Úgy döntött, hogy elmegy, csak azért is, hogy köszöntse a szeretett tanárnőjét. A találkozó megható volt. Eljöttek a párhuzamos osztályból is néhányan. Líza szinte felrezzent, amikor megpillantotta Vitalijt! A régi, iskolai, titkos szerelmét… Magas férfi volt, őszülő halántékkal és ápolt szakállal. Alig hasonlított arra a kamaszkori csibész fiúra. A teremben zaj, nevetés és beszélgetés volt. A köszöntések után mindenki állva társalgott. Líza majdnem leült meglepetésében, amikor meglátta, ki közeledik felé.
Líza a legjelentéktelenebb lánynak tartotta magát az osztályban. Legalábbis ő így gondolta. Irigykedve nézett a szőke, kék szemű osztálytársnőkre.
– Lányom, te még kivirágzol – vigasztalta az édesanyja. – Én is csak tizenhat éves korom körül kezdtem kisasszonyhoz hasonlítani. Ne siess, még te is elrabolod majd a fiúk szívét. Most még túl fiatal vagy…
– Nem is sietek én, mama – sütötte le a pilláit Líza, de a smaragdzöld szeme elárulta.
Szomorúan nézett tükörbe, sóhajtozott. Már régóta tetszett neki egy fiú a párhuzamos osztályból – Vitalij. Sportos, magas és vidám. Vakmerősége a játékban és csínytevésekben már inkább esztelenségnek számított. Testnevelésórán, a fiúk kosárlabdameccsét figyelve, mindig Vitalijt kereste a tekintetével. Az ő lendülete és energiája mindenkit magával ragadott, és a csapata szinte mindig győzött.
Ha Vitalij nem lett volna is olyan jóképű, Líza akkor is kedvelte volna – ám markáns külseje végképp semmi esélyt nem hagyott a csendes lány számára, hogy közelebb kerüljön egy ilyen született vezérhez. Ráadásul Vitalij körül mindig ott nyüzsögtek a barátok és barátnők – hozzáférni sem lehetett. Soha nem volt egyedül. Mindig társaságban.
Mégis, a ritka röpke találkozások a folyosón szünetek alatt is boldogságot hoztak Lízának. Csakhogy önbizalomhiánya mindig cserbenhagyta. Ha közel került a fiúhoz, elég volt egyetlen pillantás – máris félrenézett. Titkos szerelméről soha senkinek nem beszélt, mégis úgy érezte, mintha az egész világ tudná a titkát. Elpirult már attól a gondolattól is, hogy kinevetik az osztálytársak, vagy – ami még rosszabb – maga Vitalij…
Ezért a kislány elhatározta, hogy elfelejti a jóképű fiút. Nem figyel rá, nem gondol rá. Eleinte nehezen ment, de az akaraterő lassan megtette a magáét. Megnyugodott, könnyebb lett a szíve, sőt titokban büszke is volt magára.
– Csak ne találkozzak vele közelről – suttogta magának újra és újra.
Ha meglátta őt az iskola udvarán vagy folyosóján, gyorsan elfordult vagy elsietett, elbújt mások háta mögé.
…Eltelt két év. Líza jól tanult, megnyúlt, kinyílt, és már nem szégyenlősködött annyira. Édesanyja jóslata valóra vált – a kislányból egy nyár alatt finom vonású, karcsú fiatal lány lett. Nyolcadik után technikumba került, s Vitalijról és a régi osztálytársakról csak az egykori osztályfőnöktől hallott híreket. Tatyjana Szemjonovna egy utcában lakott vele.
Osztálytalálkozóra Líza sosem járt. Valahogy az osztályuk sosem volt igazán összetartó, és nem maradtak barátai. Csak egyszer, Tatyjana Szemjonovna jubileuma alkalmából gyűltek össze mindannyian – s akkor Líza is úgy döntött, elmegy, hogy felköszöntse szeretett tanárnőjét. Hiszen már harminc év telt el azóta, hogy elballagtak!
A találkozó megható volt, mert sokan az iskolapad óta nem látták egymást.
Eljöttek a párhuzamos osztály fiúi is.
