá váltak a családjukban, mint a tapéta, amelyet ideje lenne újra cserélni.
Az anyós körülnézett a szobában, mintha minden tárgy értékét felbecsülné. Alisza némán várt. Tudta: ha Nyina Pavlovna figyelmeztetés nélkül jött, az azt jelenti, hogy a beszélgetés nem az időjárásról fog szólni.
— Kedveském, holnap beadod a válást — mondta Nyina Pavlovna, és a hangja úgy csengett, mintha csak sót kérne átadni.
Alisza pislogott. Egyszer. Kétszer. Aztán hátradőlt a kanapé támlájára, és úgy nézett az anyósára, mint arra az emberre, aki éppen most jelentette ki, hogy a Föld lapos.
— Nyina Pavlovna, ezt próbálták a tükör előtt, vagy improvizáció?
— Ne játszd az eszedet. Komolyan beszélek. Viktornak másik nőre van szüksége. Olyanra, aki megfelel neki. Te meg nem illesz hozzá, és nem is illettél soha.
— Milyen érdekes koncepció. És Viktor tudja, hogy másik nőre van szüksége? Vagy ez meglepetés?
Nyina Pavlovna rántott egyet az állán. Nem szokott hozzá, hogy válaszolnak neki. A lánya mindig némán hallgatott, a fia bólogatott, de ez a meny — ez a meny minden alkalommal talált mit mondani.
— Pénzed van. A nagyapa eladta a házat, neked adta. Mindenki tudja. Segíthettél volna Katya lányomnak lakást venni, de a kisujjadat sem mozdítottad. Miféle feleség vagy te, ha még a családnak sem tudsz segíteni?
— Nyina Pavlovna, válasszuk szét a dolgokat. Én megtagadtam a pénzt Katya lányától — ez az egyik. A válás a fiától pedig — az teljesen más. Most éppen a gulyáslevest próbálja összekeverni a kompóttal, és ehetetlen az eredmény.
— Ne okoskodj! Önző, számító személy vagy. A fiam szenved veled. Az utolsó hónapok csupa botrányok. Kivérezteted őt!
Alisza félrebillentette a fejét. Tudott a botrányokról. Részt vett bennük. Viktor az utolsó hónapokban úgy jött haza, hogy mindenbe belekötött: a vacsorába, a rendbe, abba, hogy túl hangosan lélegzik.
— Nyina Pavlovna, a fia az elmúlt három hónapban úgy viselkedik, mintha személyesen én tartoznék neki boldogsággal. Nem vérzem ki. Egyszerűen ugyanabban a térben létezem vele, és őt ez idegesíti.
— Mert nem az a nő vagy, akire szüksége van!
— És ki az? Ön már castingot tartott? Összegyűjtötte az önéletrajzokat? Esetleg a táskájában van a jelöltek listája?
Nyina Pavlovna elvörösödött. Felállt, végigsétált a szobán, és úgy fordult Alisza felé, mintha éppen ítéletet mondana.
— Azt hiszed, ez vicc? Anya vagyok. Látom, milyen boldogtalan a fiam. És ha nem szereted — menj el. Add be a válást. Tedd meg életedben egyszer azt, ami helyes.
— Na itt, Nyina Pavlovna, hibát követett el. Úgy döntött, hogy én nem szeretem a fiát. De szeretem. A probléma az, hogy ő az utóbbi időben saját magát nem szereti, és ezt rajtam vezeti le. Ön meg ahelyett, hogy beszélné vele, eljött minket szétválasztani, mint a hidakat.
— Ne ferdíts! Ő férfi, nehéz neki! Te meg a nagyapa pénzén ülsz, és a kisujjadat sem mozdítottad, hogy segíts!
— A nagyapám pénze az ő ajándéka nekem. Személyesen nekem. Nem Katynak. Nem önnek. Nem Viktornak. Nekem. És nem tartozom elszámolással arról, hogy mire költöm. De ha érdekli — a jövőbeli gyermekeink taníttatására terveztem. Az unokáiéra, amúgy.
Nyina Pavlovna egy másodpercre elhallgatott. Csak egy másodpercre. Aztán ismét levegőt vett a torkába.
— Nincsenek gyerekeid! Nem is lesznek, ha ilyen maradsz!
— Melyiké? Azé, amelyik nem adja oda a pénzét idegen embereknek az ujjpattintására?
— Katya nem idegen neked! A férjed húga!
— Katya a sógornőm. Felnőtt sógornőm. És a lakásra való pénz az ő dolga. Ön pedig, Nyina Pavlovna, egy ultimátummal jött hozzám, mert nem lettem az idegen pénztárcája. És még csak nem is szégyelli magát.
Az anyós felkapta a fejét. A szeme csillogott a dühtől.
— Szégyellem, hogy a fiam egy milyet vett feleségül!
— Milyet? Írástudót? Önállót? Olyat, aki tud nemet mondani? Megértem, ez ijesztő.
Alisza elővette a telefonját. Nyugodtan, lassan, mintha csak az időt ellenőrizné. Nyina Pavlovna követte a mozdulatát.
— Mit csinálsz?
