– Te egyáltalán felfogod, mit művelsz, vagy nem?
Nem a serpenyő repült. A salátástál. Üvegből volt, nehéz, tele olivier salátával, amit munka után vágtam össze, miközben a mosógépben az ő zoknijai dübörögtek, az ablakpárkányon meg hűlt a teavíz. A tál a hűtő melletti falnak csapódott, szilánkokra tört, a majonézes főtt krumpli pedig lassan kezdett lecsúszni a világos tapétán.
Ott álltam a mosogatónál vizes kézzel, és néztem, ahogy egy üvegdarab végiggurul a járólapon.
– Kirill, te megbolondultál?
– Én bolondultam meg? – lépett felém, olyan hirtelen kigombolva a kabátját, mintha az fojtogatta volna. – Én bolondultam meg, mi? Le van tiltva a kártyám, a munkahelyemről folyton hívogatnak, itthon nincs mit zabálni, te meg mit teszel elém? Ezt?
– Először is, van itthon mit enni. Másodszor, a kártyádat nem miattam tiltották le. És a munkahelyedről sem miattam hívogatnak.
– Ó, kezdődik. Kezdődik, Aljona. Most majd tartasz nekem egy kiselőadást?
– Nem kiselőadást tartok. Normálisan mondom: ne üvölts.
– Normálisan? Te már rég nem beszélsz velem normálisan.
– Te meg mióta beszélsz velem úgy, mint egy emberrel?
Úgy vigyorgott el magát, ahogy az ember nem azért teszi, mert valami vicces, hanem mert belül már elpattant valami.
– Mint egy emberrel? Hát te emberként viselkedsz? Mire költötted a fizetésed felét?
– Befizettem a rezsit. Meg mellesleg a te elmaradt internettartozásodat is.
– Ne hazudj nekem!
– Nem hazudok.
– Ne hazudj nekem az én házamban!
Ezen a ponton csak egy fáradt sóhaj szakadt ki belőlem. Először nem is ijedtem meg, meg sem bántódtam. Egyszerűen csak elfáradtam. Mert ezt az örökös refrént a „saját házáról” már harmadik éve hallgattam. Holott a ház nem az övé volt, hanem az anyjáé. Holott a felújítást együtt csináltuk. Holott a kanapét a saját prémiumomból vettem. Holott a lábasokat, a függönyöket, az edényeket, a vasalót, a bútorok felét én hurcoltam ide.
– Ez nem a te házad, Kirill. Elég legyen már. Neked nem unalmas még?
Egyszerűen közel jött hozzám. Éreztem az esős utca, a cigaretta, az automatás olcsó kávé és a düh szagát. Kiderült, hogy a dühnek is van szaga. Valami fémes.
– Mondd ezt még egyszer.
– Ez nem a te házad.
Nyitott tenyérrel ütött meg. Nem túl erősen, de a fejem megbillent, a fülem pedig csengeni kezdett. Meredten néztem rá.
– Ezt most miért tetted?
– Te meg miket beszélsz?
– Megütöttél.
– Ne kezdj hisztizni.
– Én? Hisztizni?
A második ütés már az arccsontomat érte. Aztán vállon lökött. Csípővel a konyhaasztalnak ütköztem, magammal rántottam a hokedlit, és alig maradtam talpon.
– Kirill, menj arrébb!
– Különben mi lesz?
– Menj arrébb, azt mondtam!
– Különben mi lesz? Felhívod anyucit? Neked a pofádon kívül nincs semmid.
Az ablakpárkányon lévő telefon után nyúltam. Elkapta a csuklómat.
– Ne nyúlj hozzá!
– Engedj el!
– Megmondtam, ne nyúlj hozzá!
