Kint már javában uralkodott a november. A lámpák sápadt fényében látszott, ahogy hull a hó. Néhol a könnyű szellő előre kergette a pelyheket.
– Micsoda szépség! – kiáltott fel elragadtatva a nő, gyönyörködve az esti tájban.
– Hát persze, – egyezett bele a férj, átkarolva Líkat.
Mentek még néhány lépést, amikor a feleség hirtelen megállt.
– Hallod? – kérdezte Líka.
– Hallom, egy gyerek sír, – válaszolta Mikola, körülnézve.
– Lehetetlen, hogy ilyenkor csecsemővel sétáljanak. A sírás is egészen újszülötté, – mondta aggódva Líka. – És valahol nagyon közel van, csak nem tudom kivenni, honnan.
Megálltak és figyelni kezdtek.
– Onnan jön! – mondta végül Mikola, és a városi park felé rohant. Ott, egy padon, amelyet már behavazott a hó, egy csomag feküdt – onnan szólt a sírás.
– Milyen apró… – suttogta Líka. – De hol vannak a szülei?
– Úgy tűnik, itt hagyták egyedül, – mondta Mikola.
A nő óvatosan a karjába vette a csecsemőt, aki azonnal elcsendesedett.
– Kisfiú vagy kislány, ki tehetett veled ilyet? – suttogta gyöngéden. – Hogy lehet ilyen kegyetlenül a fagyban hagyni egy babát?
Hamarosan hazaértek. A kanapéra fektették a gyermeket, Líka kibontotta a pólyát – és felsikoltott. Egy alig egyhónapos kislány feküdt előttük. Ruhája kopott volt, flanel takarója pedig kilyukadt és elhasználódott.
– Sürgősen meg kell etetni, és a pelenkát is órák óta nem cserélték, – mondta Líka, hangjában könnyekkel.
– Elmegyek, megveszek mindent, – ajánlotta Mikola.
– Vegyél tápszer-keveréket, cumisüveget és pelenkákat, – sorolta a feleség, miközben melegíteni próbálta a kicsit.
Tizenöt perc múlva Mikola már vissza is ért.
– Csak eldobható pelenkák voltak, – mondta, a táskát elé téve.
– Az is jó, most szépen átöltöztetünk és megetetünk, – örvendezett Líka, sürögve-forogva.
A baba bőre kisebesedett, ezért Líka gondosan bekente krémmel, és tiszta pelenkába fektette. A kislány mohón szívta a cumisüveget, mintha hosszú ideje nem evett volna.
– Értesíteni kell a rendőrséget, különben úgy tűnik majd, mi loptuk el, – javasolta Mikola. – Nem akarok bajba keveredni.
– Igazad van, – felelte Líka, miközben a jóllakott kisbabát álomba ringatta.
Kora reggel megjelentek náluk a gyámügyi hivatal és a rendőrség emberei. Líka fájdalommal a szívében nézte, ahogy elviszik a kicsit. Egyetlen éjszaka is elég volt, hogy szinte anyai szeretettel kötődjön hozzá. Hét éve nem lehetett gyermekük. Egyszer Líka teherbe esett, de a negyedik hónapban elveszítették. Azóta már lemondtak arról, hogy valaha szülők legyenek.
Talán a megtalált kislány is elveszítette a szüleit…
Egyedül maradva a házban, elgondolkodtak a gyermek sorsán.
– Drágám, úgy szeretném újra karomban tartani őt. Olyan gyönyörű volt, – sóhajtott Líka.
– Tudod, nekem is tetszett ez az egész nyüzsgés a kis csomag körül, – felelte Mikola, az ablakhoz lépve.
A játszótéren anyák sétáltak babakocsikkal. Mikola elképzelte Líkat köztük, és elmosolyodott.
Eltelt három hónap.
A házaspár álma valóra vált. A hatóságok nem találták meg Zófia biológiai szüleit. Líka és Mikola örömmel fogadták örökbe. Mindent megvettek neki: babakocsit, kiságyat, ruhákat, játékokat.
