„Az anyósom elhatározta, hogy kirak minket a háromszobás lakásból – én viszont nem hagytam magam.”
– Galina, drágám, Viktorral úgy döntöttünk, hogy nektek jobb lenne kisebb lakásba költözni – jelentette ki Lídia Pavlovna, miközben nyugodtan kavargatta a cukrot a teájában, mintha csak az időjárásról beszélne.
Galina megdermedt a kanállal a kezében, nem hitt a fülének. Épp vasárnapi ebéden ültek az anyósánál, élvezve a híres borscsát. Viktor némán piszkálta a tányérját, kerülve a tekintetét.
– Tessék? – kérdezte Galina, remélve, hogy rosszul hallott.
Lídia Pavlovna letette a kanalat, összekulcsolta a kezét az asztalon, és üzletszerű hangnemet vett fel.
– Azt mondom, ideje költöznetek. A háromszobás lakás túl nagy egy gyermektelen fiatal párnak. Én meg egyedül szenvedek a külvárosi egyszobásban. Logikus lenne, ha cserélnénk.
Galina a férjére nézett. Viktor továbbra is nagy buzgalommal evett, mintha ez volna élete legfontosabb feladata.
– Viktor, nem akarsz ehhez valamit hozzáfűzni? – kérdezte, igyekezve megőrizni a nyugalmát.
– Anyának igaza van – mormogta a férfi anélkül, hogy felnézett volna. – Nekünk tényleg nincs szükségünk ekkora lakásra.
Galina érezte, hogy a felháborodás lassan elönti belülről. A háromszobás lakást a szülei vették nekik nászajándékba három évvel ezelőtt. Kifejezetten tágasat kerestek, hogy legyen hely majd a gyerekeknek is.
– Lídia Pavlovna – mondta lassan, megválogatva a szavait. – Ez a lakás a szüleim ajándéka. Az én nevemen van. Nem cserélhetjük csak úgy el.
Az anyós elmosolyodott azzal a különös mosollyal, ami sosem ért el a szeméig.
– Ugyan, kedvesem! Hiszen mi egy család vagyunk! Mit számít, kinek a nevén van? A lényeg, hogy mindenkinek kényelmes legyen. Nekem pedig a koromnál fogva nehéz a külvárosból a központba járni az orvoshoz.
– De hát ön a külvárosi könyvtárban dolgozik – emlékeztette Galina.
– Dolgoztam – javította ki Lídia Pavlovna. – Egy hónapja nyugdíjba mentem. Viktor nem mondta?
Galina a férjére nézett. Az elvörösödött, és valamit motyogott arról, hogy elfelejtette megemlíteni.
– Érted, Galicska – folytatta az anyós, közelebb hajolva. – Hatvanöt éves vagyok. Az egészségem már nem a régi. A belvárosban közelebb van a rendelő, az üzletek is. Nektek, fiataloknak meg mindegy, honnan jártok be dolgozni.
– Mi gyereket tervezünk – mondta határozottan Galina. – Szükségünk van a térre.
Lídia Pavlovna felnevetett.
– Gyereket? Három éve házasok vagytok, és még mindig csak terveztek! Ha majd lesz gyerek, beszélhetünk róla. Addig meg minek három szobában henyélni, amikor én, az egyetlen fiam anyja, egy kis egyszobásban szorongok?
Ebéd után, amikor beszálltak az autóba, Galina már nem bírta tovább.
– Hogy egyezhettél bele ebbe az őrültségbe? Lakást cserélni? Teljesen megőrültél?
Viktor beindította a motort, és kihajtott az udvarból.
– Gálja, ne dramatizálj. Anyám csak javaslatot tett. Senki nem kényszerít semmire.
– Nem kényszerít? Hallottad magad? „Anyának igaza van, nincs szükségünk ekkora lakásra!”
– Nem akartam megbántani – felelte Viktor, miközben ráfordult a főútra. – Tudod, hogy ingadozik a vérnyomása.
Galina a szemét forgatta. Lídia Pavlovna vérnyomása mindig „ingadozott”, valahányszor akart valamit a fiától.
– Viktor, az anyád tökéletesen egészséges. Egyszerűen a mi lakásunk kell neki!
– Ne beszélj butaságokat! – csattant fel a férfi. – Anyám egész életében értem élt! Joga van a kényelmes öregséghez!