Olyan erővel rántott meg, hogy a könyökömmel a radiátornak csapódtam. A fájdalom az ujjaim hegyéig nyilallt. Szisszentem egyet és próbáltam kicsavarni magam. Akkor ököllel vállon vágott, aztán még egyszer – valahol a kulcscsontom környékén. Már nem is tudtam pontosan. Csak összehúztam magam, védve a fejemet. Gyorsan ütött, dühödten, mintha nem is engem akarna megbüntetni, hanem magából akarna kiverni valamit.
Aztán ugyanolyan hirtelen megállt.
Ott állt, zihálva, felülről nézett le rám, én pedig a földön ültem, a számhoz szorítva a tenyeremet. Az ujjaimon piros folt maradt.
– Pakolj – mondta halkan, és ez rosszabb volt, mint az ordítás. – Egy óra múvla ne lássalak itt.
– Nincs hova mennem.
– Ez már nem az én problémám.
– Eddig az volt?
– Elég. Ennyi volt. Megyek anyámhoz. És meg ne próbálj panaszkodni neki. Megmondom, hogy megint jelenetet rendeztél.
Felkapta a kulcsait, úgy csapta be az ajtót, hogy az előszobában megingott a fogas, és elment.
Kint ültem a konyhában, hallgattam, ahogy a fürdőszobában csöpög a csap, és egy furcsa dologra gondoltam: ha az üveg összetörik az ütéstől, azt legalább látni. De az embert, mint kiderült, szinte zajtalanul is össze lehet törni. Kívülről csak a lélegzet akad el.
Felálltam, a tükörhöz mentem és elhúztam a számat. Az ajkam azonnal bedagadt. A szemem alatt már kezdett lilulni a folt. A nyakamon piros foltok jelentek meg. Szép kis családi élet. Hűtővel, autóhitellel, ballonosvíz-rendeléssel és veréssel a vacsora és a mosás között.
A telefont nem azonnal vettem fel. Őszintén szólva a világon semmire sem vágytam kevésbé, mint hogy felhívjam Zoja Ivanovnát. Az anyósomat. Az asszonyt, aki egyetlen nézéssel képes volt elültetni benned az érzést, hogy mindent rosszul csinálsz: elsóztad a levest, sötét függönyt tettél fel, ellentmondtál, nem megfelelő hangnemben köszöntél.
De nem volt kit hívnom.
A harmadik kicsöngés után vette fel.
– Igen?
– Zoja Ivanovna, én vagyok az.
– Hallom. Már megint mi van?
– Vigye el a fiát.
Csend.
– Te részeg vagy?
– Nem.
– Akkor fejezd ki magad rendesen. Nem kötelességem megfejteni a rejtvényeidet. Kirill épp most hívott. Azt mondta, megint cirkuszolsz.
Leültem a kád szélére és a padlót néztem.
– Nem cirkuszolok. A fia megvert engem.
A vonal túlsó végén csend lett. Még a háttérzaj is megszűnt, mintha kiment volna a szobából.
– Mit mondtál?
– Amit hallott. Megvert. Ha azt hiszi, hogy most túlzok, jöjjön el és nézze meg a saját szemével. Ha nem jön, hívom a rendőrséget és megyek látleletet vetetni.
– Aljona, ne merészelj fenyegetni!
– Nem fenyegetem. Figyelmeztetem.
– Biztos vagy benne, hogy nem te hergeted fel? – a hangja már nem volt kemény, inkább valamiféle zavarodottság érződött rajta, de a kérdés így is felért egy pofonnal.
Még el is mosolyodtam, mire az ajkam azonnal sajogni kezdett.
– Persze. Valószínűleg a falat is én kentem össze salátával. Meg én vertem oda magam a radiátorhoz. És a monoklit is magamnak csináltam. Nagyon kényelmes. Jöjjön el. Vagy ne jöjjön. Csak aztán ne mondja, hogy nem tudott róla.
Letettem a telefont, és az este folyamán először nem félelmet éreztem, hanem dühöt. Hideg, kijózanító dühöt, mint a téli csapvíz.
Negyven perc múlva megérkezett.