— Felhívom a fiát. Hallgassa meg ő is, mit akar az anyja. Ha már egyszer ön dönt kettőnk helyett.
Az anyós arca azonnal megváltozott. A szín lelohadt, és a harcias hangulat helyett valami más jelent meg — a pánik. Tiszta, leplezetlen pánik.
— Tedd el a telefont! Ne hívd fel! Én csak beszélgetni jöttem!
— Beszélni? Önjött, és válást követelt. Ez nem beszélgetés, ez rajtaütés.
Alisza megnyomta a hívás gombot. A kicsengetés kihangosításra ment. Egy. Kettő. Három.
— Halló? — Viktor hangja komor volt.
— Vityu, itt van az anyukád. Azt kéri, hogy holnap adjak be a válást. Tudsz róla?
A csend a vonal túl oldalán két másodpercig tartott. Nyina Pavlovna Alisza felé vetette magát, kikapta a telefont a kezéből, és lendületből a falhoz vágta. A képernyő megrepedt, pókháló futott végig az üvegen. A készülék még egyszer villant, aztán elaludt.
Az anyós nehezen lélegezve állt. Aztán felkapta a táskáját, és elindult az ajtó felé. A küszöbön megfordult.
— Úgyse vagy méltó hozzá — vágta oda, és kivágta az ajtót.
Alisza ránézett a telefon szilánkjaira. Felvette őket, szépen rárakta az asztalra. Visszaült a kanapéra. A lábai nem tartották, pedig egy perce még minden szavában biztos volt.
Ült és gondolkodott. Visszaemlékezett, hogyan ismerkedett meg Viktorral négy évvel ezelőtt. Hogyan nevetett úgy, hogy gödröcskék jelentek meg az arcán. Hogyan utaztak a Bajkál-tóhoz, és ő a hátán vitte át a köves parton, mert Alisza elfelejtette a papucsát.
Mikor tört el minden? Nem tudta megmondani a pontos dátumot. Ez nem egy törés volt, hanem egy repedés, amely lassan és észrevétlenül terjedt szét. Viktor tüskéssé, élessé vált, mintha valami olyan volt benne, amit nem tudott sem lenyelni, sem kköpni.
Az ajtó kinyílt. Alisza összưngyorgott. Viktor az ajtóban állt, és az arca olyan volt, amilyennek régóta nem látta — tanácstalan és csendes.
Meglátta az összetört telefont az asztalon. Felvette, megforgatta a kezében. Nem kérdezett semmit. Alisza kiáltást, szemrehányást várt, azt a szokásos „teintesz mindent elrontottál”-t. De Viktor odalépett, leült mellé, óvatosan a tenyerébe vette a kezét.
Némán ültek. Egy perc. Kettő. Három. A szomszédok a fal mellett tévét néztek — valamilyen sorozat zúgott tompán.
— Hát ennyi? — kérdezte Viktor, és a hangja rekedt volt.
Alisza nem válaszolt. Őszintén szólva nem tudta.
— Felejtsük el. Mindent, ami volt. Valami történik velem, én magam sem értem, mi. Ha valami rosszat csinálok — csak mondd azt, hogy „állj”. Egyetlen szó. És megállok.
Alisza némán bólintott. Viktor a bólintást beleegyezésnek vette, felállt, nyújtózkodott, és azt mondta:
— Na hát nagyszerű, akkor ezt megbeszéltük. Holnap elintézzük a többit.
— Állj — mondta Alisza.
Viktor megdermedt. Ránézett. Ránézett a szemöldökével.
— Mit?
— Te most döntöttél kettőnk helyett. Újra. Hogy „megbeszéltük” — ezt te döntötted el. Én még nem döntöttem el.
Viktor lassan visszaült. Megdörzsölte a tarkóját. Gondolkodott.
— Rendben. Oké. Igazad van. Mit akarsz?
— Azt akarom, hogy meghallgass engem. Ne csak fülelj, hanem hallj is meg.
Bólintott. Aztán felállt, a szoba felé indult, és a válla felett átvetette:
— Én addig átöltözöm, te meg gondold meg, mit mondasz.
— Állj.
Viktor megállt. Megfordult.
— Megint?
— Azt mondtad, hogy „gondold meg, mit mondasz”. Mintha még nem gondoltam volna meg. Mintha fel kellene készülnöm egy beszédre. Nem vizsgán vagyok, Vitya.
Pislogott.
— Én csak…
— Állj. Te „csak” azt mondod meg nekem, hogyan viselkedjem. Minden nap. Minden mondatban. És észre sem veszed.
Viktor a folyosó közepén állt, és minden egyes „állj”-jal valami megváltozott az arcán. Mintha valaki rétegről rétegre húzta volna le róla azt a maszkot, amelyet hónapokig viselt.
Bement a hálószobába. Egy táskával tért vissza. Némán az ajtó felé indult.
— Állj — mondta Alisza.
De Viktor nem állt meg. A zár megkattant. Az ajtó becsukódott.
Alisza egyedül ült a kanapén. Ketyegett a falióra — az a fajta, amelyet együtt vettek egy szuzdali bolhapiacon. Viktor akkor fél órán át alkudozott, és boldog был, amikor lefaragott háromszáz rubelt az árból.