Zófia lett a család szeme fénye.
Most Líka büszkén tolta rózsaszín babakocsiját az udvaron, és beszélgetett a többi anyukával. Senki sem kételkedett benne: a nevelőszülők mindent megtesznek a kislányért.
És így is lett. Zófia tizenhét évesen aranyéremmel érettségizett, és tanárképző főiskolára készült. A ballagás után a család asztalhoz ült, hogy megünnepelje a nagy napot.
Ám egyszer csak kopogtattak.
– Én nyitok ajtót, ti csak üljetek, lányok, – mosolygott Mikola, és a bejárathoz sietett.
Rövidesen egy részeg férfi és nő tántorgott a nappaliba.
– Kislányom, gratulálunk a ballagásodhoz! – mondta egy összeborzolt nő, kopott, szürke blézerben.
– Kislányunk, Szvjetocska, büszkék vagyunk rád! – bólogatott mellette a férfi.
– Kik maguk? – pattant fel Zófia. – Mit akarnak?
– Mi vagyunk az igazi szüleid, drága, – rekedt a nő hangja. – Ők pedig tizenhét éve egy parkban, a padon találtak rád.
– Anya, apa, ez valami vicc? – Zófia elképedve nézett hol a jövevényekre, hol Líka és Mikola felé.
– Ne hallgass rájuk, Zófia. Mi vagyunk a szüleid. Ők csak alkoholisták, inni jöttek ide, – mondta Mikola.
– Ó, most már pohárra is osztogatnak? – vágott vissza gúnyosan Zófia. – Hová süllyedtek…
A beszélgetésbe végül Líka is beleavatkozott, könnyekkel a szemében mesélve el, hogyan találták meg a kicsit a parkban.
A lány döbbenten nézett Mikolára és Líkára, és ő is majdnem elsírta magát. Erőt gyűjtve végül kijelentette:
— Ha ez mind igaz, akkor ti ketten takarodjatok innen! — mutatott az alkalmatlan vendégekre.
— Kislányom, miért vagy ilyen kegyetlen? Hiszen otthon várnak rád a kishúgaid és kistestvéreid, — durván, rekedt, dohányszagú hangon szólalt meg a kócos nő, miközben még jobban összeborzolta a haját. A férfi mellette egyik lábáról a másikra állt, mintha időérzéke is elveszett volna. Úgy néztek ki, mint akik néha azt sem tudják, milyen évszak van — az idő pontos múlásáról nem is beszélve.
— Rendben. Akkor hamarosan majd meglátogatlak benneteket, — ígérte Szófia, csak hogy minél gyorsabban megszabaduljanak a kéretlenektől.
A zilált nő és a kísérője mélyen meghajoltak, majd végre kioldalogtak.
Mikola megkönnyebbülten sóhajtott, miután becsukta az ajtót.
— Micsoda bűzt hagytak maguk után! — háborgott Líka, amint kitárta az ablakot.
Szófia kíváncsian nézett szüleire, majd megkérdezte:
— Mondjátok… ez mind igaz?
Az anya lesütötte a szemét.
— Igen, kislányom, — vallotta be az apa.
Elmondták neki, hogyan találtak rá a hóval borított padon, az elhasznált takaróba bújtatva, és hogyan futkostak éjjeleken át, hogy minden papírt elintézzenek az örökbefogadáshoz.
Szófia szeme könnybe lábadt.
— Akkor még jobban szeretlek titeket! — sírta el magát, átölelve őket. Nem tudta elképzelni, mi lett volna, ha azon az éjjelen nem botlanak bele a parkban.
Az évek múltak.
A részeges pár többé nem jelentkezett. A család jól tudta, miért jöttek: pénzért. Az ilyen embereknek csak az italra kell a gyerek — nem a szeretetre. Szófiát azért keresték fel, mert remélték, ad nekik valamit. Talán segít…
De a lány másként gondolkodott.
Fájt neki, hogy ilyen embereknek több gyermekük is lehet, és egyikükért sem felelnek. Nyilvánvaló volt: a testvérek léte csak a segélypénz miatt fontos…
Újabb évek teltek el.