Nem egyedül. Sofőrrel. És nem köntösben, mint aki felriadt otthonról, hanem kabátban, táskával, egyenes háttal. Mintha egy fontos megbeszélésre jött volna, nem pedig a menyéhez, akit addig fél életében csak nagy nehezen tűrt el.
Saját kulccsal nyitotta az ajtót. Belépett. Megpillantotta a konyhát.
– Te jó ég.
Aztán meglátott engem.
És ekkor olyan volt, mintha valaki kikapcsolta volna. Az arca teljesen kiürült. Nem lett kedves, nem lett együttérző. Csak nagyon csendes.
– Ő tette?
– Nem, a vízszerelő.
A hangvételemet a füle mellett engedte el.
– Gyere a fényre.
– Nem a seregben vagyok.
– Én meg nem viccelek. Gyere ide.
Odamentem. Szó nélkül végignézte az arcomat, a nyakamat, a karomat. Megérintette a vállam, mire összerezzentem.
– Fáj?
– Ön szerint?
– Nagyon?
– Eléggé ahhoz, hogy ne kérdezgesse többé, én hergeltem-e fel.
Elfordult, bement a konyhába, meglátta a szilánkokat, felsóhajtott, és váratlan nyugalommal megszólalt:
– A sofőr a kocsiban van. Megmondtam neki, hogy ne menjen el. Ha kell, megyünk a balesetire.
– Kell.
– Jól van.
Nem pontosan erre a szóra számítottam. Nem arra, hogy „majd meglátjuk”. Nem arra, hogy „majd megoldjuk”. Nem arra, hogy „ne hívjunk rendőrt”. Hanem egy egyszerű, emberi „jól van”-ra.
Leült az asztalhoz, levette a kesztyűjét, és megkérdezte:
– Mi volt ez előtt?
– Hogyhogy?
– A mai nap előtt. Most ne hazudj nekem. Túl öreg vagyok már a szép mesékhez.
Nekidőltem az ajtófélfának.
– Régebben csak üvöltözött. Aztán lökdösött. Aztán rángatta a karomat. Ma már rendesen ütött. Úgy látszik, ez a fejlődés útja.
– Mióta?
– Fél éve.
– Miért hallgattál?
– Kinek szóltam volna? Önnek? Így is alig bírt elviselni.
– Ne tereld a szót.
– Nem terelem. Ez tény. Úgyis az ő pártjára állt volna.
– Nem tudom – mondta egy kis szünet után. – Régebben talán arra álltam volna.
– És most?
A szemembe nézett.
– Most pedig rád nézek, és saját magamat látom harminckét évesen.
Nem válaszoltam semmit.
Felállt, az ablakhoz ment, ott állt egy darabig a sötét udvart nézve, ahol a lámpa alatt valaki kapucniban cigizett, és úgy kezdett beszélni, mintha nem is nekem, hanem az üvegnek mondaná:
– A férjem hét évig vert. Nem minden nap. Még csak nem is minden héten. Ezért volt különösen kényelmes hazudni magamnak. Ma hozzám vágott egy hokedlit, holnap hozott egy tortát. Ma szemétnek nevezett, holnapután elvitt a telekre. Ma fojtogatott, egy napra rá rózsával jött haza. Te meg mész az utcán, és azt gondolod: hát nem is olyan rossz minden. Másoknak rosszabb. Családunk van. Gyerekünk van. Nehéz a természete. Idegesítő a munkája. Nekem meg túl hosszú a nyelvem. Nekem is nehéz a természetem. És ez így megy körbe-körbe, amíg egy nap rá nem döbbensz, hogy negyven vagy, gyomorfekélyed van, megszoktad, hogy suttogva beszélj, és van egy fiad, aki sokkal többet látott, mint hitted.
Nyeltem egyet.
– Kirill tudja?
– Nem. Azt mondtam neki, hogy az apja szívrohamban halt meg. Szépen hazudtam. Azt akartam, hogy a fiú e nélkül a mocsok nélkül nőjön fel.
– Nem sikerült.