Galina elhallgatott. Tudta, hogy most nincs értelme folytatni. De belül egyre nőtt a nyugtalanság. Ismerte az anyósát – Lídia Pavlovna soha nem adta fel, amit egyszer a fejébe vett.
És valóban: a következő hetek igazi ostrommá váltak. Az anyós naponta többször hívta őket, panaszkodott a zajos szomszédokra, a rossz közlekedésre, a nedves falakra.
– Vityenka, ma alig jutottam el a rendelőbe! – siránkozott a telefonban, amit Viktor kihangosítva hallgatott. – Két órát utaztam oda, aztán még vissza is! A lábaim már nem bírják!
– Mama, talán hívjunk orvost házhoz? – javasolta Viktor.
– Ugyan, az pénzbe kerül! Inkább tűrök. Már nem vagyok fiatal, hamarosan járni sem tudok majd…
Galina figyelte, ahogy a férje minden egyes anyai hívással egyre komorabb lesz. Próbált vele beszélni, elmagyarázni, hogy ez manipuláció, de Viktor csak legyintett.
Két hét ilyen „feldolgozás” után végül maga Viktor hozta szóba a költözést.
– Galja, gondoljuk meg mégis anyám kérését – kezdte egy este. – Tényleg nehéz neki a külvárosból bejárni.
– Viktor, nem! – vágta rá Galina. – Nem cserélünk lakást. Pont.
– De miért nem? – emelte fel a hangját a férfi. – Talán sajnálod tőle? Ő az anyám!
– A lakás pedig az én szüleim ajándéka! – vágott vissza Galina. – Ők választották nekünk, a családunknak, a jövendő unokáiknak!
– Milyen unokáknak? – Viktor felpattant az asztaltól. – Három éve házasok vagyunk, és még mindig nincs gyerek!
Ez aljas ütés volt. Tudta jól, hogy nehezen fogantak, orvosi vizsgálatokon is átestek. Az orvosok szerint mindketten egészségesek voltak, csak idő és kevesebb stressz kellett.
– Ne merészeld! – Galina is felállt. – Jól tudod, hogy mindketten egészségesek vagyunk! Lesznek gyerekeink!
– Valamikor! De anyám most szenved!
Végül Viktor becsapta az ajtót, és elment az anyjához. Csak hajnalban tért haza.
Másnap Galina elhatározta, hogy cselekszik. Szabadnapot vett ki, és elment az anyósához. Személyesen akart beszélni, Viktor nélkül.
Lídia Pavlovna tréningruhában nyitott ajtót, látszott rajta, hogy indulni készült valahová.
– Galicska? – lepődött meg. – Történt valami?
– Beszélnünk kell – mondta határozottan Galina, és belépett a lakásba.
Az anyós kelletlenül becsukta az ajtót, majd bement a szobába. Galina körbenézett. A lakás kicsi volt, de kényelmes és láthatóan nemrég felújított.
– Lídia Pavlovna, beszéljünk nyíltan – kezdte Galina. – Maga a mi lakásunkat akarja. De ez nem fog megtörténni. A lakás az én nevemen van, és nem szándékozom elcserélni.
Az anyós leült a karosszékbe, kezét összekulcsolta a térdén.
– Galicska, félreértettél. Csak közelebb szeretnék lenni a fiamhoz. Ez bűn talán?
– Közelebb is lehet lenni anélkül, hogy lakást cserélnénk. Bérelhetne valamit a belvárosban, például.
– Miből? – csapta össze a kezét Lídia Pavlovna. – A nyugdíjam épphogy elég kenyérre!
Galina tudta, hogy ez hazugság. Az anyósának tisztességes nyugdíja volt, ráadásul ott volt a néhai férje nyaralójának eladásából származó megtakarítás.
– Lídia Pavlovna, elég! Tudok a nyugdíjáról és a nyaraló pénzéről is. Viktor mesélte.
Az asszony összeszorította az ajkát.
– Az a pénz a vészhelyzetekre van! Soha nem lehet tudni, mi történik!
– A szüleim lakása pedig nem az ön biztonsági tartaléka! – Galina igyekezett nyugodt maradni. – Hagyja abba Viktor nyomás alá helyezését!
Lídia Pavlovna felállt, arca megkeményedett.
– Figyelj ide, kislány! Viktor az én fiam! Egyedül neveltem, mindent feláldoztam érte! Ha segítséget kérek, nem fog visszautasítani! Te pedig… te csak egy múló epizód vagy az életében!