Szófia befejezte tanulmányait, és pedagógiai főiskolán kezdett dolgozni. De a gondolat, hogy valahol élnek még testvérei — soha nem hagyta nyugodni.
Egy nap meghozta a döntést: felkeresi őket.
Barátjával, Venyaminnal ment el a megadott címre. Régóta ismerték egymást, és a fiú megígérte, hogy mellette áll ebben a nehéz ügyben. Végül egy félig romos kunyhóhoz értek, ahol még mindig lakott valaki.
– Ez lenne az? – tátotta el száját Venya.
– Úgy tűnik, igen, – bólintott Szófia, és belépett az elhanyagolt udvarra, amelyen talán száz éve nem végeztek javítást.
Bekopogtak az öreg faajtón. Néhány másodperc múlva léptek hallatszottak.
– Na, csak eszedbe jutottunk? – morogta a jól ismert, zilált nő. – Gyere be. És ez ki? A vőlegényed? Ha igen, akkor töltök, és iszunk az egészségetekre.
– Igen, a vőlegénye vagyok, de nem ezért jöttünk, – felelte komolyan Venya.
— Hát akkor miért? Legalább egy-két kopejkát adjatok a gyerekeknek, éhesek. Nekem meg semmim sincs. Az apjukat tavaly temettük el, — vont vállat a nő.
Ekkor a félig nyitott ajtó mögül gyermekek félénk tekintete villant elő.
— Ez nektek, — mondta Venya, és két nagy doboz édességet nyújtott feléjük. A kicsik azonnal eltűntek vele egy másik szobában.
Az asztalnál egy sovány fiú ült, szemében óvatos gyanakvással — mintha mérlegelné, bízhat-e bennük.
— Ő a mi Miskánk. Ilyen félénk, de jó gyerek. Tanulni szeretne, — motyogta az asszony.
Szófia és Venya közelebb léptek.
— No, ismerkedjünk? — mosolygott gyengéden Szófia, kezét nyújtva. — A nővéred vagyok.
A fiú oldalra sandított, habozott, majd lassan, kelletlenül visszanyújtotta a kezét…
Szófia és Venyamin magukkal vitték Miskát. A fiú okosnak, tehetségesnek bizonyult. Szófia a szülei segítségével beíratta egy iskolába, és lakást bérelt neki a városban. Ő és Venya minden nap meglátogatták. Idővel Miska kivirágzott: elkezdett mosolyogni, viccelődni, anekdotákat mesélni – és ezzel örömet szerzett annak a családnak, amely végre törődött vele.
Anyjuk, az alkoholista asszony házában még két gyerek maradt, kilenc–tíz évesek. Szófia néha iskola előtt várta őket, és nagy szatyrokat hozott tele élelemmel. Őszintén sajnálta a kisfiút és a kislányt: anyjuk minden támogatást italra költött, ők pedig éheztek és nélkülöztek. Szófia gyakran hívta őket magához, hogy legalább néha gyereknek érezhessék magukat, elfeledjék a nyomort és a fájdalmas valóságot. Venyával moziba vitték őket, vidámparkba jártak, vagy csak sétáltak a parkban.
Egy nap azonban az anyjuk meghalt — évekig tartó életmódja végül legyőzte.
Nikolaj és Líka az idők alatt bizonyították, hogy jó és gondoskodó szülők. Nem sokkal később a család két új taggal bővült. Artjom és Vaszilisza nevelésében többnyire Kolja és Szófia vett részt — nekik volt hozzá erejük és idejük. Így nőtt fel ez a két gyermek a szerető, örökbefogadó családban, lassan elfeledve a fájdalmas, remény nélküli múltat.
Kis korukban arról álmodtak, hogy megszöknek a romos házból és a kócos, rideg anyától, de féltek. Most azonban álmaik maguktól beteljesültek. Felnőttek, tanultak, és kiváló pszichológusok lettek. Később saját rendelőt nyitottak, ahol aktívan fogadták a hozzájuk fordulókat.