– Nem sikerült – mondta szárazon. – Megnőtt, és a mocsok átszivárgott belé. Vagy mindig is ott volt. Nem tudom.
Visszaült, és hirtelen teljesen más hangnemben kérdezte:
– Láttad valaha a lakás papírjait?
– Milyen papírokat?
– A lakásét.
– Nem. Azt mondta, az övé. Hogy maguk már rég az ő nevére írattak mindent.
Keserűen elmosolyodott.
– Sok mindent mondott. A lakás az én nevemen van. Teljes egészében. Ő csak be van jelentve ide.
Még a lélegzetem is elakadt.
– Várjon… Szóval ő egész idő alatt…
– Hazudott. Igen. Neked is, nekem is, és valószínűleg saját magának is. Kényelmes volt neki úrnak éreznie magát. Különösen más kárára.
– És ön hallgatott?
– Azt hittem, hadd érezze a férfi a felelősséget. Fenébe a stratégiámmal. Felneveltem magamnak egy kiskirályt a semmire.
Néztem őt, és most először nem az anyósomat láttam, hanem egy fáradt nőt száraz kezekkel, tökéletesen beállított hajjal, és olyan dühvel önmaga iránt, ami mellett az én sérelmem szinte gyerekesnek tűnt.
– Most mi lesz?
– Most? – elővette a telefonját. – Most hívom a lakatost és az ügyvédet. Először zárat cserélünk. Aztán megyünk látleletet vetetni. Aztán bírósági úton kijelentem a fiamat a lakásból. Utána pedig nagyon meg fog lepődni, milyen gyorsan elfogy a férfias gőg, ha nincs alatta se lakás, se pénz, se egy anya, aki örökké aláteszi a szalmát.
– Ezt komolyan gondolja?
– Aljona – emelte rám a tekintetét –, túl sokáig voltam bolond. Mára kimerítettem a keretet.
A következő másfél órát azzal töltöttük, hogy pakoltuk a cuccait.
Ez volt életem talán legfurcsább estéje. Én adogattam a szatyrokat. Ő nyitogatta a szekrényeket. Szedte elő az ingeket, pulóvereket, öveket, mackónadrágokat, töltőket, borotvát, a dobozokat a lomjaival, amiket ő „fontosnak” nevezett. A komód alján találtunk egy csomó nyugtát, régi blokkokat, meg valami papírokat gyorskölcsönökről.
– Ez meg mi? – kérdeztem.
Kezébe vette a lapokat, gyorsan átfutotta őket, és elfehéredett.
– Mocskos kölyke.
– Mi az?
– Kölcsönök. Több is. Egy lezárva, kettő még fut. És ez – húzott ki még egy papírt –, egy meghatalmazás a te hiteltörténeted lekéréséhez. Honnan?
Kikaptam a kezéből a lapot.
– Ez nem az én aláírásom.
– Látom.
– Csak nem vett fel a nevemre hitelt?
– Úgy tűnik, de. Lefotózta az útleveledet, és megcsinálta. Ügyes. Teljes a csomag. Az asszony megverve, az adósság meg rátolva, hogy ne unatkozzon.
Leültem a földre ott az előszobában.
– Megölöm.
– Nem – mondta Zoja Ivanovna. – Megölni nem kell. Szakszerűen tönkre kell tenni az életét. Az hasznosabb és törvényesebb.
– Most viccel?
– Egy cseppet sem. Viccelni majd később fogok. Amikor rájön, hogy az ingyen svédasztal az anyja és a felesége képében bezárt.
Kiraktunk három nagy táskát az ajtó elé, és épp a negyediket fejeztük be, amikor megcsikordult a kulcs a zárban.
Kirill vidáman lépett be. Úgy látszik, útközben valahol sikerült innia. Meglátta a táskákat, engem, az anyját. A jókedv azonnal elszállt róla.
– Ez meg mi ez a színház?
– Ez nem színház – mondta Zoja Ivanovna. – Ez költözés.