– Múló epizód? – Galina nem hitt a fülének. – Én a felesége vagyok!
– Feleség! – fújt gúnyosan az anyós. – Miféle feleség az, aki még gyereket sem tud szülni? Viktor mesélt erről. Talán ez jel, hogy nem vagytok egymáshoz valók?
Galina érezte, ahogy gombóc szorítja a torkát. Tényleg megbeszélte Viktor az anyjával a legintimebb problémáikat?
– Tudja mit, Lídia Pavlovna – mondta, felállva. – Tegyen, amit akar. De a lakást soha nem kapja meg. Soha!
Könnyeit visszatartva kilépett a lakásból. Hazafelé felhívta az édesanyját, és mindent elmesélt. Az anyja végighallgatta, majd váratlan tanácsot adott.
– Galicska, nézd át a lakásotok papírjait. Meg az anyósodét is. Menj el a földhivatalba, érdeklődj. Gyanítom, valami nincs rendben.
Galina megfogadta a tanácsot. Amit megtudott, az sokkolta. Lídia Pavlovna lakása nemcsak az ő nevén volt, hanem Viktorén is – társtulajdonosként. A fia részesedése hetven százalékot tett ki. A lakást pedig mindössze fél évvel korábban vették, még azután, hogy az anyós állítólag nyugdíjba ment.
Este Galina megvárta, amíg Viktor hazaér a munkából. Az asztalra tette az iratokat.
– Magyarázd ezt meg nekem – követelte Galina.
Viktor elsápadt, miközben a papírokat nézte.
– Galja, én… ez nem az, aminek gondolod…
– És minek kéne gondolnom? – vágott vissza Galina. – Az anyád a nyaraló eladásából vett lakást, de a nagyobb részt a te nevedre íratta? És most cserélni akar velünk? Viktor, ti ezt előre kiterveltétek?
– Nem! – kiáltotta Viktor. – Nem tudtam róla! Anyám azt mondta, vett egy lakást közelebb a központhoz, és megkért, hogy segítsek az iratokkal… Nem olvastam át őket!
– Nem olvastad át? – Galina alig hitt a fülének. – Társtulajdonos lettél egy lakásban, és nem olvastad el a papírokat?!
Viktor a kanapéra rogyott, fejét a kezébe temette.
– Azt mondta, így biztonságosabb. Hogy ha vele valami történne, a lakás automatikusan rám szállna, gond nélkül…
– És te ezt elhitted? Viktor, az anyád tökéletesen ismeri az öröklési törvényeket! Egyedüli örököse vagy így is!
Ekkor megszólalt a csengő. Az ajtóban maga Lídia Pavlovna állt.
– Látom, nélkülem tárgyaltok! – jelentette ki, és meghívás nélkül besétált a lakásba. – Galicska, gondolom, már jól felhergelted a fiamat?
– Mama, miért írtad a lakást az én nevemre? – kérdezte Viktor egyenesen.
Lídia Pavlovna leült a fotelbe, sértett ártatlanságot mímelve.
– Hogyhogy miért? Hiszen te vagy a fiam! Kire hagynám másra a vagyonomat?
– De miért most? És miért kellene lakást cserélnünk?
Az anyós felsóhajtott.
– Vityenka, magyaráztam már! Nehéz nekem a külvárosban élni! Nektek, fiataloknak meg mindegy, hol laktok. Ráadásul – pillantott gúnyosan Galinára – ha esetleg elválnátok, Galicska elvinné a saját lakását, te pedig semmivel sem maradnál!
– Nem készülünk elválni! – háborodott fel Viktor.
– Ki tudja, ki tudja… – csóválta a fejét az anyós. – A válási statisztikák borzasztóak. Így legalább neked is lenne saját részed a lakásban. Ez csak igazságos, nem?
Galina az anyósát nézte, és hirtelen mindent megértett. Lídia Pavlovna nem csupán egy központi lakást akart. A fiát akarta „bebiztosítani” egy esetleges válás esetére – valójában Galina tulajdonát próbálta elvenni.
– Tudja mit – mondta Galina, felállva. – Van egy ellenajánlatom. Csináljuk hivatalosan. Készítsünk egy csere-szerződést. De egy feltétellel: a belvárosi lakás legyen közös tulajdon Viktorral, fele-fele arányban. Az ön lakása pedig maradjon teljes egészében az ön nevén.
