Kszenyija kinyitotta az ajtót, és azonnal megértette: nincsenek egyedül otthon. A lakásban a férjén, Dmitrijen kívül már a húga, Szvetlana egész családja berendezkedett.
A nő szó nélkül letette a nehéz szatyrokat a fal mellé, és bement a konyhába. Az asztalnál a felnőttek ültek: Dmitrij, Szvetlana és a férje, Alekszandr. A szobából gyerekek kukucskáltak ki – a hétéves Misa és az ötéves Vika.
– Kszusa, megjöttél?
– Megjöttem. Mint látjátok.
– Mi pedig eljöttünk hozzátok a hétvégére! – bukkant fel azonnal Szvetlana. – Most már tágas a lakásotok, az egész hétvégét együtt tölthetjük. Nem kell éjszaka hazautazni és taxira költeni. Van elég hely. Nálunk otthon szűkös és unalmas, itt meg a gyerekek jól eljátszanak együtt.
Két hónappal ezelőtt Kszenyija örökséget kapott – egy lakást a nagymamájától, akit az utolsó öt évben gondozott. A nagymama kifejezetten rá hagyta a lakást a végrendeletében. A felújítás után Kszenyija, Dmitrij és a fiuk, Jegor odaköltöztek.
Kszusa már korábban is szeretett volna elköltözni, de Dmitrij határozottan ellenezte. Szeretett külön élni, idegenek nélkül a közelben. Úgy döntöttek, hogy a férfi kis egyszobás lakását bérbe adják. Nem hozott sok pénzt, de mégis plusz jövedelem volt. A ház a város szélén, egy régi negyedben állt.
Az elköltözés előtt Szvetlana családja szinte minden hétvégén menetrendszerűen jött hozzájuk. Már kora reggeltől kezdve. Egy szoba, három gyerek és négy felnőtt – ezt egyre nehezebb volt elviselni.
Még a heti egyetlen nap is kész próbatétellé vált Kszenyija számára. Próbált beszélni a férjével, elmagyarázta, hogy nem szereti ezt az állandó inváziót, de a válasz mindig ugyanaz volt:
– A lakás az enyém. Én vagyok a főnök. Én döntök.
Ha a lakás az övé, akkor a szabályok is az övéi. Néha Kszenyija egyszerűen elment a fiával egész napra, de utána mégis hallgathatta a férje elégedetlenségét.
– Dima, hol van Jegor?
– Jegor? A szobájában ül. Bezárkózott. Sajnálta az új legót az unokatestvérétől. Büntetésben van. Hadd gondolkodjon.
– Milyen legót? Amit tegnap vettünk? Egy évig gyűjtötte rá a pénzt a perselyében, én meg még pótoltam hozzá. Most hol van? A gyerekek játszanak vele? Jegor meg büntetésben van? Hiszen még ki sem nyithatta! Van nekik anélkül is elég játékuk!
– Ne kezdd el! Vendégek jöttek. Vacsorát kell főzni. Mi már itt ülünk és várunk. Mindent megettünk, ami volt. A gyerekek éhesek.
– Mi Szaskával most leugrunk sörért, te meg tudod a dolgod. Teríts meg, előttünk áll az egész hétvége!
– Állj meg! Ma itt senki sem marad. És többet ide senki sem jön! Emlékszel, mit mondtál régebben? Hogy a lakás a tiéd, az én véleményem meg semmit sem számít?
Kihúzta magát, és határozottan hozzátette:
– Most fordult a kocka! A lakás az enyém, és ebből itt többet semmi sem lesz! Ha pihenni és szórakozni akartok, van saját otthonotok. Mindenkit megkérek, hogy távozzon!
– Kszusa! De hát ott laknak a bérlők! Ezt mégis hogy képzeled? Ő a húgom, ők az unokaöcséim! Már megérkeztek, az egész hétvégére! Hova menjenek most?
– Ugyanúgy, mint régen – taxival.
– Ezt nem lehet!
– Nem lehet? És meghívás nélkül jönni lehet? Engem nem kötelező megkérdezni? Neked az unokaöcséid fontosabbak a saját fiadnál?
Már nem tudta leállítani magát.
– Emlékszel a gyűjtői kisautóidra? Hányszor kérte a fiad, hogy legalább eggyel játszhasson? Odaadta? Nem! Amikor pedig Misa eltört kettőt, azt mondtad: semmiség, előfordul!
– És amikor a gyerekek tönkretették Jegor összes filctollát és munkafüzetét? Az első osztályban? Nekem kellett magyarázkodnom az iskolában, és mindent újra megvennem!