– Kié?
– A tiéd.
Elnevette magát.
– Anya, te ezt komolyan gondolod? Beárult neked, te meg iderohantál megmenteni? Figyelj, ne nevettess már. Tudod, milyen. Ő provokál. Én mondok egy szót, ő tízet vissza.
– Te meg ezért ütöd meg? – kérdezte nyugodtan az anyja.
– Dehogy verte meg senki. Kapott két pofont, mert hülyeségeket beszélt.
– Kettőt? – magam is meglepődtem, mennyire higgadtan cseng a hangom. – Akarod, hogy levegyem a pólómat, és a kék foltok alapján megszámold, mennyi volt az a „kettő”?
– Ne dramatizáld túl.
– Ne dramatizáljam? – léptem felé. – Egy hónapja a torkomat szorongattad. Az is túl volt dramatizálva? Télen kicsavartad a kezemet, amikor át akartam menni a másik szobába. Az is csak vicc volt? Lefotóztad az útlevelemet, hogy adósságokat verj a fejemre. Az is biztos a nagy szerelem jele volt?
Megmerevedett.
– Milyen adósságokat?
Zoja Ivanovna szó nélkül hozzá vágott egy köteg papírt. A lapok szétrepültek a padlón.
– Ezeket itt. Szedd össze. És olvasd is el közben.
Kirill hol az anyjára, hol rám nézett. Aztán ingerülten belerúgott a papírokba a cipője orrával.
– Mindketten megőrültetek. Anya, te egyáltalán kinek az oldalán állsz?
– Annak az embernek az oldalán, akit nem vernek az én házamban.
– A te házadban? – rándult meg az arca. – Megint kezdődik? Húsz évig azt mondtad, hogy ez mind az enyém! Hogy minden értem van!
– Azt mondtam: élj normálisan. Nem azt, hogy gazdálkodj itt, mint egy állat. Összekeverted a szavakat.
– Ő meg, gondolom, egy angyal? Biztos eldalolta már neked, hogy tönkretettem az életét?
– Ne tedd, Kirill – mondtam. – Ne akard most ismét áldozatnak beállítani magad.
– Hát mi vagyok én szerinted?
– Egy harmincöt éves pasi, aki a gőgjéből, egy idegen lakásból és az anyja azon szokásából él, hogy mindent megold helyette.
Felém rontott:
– Fogd be a szád!
De Zoja Ivanovna már ott állt köztünk. Kicsi volt, szikár, a sötét ruhájában még keményebbnek tűnt.
– Csak próbáld meg.
– Anya, menj arrébb.
– Nem. Te mész el.
– Kiraksz a házból emiatt a… miatt?
– Fejezd be a mondatot – mondta halkan az anyja. – Csak fejezd be, hogy végre végleg megértsem, kit neveltem fel.
Alábbhagyott a hangja, megpróbálta megfogni a könyökét.
– Anya, na, mi van veled? Ismersz engem. Csak az idegesség volt. Rengeteg a munka, alig van pénzünk, ő meg állandóan csesztet. Hát elszakadt a cérna. Kivel nem fordul elő?
– Azokkal, akik nem tartják a nőt egy zsáknak, amin levezethetik a dühüket.
– De hát te is eltűrted apát! – kiáltotta. – Te akarsz most nekem erkölcsi tanácsokat adni?
Láttam, ahogy megrándul az arca. De csak egy másodpercre.
– Pontosan ezért nem tűrlek el most téged.
Lefagyott.
– Mi?
– Hallottad. Életemben egyszer már hallgattam. Másodszor nem fogok. A táskák az ajtó előtt. A kulcsokat tedd a komódra. Holnap a cuccaid mennek egy Scsolkovszkaján lévő bérelt szobába. Egy hónapot már kifizettem. Utána oldd meg.
– Még annyit sem hagysz, hogy normálisan éljek?