Lídia Pavlovna megfeszült.
– Minek ez a bonyodalom?
– Azért, mert ha tisztességesen cserélünk, akkor egyenértékű lakást kell kapnunk. A háromszobás központi lakás legalább háromszor annyit ér, mint az ön külvárosi egyszobása. Ha kipótolja a különbözetet, beszélhetünk róla.
– Kipótolni? – az anyós arca elvörösödött. – Nincs nekem annyi pénzem!
– Furcsa… és a nyaraló eladásából származó pénz? – kérdezte ártatlanul Galina.
Lídia Pavlovna felpattant, villámló szemmel.
– Viktor, a feleséged illetlenül viselkedik! Úgy alkudozik velem, mint egy piacon!
– Mama, Gáljának igaza van – mondta váratlanul Viktor. – Ha lakást cserélünk, akkor legyen igazságos.
Az anyós úgy nézett a fiára, mintha árulót látna benne.
– Te az ő oldalán állsz?
– Az igazság oldalán, mama. Te magad tanítottál erre.
Lídia Pavlovna némán összeszedte a táskáját, és az ajtó felé indult.
– Látom, teljesen ellenem hangolt! Hát legyen! Éljetek, ahogy akartok! De ha elváltok, hozzám ne gyere sírni!
Az ajtó hangosan becsapódott. Viktor és Galina kettesben maradtak.
– Bocsáss meg – mondta halkan Viktor. – Hülye voltam. Hagytam, hogy anyám manipuláljon minket.
Galina mellé ült.
– Viktor, szeretlek. De az anyád mindig köztünk lesz, ha nem tanulsz meg nemet mondani neki.
– Tudom. És meg fogom tanulni. Ígérem.
A következő hetekben Lídia Pavlovna demonstratívan nem beszélt a fiával. Nem vette fel a telefont, nem nyitott ajtót. Viktor szenvedett, de Galina rábeszélte, hogy ne engedjen a provokációnak.
És valóban, egy hónap múlva maga az anyós hívta fel. A hangja fáradt és békülékeny volt.
– Vityenka, felejtsük el ezt az egész lakásos történetet. Elragadtattam magam.
– Rendben, mama. Felejtsük el.
– És… mondd meg Galjának, hogy bocsánatot kérek. Tévedtem.
Galina, aki hallotta a beszélgetést, alig hitt a fülének. Lídia Pavlovna bocsánatot kér? Ez valami egészen új volt.
Később kiderült, hogy az anyós megismerkedett egy férfival a házban – egy özvegy, nyugalmazott ezredessel, aki egy emelettel feljebb lakott, és már régóta figyelte őt. Most Lídia Pavlovnának nem volt ideje lakásügyekre – megkezdődött a saját szerelmi élete.
Egy évvel később Galinának és Viktornak kislánya született. Lídia Pavlovna, aki addigra már feleségül ment az ezredeséhez, gondoskodó, de nem tolakodó nagymama lett.
– Tudod – mondta egy alkalommal Galinának, miközben a kisunokát ringatta –, tévedtem. Irányítani akartam Vityát, féltem, hogy egyedül maradok. Közben pedig a boldogság egész közel volt, csak nem vettem észre.
Galina elmosolyodott.
– A lényeg, hogy minden jól végződött.
– Igen – bólintott az anyós. – És tudod mit? Jó, hogy nem cseréltetek lakást. Egy gyerekkel tényleg szükségetek van ekkora térre. Mi pedig Nyikolaj Petroviccsal remekül elvagyunk a mi lakásunkban. Egyébként azt javasolta, hogy egyesítsük a két lakást – az övé pont felettünk van. El tudod képzelni, milyen lenne?
Galina felnevetett. Az élet valóban kiszámíthatatlan. Néha csak meg kell védeni a saját határaidat – és megvárni, amíg a dolgok maguktól rendeződnek.
Viktor is megváltozott. Megtanult önálló döntéseket hozni, anélkül, hogy folyton az anyja véleményét figyelné. A házasságuk erősebb lett a megpróbáltatások után.
A kis Másenka pedig szeretetben nőtt fel, szülei és mindkét nagyszülőpár gondoskodása közepette. És többé senki sem próbált beavatkozni a belvárosi otthonuk békéjébe.