Líza szinte összerezzent, amikor meglátta Vitalijt. Magas, határozott kiállású férfi volt, őszülő hajjal és ápolt szakállal.
Alig emlékeztetett arra a csintalan fiúra, akire régen titokban nézett. Csak a szeme maradt a régi — vidám, apró szikrákkal tele.
A díszteremben zaj és beszélgetés zsongott. Miután elhangzottak a köszöntések Tatjana Szemjonovnának, mindenki kis csoportokban beszélgetett, sokan ölelkeztek is.
Líza annyira meglepődött, hogy majdnem leült, amikor észrevette, ki indul felé!
Ő volt az! Vitalij lépett hozzá, szélesen mosolyogva, és azt mondta:
– Hát itt az én titkos iskolai szerelmem… Líza…
A férfi kézcsókot adott Lízának. Mintha el sem telt volna az a sok évtized. A nő elpirult.
– Szerelem? Én? – lepődött meg. – És én miért most tudom meg?
Mindketten nevetni kezdtek. Természetesen már mindenkinek családja volt, gyermekekkel. Így volt ez Vitalijnál és Lízánál is.
Kicsit félrevonultak. Vitalij mesélt a munkájáról, a családjáról, a fiáról.
– Nekem is van fiam – felelte Líza. – Pont ahogy egykor álmodtam.
Sóhajtott, majd egy pillanatra Vitalijra nézett, és halkan megkérdezte:
– De mondd csak… miért tetszettem neked? Hiszen csendes voltam, visszahúzódó… és nem is voltam különösebben csinos…
– Épp ez volt benne a szép – mosolygott Vitalij. – Nem rohantál utánam, mint mások. Mindig felemelt fejjel mentél el mellettem… Nem is mertem odalépni hozzád. Büszke voltál. De nagyon tetszettél. Most már csak édes, ifjúkori emlék maradt belőle…
– Nekem sem tetszettél kevésbé, még el sem tudnám mondani neked mindent… – vallotta be Líza. – Csakhogy lehetetlen volt áttörnöm a barátaid tömegén… és elsőként megszólítani sem tudtalak. De ez mind csak gyermeki rajongás volt.
– Ki tudja… – mondta elgondolkodva Vitalij. – Lehet, hogy akaratlanul kihagytunk valamit az életünkből.
– Talán – nevetett Líza. – Talán majd legközelebb. A következő életünkben…
— Én keresni fogom a zöld szemed — suttogta Vitalij szomorú mosollyal.
Látszott, mennyire lenyűgözte Líza. És valóban — gyönyörű nő lett belőle.
Hirtelen valaki a nevét kiáltotta.
– Anya! Apával érted jöttünk, ahogy kérted…
Egy fiatal férfi tört át feléjük a tömegen.
– Ismerkedjetek meg, ő a fiam… – mondta Líza.
Mosolyogva nézett rájuk.
– Vitalij vagyok – nyújtotta kezét vidáman a fiú.
– Vitalij Jurijovics – nyújtotta a széles tenyerét Vitalij.
Aztán Lízára pillantott. Tekintetében meglepetés, gyengédség és tanácstalanság csillogott.
Líza csak integetett neki, majd elindult a kijárat felé. Már az iskola kapujánál járt, amikor Vitalij utolérte.
– Hallgass meg, Líza… – nézett rá párás szemmel. – Köszönöm…
– Mit? – lepődött meg Líza.
– A fiamat. Nő fel egy újabb Vitalij. Köszönöm, hogy megőrizted az emléket…
Líza bólintott. Odasétált az autóhoz, beült a hátsó ülésre.
A férje megkérdezte:
– Na, milyen volt?
– Jó – felelte Líza. – Sokan eljöttek. Öröm volt újra látni mindenkit. És kicsit szomorú is. Az idő változtat rajtunk… Örülök, hogy láttam Tatjana Szemjonovnát. Rendkívüli tanárnő. Adjon neki Isten egészséget még sok-sok tanítvány számára…
💬 Barátaink, ha szeretnétek még több történetet olvasni, írjatok kommentet, és ne feledjétek a kedvelést. Ez ad erőt, hogy folytassuk!