– Normálisan? Érted te egyáltalán ezt a szót? A normális az, amikor az ember dolgozik és nem ordibál otthon. A normális az, amikor a feleség nem retten meg, ha meghallja a kulcs fordulását a zárban. A normális az, amikor egy anyának nem kell szégyenkeznie a saját fia miatt.
– Egy nő miatt kitörölsz az életedből?
– Nem, Kirill. Miattad. Nagyon megdolgoztál érte, gratulálok.
Rám emelte a tekintetét. A szemében már nem düh volt, hanem pánik. Az a fajta férfias pánik, amikor az ember hirtelen rájön, hogy a megszokott emeltyűk már nem működnek.
– Aljona, te most komolyan szét akarsz rontani mindent? Na bumm, összekaptunk. Mindenki veszekszik. Most ezért tönkreteszed a családot?
Még el is nevettem magam, és a nevetésem gonoszul csengelt.
– Családot? Te ezt nevezed családnak? Amikor már az ajtó előtti lépteidből tudtam, hogy részeg vagy-e vagy csak dühös? Amikor a boltban azt számolgattam, futja-e élelmiszerre is, meg a te soron következő „átmeneti gödrödre” is? Amikor azt mondtad, hogy nélküled senki vagyok, mert a „te” házadban élek? Ez nem család, Kirill. Ez az ingyenes kiszolgálásod volt, amit te rendeztél be magadnak.
– De hát kinek kellesz te majd ezután?
– Ez mellesleg az este legviccesebb kérdése – szólalt meg Zoja Ivanovna. – Fiam, amikor egy férfi azt mondja egy nőnek, hogy „kinek kellesz te”, az általában azt jelenti, hogy ő maga fél attól, hogy feleslegessé válik.
A férfi hallgatott. Aztán hirtelen lerántotta a kabátját a fogasról.
– Jól van. Nagyszerű. Ha háborút akartok, háború lesz. Anya, te még magad fogsz visszakúszni. Te meg, Aljona, még megkeserülöd ezt. Azt hiszed, nélkülem megélsz? Egy hónap múlva te fogsz hívogatni.
– Nem – mondtam. – Nem foglak hívni.
– Majd meglátjuk.
– Nem látunk mi semmit – vágta rá az anyja. – Menj.
Végül elment. Ajtócsapkodás nélkül. Szép finálé nélkül. Csak felmarkolta a táskákat káromkodva, és úgy távozott, ahogy azok mennek el, akik az utolsó pillanatig remélték, hogy utánuk szólnak.
Senki nem szólt utána.
Hajnali egykor mentünk a balesetire.
Amíg az orvos töltötte a papírokat, Zoja Ivanovna kint ült a folyosón, a táskámat fogta a térdén, és maga elé meredt. Aztán megszólalt:
– Tudod, mi a leggyalázatosabb?
– Mi?
– Hogy én már rég láttam, ahogy rohad belülről. Láttam, hogyan beszél. Hogyan semmibe vesz téged. Hogyan hazudik. De amíg vért nem láttam, azt gondoltam: felnőttek, majd megoldják. Nagyon kényelmes álláspont. Aljas.
– Önnek nem volt kötelessége…
– De, az volt. Az anyja vagyok. Ez nem bűnbocsánat, hanem éppen fordítva: felelősség.
– Féltem öntől.
– Jól tetted. Kellemetlen ember vagyok.
– Most nem az.
Keserű mosollyal nézett rám.
– Most csak egy nagyon dühös öregasszony vagyok.
Másnap elkezdődött az, amit a filmekben gyorsan, zenére vágnak össze. A valóságban viszont ez végtelen papírmunka, telefonálás, sorban állás, útlevélmásolatok, feljelentések, konzultációk, közjegyzők, körzeti megbízott, bank, ügyvéd, meg a lakatos, aki zárat cserél és félrenéz, mintha feszélyezné, hogy jelen kell lennie más szégyenénél.
Kirill először hívogatott. Aztán írt. Aztán megjelent az ablak alatt.