– És amikor Vika összefirkálta Jegor fehér ingét az előadás előtt? Virágokat rajzolt rá! A koncertingre!
Mély levegőt vett, és folytatta:
– És még valami: nem fogok egy egész hadseregre főzni, élelmiszert vásárolni a rokonaidnak, aztán takarítani utánuk! Nincs szükségem idegenekre a lakásomban!
– A mi lakásunkban, Kszusa! A miénkben! Ő a húgom…
– A miénkben? Érdekes. Én úgy gondoltam, három évig szintén a mi lakásunkban éltünk. Csakhogy te mindig emlékeztettél rá, hogy az kizárólag a tiéd. Jól van. Az a lakás a tiéd. Nem vitatkozom. De ez itt az enyém és a fiamé.
– Te még bejelentve is a saját lakásodba vagy. Ha nem tetszenek a szabályaim, van választásod, és van saját ingatlanod is.
A fia szobája felé indult.
– Megyek Jegorhoz. Te meg intézd el a vendégeidet. És meg se próbáld odaadni az unokaöcséidnek a legóját.
– Ezt még megbánod! Elmegyek!
– Remek. Nem tartalak vissza. De visszaút nem lesz. Ez egyirányú jegy.
– Át kell gondolnom…
– Késő gondolkodni. Kulcsokat az asztalra. Nincs idő a gondolkodásra. Mindenki kifelé.
Jegor a szobájában ült. Az anyjára nézett, majd azonnal elfordult – nem akarta megmutatni a könnyeit. Majdnem kilencéves volt már, és úgy gondolta, a nagyfiúk nem sírnak apróságok miatt.
A konyhából még egy darabig hallatszottak a rokonok felháborodott hangjai, de körülbelül tizenöt perc múlva minden elcsendesedett. A lakás kiürült.
A padlón a legó darabkái hevertek. Jegor szó nélkül elkezdte visszapakolni őket. Kszenyija kipakolta a szatyrokat, és vacsorát készített.
– Anya, apa visszajön?
– Ma biztosan nem.
– Megehetem a süteményét?
– Persze. Még ha vissza is jönne, úgysem venné észre.
Dmitrij nem telefonált és nem írt. Később kiderült, hogy a húgával is összeveszett. Akkor hozzájuk akart menni, de elutasították. Enni szeretne, aludni nincs hol – szinte mint egy viccben.
Ráadásul inni is akart, a húga pedig nem fogadta be – nincs hely. Az ő lakásában bérlők laktak. Kényelmetlen volt visszatérni a feleségéhez – el kellett volna ismernie, hogy hibázott.
Dmitrij sosem tudott bocsánatot kérni. A táskájában csak váltóruha volt, hiszen úgy tervezte, hogy a húgánál marad.
Végül kivett egy szállodai szobát. A szüleihez nem ment – ők korábban sem támogatták a végtelen családi összejöveteleket. Később megkérte a bérlőket, hogy hagyják el a lakást, és visszaköltözött oda.
Várta, hogy visszahívják. De senki sem hívta.
Aztán megérkeztek a válóperről és a gyerektartásról szóló dokumentumok.
A holmija már régóta az ajtó mellett állt összecsomagolva.
– És hogy akarsz egyedül élni egy háromszobás lakásban? – kérdezte Dmitrij gúnyosan.
– Tulajdonképpen van egy fiam. Elfelejtetted? A tiéd is, mellesleg. Te meghoztad a döntésedet. A fiaddal tarthatod a kapcsolatot, azt nem tiltom. Ott van a húgod és az unokaöcséid, élj velük.
– Összevesztem velük… – ismerte be halkan a férfi.
– Majd kibékültök. Hívd meg őket magadhoz, örülni fognak – válaszolta nyugodtan Kszenyija.
– Szeretnék visszatérni hozzátok… Rossz nekem nélkületek. Bocsássatok meg.
– Nekünk viszont, tudod, milyen jó lett a húgod egész családja nélkül? – mosolyodott el a még-feleség.
– Adj egy esélyt. Az utolsót…
– Átgondolom. És Jegort is megkérdezem. Lehet, hogy egy ilyen bánásmód után ő egyenesen ellenzi.
Nem azonnal, de bizonyos idő elteltével Kszenyija mégis úgy döntött, hogy ad Dmitrijnek egy utolsó esélyt. Fokozatosan a családi feszültség enyhülni kezdett, és kezdett visszatérni közéjük legalább valamiféle kölcsönös megértés.
