– Utald át anyunak a hatszázezret még ma! Irén, de most tényleg, hagyd a szokásos kérdéseidet.
András a konyha közepén állt, és úgy tartotta a telefont, mintha a kérdés már eldőlt volna.
A képernyőn az anyja üzenete villogott:
„Kisfiam, ne húzd az időt. Az emberek várnak.”
Letettem a csészét az asztalra.
– Milyen emberek?
– A munkások. Anyuéknak fel kell újítani a lakást.
– És van költségvetés?
A férfi mélyen felsóhajtott.
– Kezdődik.
– Mi kezdődik?
– Ez a te örökös szöveged: iratok, számlák, becslések. Anyunak segítség kell, te meg kihallgatást rendezel.
Negyvenkét éves voltam.
András – negyvennégy.
Tizenegy éve éltünk együtt, és tökéletesen ismertem ezt a hangnemet.
Először nyugodtan beszélt.
Aztán ideges lett.
Aztán bekapcsolódott az anyja.
És az egész általában ugyanúgy végződött: én engedtem, csak odahaza legyen megint csend.
A szobából, mintha csak vezénylésre tette volna, előkerült Lidija Andrejevna.
Nem magas, rendezett frizurájú nő, olyan ember kifejezésével, aki egész életében pontosan tudja, hogyan kellene élniük a többieknek.
– Irocskám – húzta el a száját –, miért kell mindenből problémát csinálni? Csak nem milliókat kérünk.
– Hatszázezer – nekem nem apróság.
– A család sajnálod?
– Nem mondtam, hogy sajnálom. Azt kérdeztem, pontosan mire mennek a pénzek.
András az égnek emelte a szemét.
– Felújításra!
– Jó. Akkor a pénzátutalást kölcsönként intézzük.
A férj hirtelen megfordult.
– Mint minek?
– Mint kölcsönnek. Anya írjon egy elismervényt.
Az anyós arcán olyan megdöbbenés tükröződött, mintha azt javasoltam volna neki, hogy zálogosítsa el a családi ékszereket.
– Nekem? Elismervényt?
– Igen.
– A férjed saját anyjának?
– Annak az embernek, akinek hatszázezret utalok.
Lidija Andrejevna a mellkasára szorította a tenyerét.
– Andruska, hagyd. Tudtam, hogy ezt fogja mondani. Idegen vér – az is marad.
Na, megvan.
A kedvenc mondat.
Ha a pénzem kell nekik – egy család vagyunk.
Ha kérdezek valamit – idegen vagyok.
András haragosan nézett rám.
– Tudnál egyszer úgy viselkedni, mint egy normális feleség?
Csendben voltam.
Ezt a pénzt az apám halála után kaptam.
Nem sokkal az távozása előtt magához hívott, és azt mondta:
– Ira, bármi történjen is, hagyj meg valamit csak magadnak. Ne pakold az egész életedet egyetlen közös pénztárcába.
Akkor megsértődtem.
Úgy tűnt nekem, hogy apa nem bízik Andrásban.
Most már egyre többször gondoltam arra, hogy ő egyszerűen jobban tudta olvasni az embereket, mint én.
Elvettem a telefont.
Megnyitottam a banki alkalmazást.
Egy külön számlán hevertek azok a bizonyos pénzek.
– Rendben – mondtam. – Átutalom.
András azonnal ellazult.
Még el is mosolyodott.
– Na látod. Képes vagy rá, hogy ne csinálj drámát.
Lidija Andrejevna is megenyhült.
– Mindig mondtam: a lényeg az, hogy helyesen kell beszélni egy nővel.
Ránéztem.
– Növelnem kell a limitet. Bemegyek a szobába.
– Csak gyorsan – mondta András. – Anya még átmegy a szomszédhoz.
Az anyós magára kapta a kabátját.
– Nyina Fjodorovna vár rám a bejáratnál.
Egy perc múlva becsapódott az ajtó.
Az ágy szélén ültem.
A telefon a kezemben volt.
A képernyőn a „Megerősítés” gomb.
Már csak egyetlen mozdulat hiányzott.
És ekkor a félig nyitott ablakon át behallatszott egy hang.
A hálószobánk az udvarra nézett.
A bejárat előtti pad pedig egyenesen az ablakok alatt állt.
Meghallottam Nyina Fjodorovnát:
– Na, odaadta?
És az anyós nevetését.
– Hová a fenébe menne?
Az ujjam megmerevedett a képernyő felett.
– András majd kifacsarja – folytatta Lidija Andrejevna. – Lágy teremtés. Egész életében fél attól, hogy rossznak tűnjön.
A szomszéd asszony megkérdezte:
– És ha utána visszakéri a pénzt?
Az anyós elnevette magát.
– Kérje csak. Átutalja szerződés nélkül. Én meg azt mondom, hogy ajándék volt.
Megfagytak a kezeim.
– És a felújítást tényleg megcsinálják?
Néhány másodperc csend.
Aztán:
– Milyen felújítás, Nyina? Krisztinkának kell a pénz. Az első részletre. Férjhez akar menni, a fiataloknak segíteni kell.
Krisztina András unokahúga volt.
– És a meny tudja?
– Még hogy az!
Újra nevetés.
– Örüljön, hogy András egyáltalán együtt él vele. Gyerekek nincsenek, sosem volt egy szépség, a fizetése átlagos. Az arca meg olyan, mintha milliárdos lenne.
Mozdulatlanul ültem.
Furcsa.
Nem fájt.
Olyan volt, mintha minden egyes szó nem sebesített volna, hanem éppen ellenkezőleg – lehámozott volna a szememről valamilyen régi, zavaros hártyát.
– András tudja, hogy a pénz Krisztináé? – kérdezte a szomszéd asszony.
Az anyós így válaszolt:
– Ő azt tudja a legjobban: az anyja nem tanácsol rosszat. Megmondtam neki, Irénkét egy kicsit a helyére kell tenni. Ha átutalja a pénzt – megérti, ki az úr a háznál.
Akkor zártam be a banki alkalmazást.
Átutalás nélkül.
Kétségek nélkül.
Sajnálat nélkül.
A jegyzetekbe ezt írtam:
„Hatszázezret nem utalni.”
És visszatértem a konyhába.
András az ablaktól az asztalhoz sétált.
– Na végre. Átutaltad?
– Nem.
Meg sem értette.
– Hogyhogy „nem”?
– Nem lesz pénz.
– Irén, ne kezdd.
– Végeztem.
Összefonódott a szemöldöke.
– Anya vár.
– Hagyja abba.
– Mi van veled?
Letettem a telefont az asztalra.
– Hallottam az anyád beszélgetését Nyina Fjodorovnával.
A konyhában nagyon csendes lett.
András pislogott.
Aztán elmosolyodott.
Túl gyorsan.
– Hát és mit hallottál ott? Két nő beszélget.