„Nyisd ki. Beszéljünk.”
„Mit akarsz elérni?”
„Anya, gyere ki, hozzád beszélek.”
„Aljona, na elég legyen. Ez már túlzás.”
Aztán jöttek a dühösebb üzenetek:
„Tönkreteszed az életemet.”
„Annyi pénzt költöttem rád.”
„Nélkülem megdöglesz.”
Zoja Ivanovna feltette a szemüvegét, elolvasta, és szárazon kommentálta:
– Látod, milyen kényelmes. Előbb üt, aztán befektetőnek képzeli magát.
Két hét múlva kiderült, hogy valóban felvett a nevemre egy kisebb online gyorskölcsönt. Nem volt életveszélyes összeg, de arra elég volt, hogy még egyszer megértsem: valaki évekig élhet melletted úgy, hogy az utolsó csontjáig idegen marad.
– Nem értem, hogyan volt képes… – mondtam egyszer, miközben teáztunk a konyhában.
– Nagyon egyszerűen – válaszolta Zoja Ivanovna. – Amikor valaki hozzászokik, hogy neki mindenki tartozik, megszűnik látni a határokat. Más pénztárcája, más teste, más élete – minden az ő keze meghosszabbításának tűnik.
– És ha tényleg megváltozik?
– Már nem a te dolgod megvárni a változását.
Egy hónap múlva, amikor a kék foltok eltűntek, hozott egy mappát.
– Holnap jössz velem.
– Hova?
– Közjegyzőhöz.
– Miért?
– Meglátod.
Elmentem vele, nem volt erőm vitatkozni.
A közjegyzőnél röviden, lényegre törően beszélt. Először fel sem fogtam. Aztán leesett.
– Várjon… Mit csinál?
– Azt, amit már rég meg kellett volna tennem.
– Nem. Nem, ez lehetetlen. Nem fogadhatom el.
– El fogod.
– Zoja Ivanovna…
– Aljona, ne kezd el. Nem palotát ajándékozok neked. Csak átírom a lakást egy olyan emberre, aki legalább nem hozza rá a frászt a falakra.
– De miért nekem?
– Mert ha magamnál tartom, örökké körülöttem fog keringeni. Kérlelni fog, nyomást gyakorolni, alkudozni, bűnbánatot színlelni. Nekem meg erre már nincs szükségem. Nyugodtan akarok meghalni. És azért neked, mert te vele ellentétben tudsz élni, nem pedig máséból zabálni.
– Ez túl sok.
– Nem. Az volt a sok, hogy éveken át úgy tettem, mintha a fiamat szeretni lehetne a megjavulásig. Nem lehet. Néha egy embert csak kiállítani lehet az ajtón, és nem szabad többé összekeverni a sajnálatot az anyasággal.
Remegő kézzel írtam alá a papírokat.
Este ott ültünk ugyanabban a konyhában. A falat már újratapéztuk. A folt helyén egy kis kalendárium lógott a Bajkál-tóról, amit ő vett valamiért egy újságosnál, és azzal hozott el: „Lógjon itt legalább valami szép”.
Az ablakon túl szemerkélt az áprilisi eső. A tűzhelyen leves rotyogott. Egyszerű csirkehúsleves. Olyan, amit emberek esznek, nem pedig veszekedések közepette kanalazzák.
Megvibrált a telefonom. Ismeretlen szám.
Ránéztem a kijelzőre.
– Vedd fel – mondta Zoja Ivanovna.
Felvettem.
– Igen?
Előbb csak lélegzetvétel hallatszott. Aztán Kirill hangja. Tompa, megviselt.
– Én vagyok az.
– Értem.
– Anyám ott van?
– Itt.
– Add neki.
– Nem.
– Aljona, ne szórakozz velem.
– Nem szórakozom. Mondd, amit akartál.
Hallgatott, aztán váratlanul halkan megszólalt:
– Ma végleg kirúgtak a munkából.
Hallgattam.