Megértett valami egyszerűt és ijesztőt. Viktor nem látja a saját hibáit. Nem azért, mert hülye. Nem azért, mert gonosz. Hanem mert megszokta. Megszokta, hogy parancsol, dönt, irányít — és azt hiszi, hogy ez így helyes. És egy másik nővel ugyanezt fogja megismételni. Meg a harmadikkal. Meg a negyedikkel. Mert a probléma nem a nőben van. A probléma az ő tükrében van, amelybe nem akar beletenézni.
Az anyósnak egy dologban igaza volt: a válás elkerülhetetlen. De nem azok miatt az okok miatt, amelyeket ő mondott. Nem a pénz miatt, nem Katya miatt, és nem azért, mert Alisza „nem az igazi”. Hanem azért, mert ketten megszűntek csapat lenni. És az egyikük észre sem vette, amikor ez megtörtént.
Alisza felvette a régi táblagépet, amelyet Viktor a polcon felejtett. Megnyitotta a hivatalos ügyek portálját. Kitöltötte az űrlapot. Név. Családnév. Dátum. Ok. A kezei egyenletesen mozogtak, az ujjai nem tévesztették el a betűket. Rákattintott a „küldés” gombra, és nem megkönnyebbülést, nem fájdalmat érzett — hanem ürességet. Azt a fajta ürességet, amikor pontot teszel egy olyan hosszú levél végére, amelyet soha nem akartál megírni.
A telefon — egy régi tartalék darab a fiókból, amelybe áttette a SIM-kártyát — húsz perc múlva csörgött. Nyina Pavlovna száma.
Alisza ránézett a képernyőre. Kivárt négy kicsengetést. Válaszolt.
— Alisza… — az anyós hangja szokatlanul csengett. Feszültség nélkül. — Alisza, én… nem kellett volna ezt tennem. Odamentem, és összehordtam mindenfélét… Nem volt jogom válást követelni tőled. Ez a ti életetek. A tiéd meg Viktoré. Bocsáss meg nekem.
— Tudja, Nyina Pavlovna, ezt a bocsánatkérést értékeltem volna úgy két órával ezelőtt. Amikor még nem törte össze a telefonomat. És nem nevezett önzőnek. És nem jelentette ki, hogy nem vagyok méltó a fiához.
— Nem voltam magomnál… Aggódom Katyáért, Viktorért, mindenkiért… Felhúztam magam.
— Nem elhamarkodottan cselekedett. Kész tervvel érkezett. Válás — pénz — új nő Viktor számára. Ez nem hirtelen felindulás. Ez stratégia.
— Alisza, kérlek…
— Nyina Pavlovna, öt perccel ezelőtt beadódtam a válókeresetet. A portálon keresztül. Elektronikusan. Gyorsan. Kényelmesen. A huszonegyedik században.
Csend. Hosszú, sűrű, ragadós.
— Tényleg… beadod?
— Tényleg.
— Dehát én most… én most bocsánatot kértem…
— Én meg most értettem meg azt, amit ön próbált nekem ma elmagyarázni. Csak nekünk mások az okaink. Ön meg akarta menteni a fiát tőlem. Én meg meg akarom menteni magamat attól az embertől, aki nem látja, hogy mindent tönkretesz maga körül. És az ön bocsánatkérése, Nyina Pavlovna, az igazi. Hallom. Csak elkésett.
— Én ezt nem akartam…
— De igen. Pontosan ezt akarta. Csak azt hitte, hogy ez az ön győzelme lesz. Kiderült viszont, hogy ez az én döntésem. És ennek egészen más íze van, ugye?
Nyina Pavlovna hallgatott. Alisza hallotta a légzését — nehéz, szaggatott volt.
— Elérte a célját. Csak valamiért mégis keserű önnek. Talán azért, mert legbelül tudta: jó feleség voltam. És a fiának rosszabb lesz nélkülem, mint velem. De ön Katya pénzét választotta. És most éljen együtt ezzel a választással. Jó éjszakát.
Alisza letette a kagylót. Hátradőlt a kanapén. A szuzdali óra egyenletesen és nyugodtan ketyegett. Ránézett, és arra gondolt, hogy elviszi magával. Viktor úgyse emlékszik, honnan van.
Nem sírt. Nem azért, mert erős volt. Hanem mert az összes könnye elfogyott még egy hónappal ezelőtt, amikor Viktor ismét azt mondta neki, hogy „teintesz mindent rosszul csinálsz”, ő meg rájött, hogy abbahagyta a vitatkozást. Ha abbahagyta — az azt jelenti, hogy abbahagyta a küzdelmet. Ha meg nem küzdesz a kapcsolatért, akkor a kapcsolat már véget ért. Már csak papírokra kell vinni.
Holnap új nap lesz. Ultimátumok nélkül, „állj” nélkül, összetört telefonok nélkül. Holnap felhívja a nagyapját, és azt mondja: „Köszönöm a pénzt. Úgy látszik, szükségem lesz rá.” És a nagyapa megérti. Mindig megértette.