– Azt hittem, ő majd segít. Mármint anyám. Azt hittem, ordibál kicsit, megsértődik, aztán segít. Mint mindig.
Zoja Ivanovna velem szemben ült és nyugodtan nézett rám, meg sem próbált súgni.
– És?
– És semmi. Itt ülök ebben a szobában, macskaszag van meg sült hagyma, és most először fogtam fel, hogy nekem senki nem tartozik semmivel.
Ez annyira nem vallott rá, hogy hirtelen nem is tudtam mit mondani.
– Gratulálok. Hasznos felfedezés.
Keserűen elnevette magát.
– Gúnyolódsz?
– Nem. Már nem. Régebben talán még magyaráztam volna valamit. Most már nem.
– Pedig nem rögtön lettem ilyen.
– Nekem teljesen mindegy, mikor kezdted el.
– Nekem viszont nem mindegy – mondta egy szünet után. – Egész nap ezen gondolkodtam… Mindig köpködtem apámra. Azt hittem, én nem olyan vagyok. Aztán eszembe jutott, ahogy a konyhában összehúztad magad előttem, és rájöttem: de, pontosan olyan. Egy az egyben.
Kinéztem az ablakon. Az üvegen esőcseppek futottak versenyt.
– És mit akarsz tőlem most? Bocsánatot?
– Nem tudom.
– Akkor előbb tudd meg te magad.
– Boldog vagy most?
A kérdés ostoba volt és végtelenül emberi.
Letettem a csészét az asztalra.
– Nem. Nem vagyok boldog. Csak egyszerűen nem félek már az estétől. Kezdetnek ez is elég.
A vonalban ismét csend lett.
Aztán annyit mondott:
– Mondd meg anyámnak… Bár nem. Ne mondj semmit.
És megszakította a hívást.
Képernyővel lefelé tettem le a telefont.
– Mit mondott? – kérdezte Zoja Ivanovna.
– Azt, hogy most először értette meg, hogy neki senki nem tartozik semmivel.
Bólintott.
– Kicsit későn. De jobb így, mint sehogy.
– Gondolja, hogy tényleg megértette?
– Nem tudom. És tudod mit? Ez már nem a mi gondunk.
Felálltam, az ablakhoz mentem, és hirtelen elkaptam a saját tükörképemet. Kék foltok nélkül. Riadtság nélkül. Csak egy fáradt nő arca, aki túlélt egy mocsok telet, és megérte a normális levegőt.
Régebben azt hittem, a világ közeli hozzátartozókra és idegenekre oszlik. De kiderült, hogy bonyolultabb. Egy idegen megvédhet a saját testével. Egy rokon pedig megüthet. És ha ezután változik valami, az nem a világ. Hanem te változol meg. Elkezdesz végre nem a szavaknak hinni, hanem annak, ahogyan bánnak veled.
– Aljona – szólt ki a konyhából Zoja Ivanovna –, kérsz levest, vagy megint kihűl?
Megfordultam, és hosszú idő után először őszintén elmosolyodtam.
– Kérek. És tudja mit?
– Mit?
– Köszönöm, hogy akkor nem anyaként jött el. Hanem mint egy normális ember.
Horkantott egyet, megigazította a csészét az alátéten, és a szokásos száraz hangján válaszolt:
– Ne szokj hozzá. Még mindig egy kellemetlen nőszemély vagyok.
– Viszont őszinte.
– Na tessék. Ezt is megértük. A saját házamban dicsérgetnek.
Elnevettem magam.
És csak akkor döbbentem rá, hogy ez az első nyugodt nevetés ebben a lakásban. Feszültség nélkül. Anélkül, hogy a folyosóról várnám a lépteket. Anélkül, hogy belsőleg készen állnék védeni a fejemet.
Kint esett. A tűzhelyen halkan főtt a leves. Az asztalon ott feküdtek a kulcsok – az enyémek. És a világ hirtelen nem jó lett, nem. Csak végre tiszta.
