– Na, most már hallgass végre! Elegem van belőled! – tört ki Kostyából, majd dühösen a földre dobta a szendvicsekkel teli tányért. Ezután felkapta a telefonját a kisasztalról, és anyja számát tárcsázta.
– Anya, én már nem bírom tovább! Nem tudom! Minden itt rá emlékeztet! – kiáltotta a kagylóba, alig visszatartva a könnyeit.
Fagyos, éles hideg szag terjengett, a levegőben lassan keringtek a hópelyhek, a vörös macska pedig a padon feküdt az üres parkban, behúzott mancsokkal. Nem mozdult. A hó egyenletes rétegben fedte bundáját, mintha lisztpor szállt volna rá, óvatosan minden szálra rátelepedve. Csak édes semmi nem volt ebben – csak a hideg.
Zsorik pontosan tudta ezt – kipróbálta. A hó – hideg és üres, mint az az élet, amibe belecsöppent.
Mostanában sok mindent megkóstolt: kiszáradt kenyeret, mint a kő, odakozmált kását, romlott kolbászt. Nem volt ideje válogatni. Enni kellett mindent, amit talált. Máskülönben – éhenhalás. Ez az utcai valóság – kemény és könyörtelen.
Nehézkesen kinyitotta a szemét, és mélyet sóhajtott. Majdnem emberi módon. Így sóhajtanak azok, akik belátják, hogy a sorsukon már semmit sem lehet változtatni. Az élet nem cukor – keserű, mint az üröm. És minél tovább élsz, annál élesebben érzed ezt az ízt.
„Még egy nap…” – villant át a gondolat az agyán.
Még egy nap, ami örökkévalóságnak tűnik. És véget ér, mint mindig – ürességgel. Semmit sem tudott változtatni. Csak beletörődni.
Zsorik már egy hónapja élt az utcán. Pontosabban, túlélte az életet. Valahogy mindig talált ennivalót. De egy héttel ezelőtt havazott – és minden megváltozott.
Soha korábban nem látott havat, de az első találkozáskor azonnal megutálta. A hó mindent eltakar, amit nemrég még fel lehetett szedni: kenyérdarabokat, maradékokat. A vastag fehér takaró alatt eltűnt még az is, amit az előző este félretett – egy kevés macskaeledel egy műanyag tálkában, amit a kedves nagymama hagyott neki. Szándékosan nem ette meg teljesen – reggelre akart valamit enni. De éjszaka havazni kezdett.
Zsorik a mancsával túrta a havat, próbálva hozzáférni az ételhez. De minden hiábavaló volt. Ekkor kétségbeesésében maga a havat kezdte enni. Gyorsan rájött azonban, hogy ezzel nem lehet jóllakni. A hó nem étel.
Értette, hogy más helyen kell élelem után keresnie. Csak hol? Mindenhol csak hótakarók voltak. Még járni is nehéz rajtuk – a mancsok besüllyednek, átfagynak a csontokig.
De nem adta fel. Ment, keresett, mindent átvizsgált a környéken. Ha elfáradt, próbált találni egy zugot, ahol pihenhet. De ezzel is gondok voltak. A pincék zárva, a lépcsőházba nem engednek be. A kartondobozok már rég másoké. A parkban a pad maradt az egyetlen hely, ahol át lehetett vészelni az időt. Hideg volt, de legalább nyugodt.
Már harmadik napja feküdt ott, remélve, hogy a hó elolvad. De az csak hullott és hullott tovább. Élni nem akart. De meghalni is félt.
A gyomra korogni kezdett.
Ideje volt élelmet keresni. Zsorik leugrott a padról, és elindult a legközelebbi szemeteshez. Üres. A következőben semmi. Átkelve egyikből a másikba, végül a szupermarket mögötti hulladéklerakóhoz ért. Ott általában kutyák tanyáztak. Nem tűrték az idegeneket. De egyszer Zsoriknak szerencséje volt – sikerült elcsípnie egy darab elfeledett kolbászt, és elvinni, mielőtt a falkájuk észrevette volna. Persze utána futni kellett, menekülve a dühös kutyák elől. Akkor félelmetes volt. Nem volt kedve játékhoz.
Azóta óvatos próbált lenni, és többé nem kockáztatott. Ma nem voltak kutyák. De enni sem volt. Csak egy veréb kapirgált a hóban a mancsával.
„A veréb is étel” – gondolta a macska, és lopakodni kezdett. De amikor elkapta, belenézett a szemébe, és… nem tudta. Ott ugyanaz a kétségbeesés volt. Elengedte a madarat.
A veréb elszállt, de visszafordult, nem értve, miért nem ette meg a macska.
„Nem értheted…” – sóhajtott Zsorik.
Leült a hóra, és elgondolkodott. A gondolat visszatért a múltba – abba a napba, amikor minden véget ért.
Amikor Zsorik kiscica volt, anyamacskájával egy nő lakásában élt, aki sorra adta el a testvéreit idegeneknek. Pénzért.
Hamarosan őt is elvitték. Egy fiatal, szép lányhoz került. Azonnal megszerette őt. Ő is őt. Ő Zsoriknak nevezte, ő pedig gondolatban „anyának” hívta.
– Miau, miau – hívogatta, simogatást követelve.
– Kosti, hallod?
– Mit, Okszana?
– Anyának hív engem – mosolygott, miközben simogatta a kiscicát.
Boldog volt. Minden megvolt neki: játékok, meleg, étel, kényelmes zug. Sőt, még a „papa” is – Kosti, a gazda menyasszonya.
Egyszer hazajöttek ázva-fázva.
– Ki tudta, hogy a jég alattam eltörik? – sóhajtozott Kosti.
– Ne aggódj – nevetett Okszana. – A lényeg, hogy itt vagy mellettem.
Kosti teát készített neki mézzel, ő pedig lefeküdt pihenni. De egyre rosszabb lett.
– Ne állj az utamba, Zsorik! – hessegette Kosti, nem engedve a szobába.
– Engedd be, hadd menjen… – hallatszott a gyenge hang az ajtó mögül.
A cica kaparta az ajtót, hívogatta. Egyszer kinyitotta – beengedte. A mellkasára feküdt és dorombolt. Ő mosolygott. Zsorik nem akart elmenni. De Kosti kidobta.
– Majd, ha meggyógyulsz, akár a plafonon is szaladhatsz vele.
A mentőt későn hívták.
– Megőrültetek?! Tüdőgyulladása van! – háborodott fel az orvos. – Előbb kellett volna!
Zsorik hallotta mindezt az ajtó mögül. A szíve vadul dobogott.
Három nap múlva Kosti hazatért. Szabadon engedte a macskát, némán tálalta az eledelt, vizet öntött. Leült az asztalhoz és ivott. Némán. A szemében könnyek. A gazda szobája üres volt. Csak az illat maradt.
– Miau… miau… – hívogatta őt Zsorik. De ő már nem válaszolt.
Eljött az újév. Az ablakon kívül tűzijátékok, a lakásban csend.
December 31. A naptár szerint. De a lakásban nem érezni a mandarint. A fényfüzérek sem égtek.
Az ünnepek után Zsorik egyre csak őt hívogatta. Nem értette, hol van. Miért nem jön vissza?
Egyszer a konyhában odament Kostihoz, aki ölelgetve tartott egy üveget.
– Na, most már hallgass végre! Elegem van! – robbant ki belőle, miközben a macska felé dobta az ételt tartalmazó tányért.
Felkapva a telefont, Kosti a kagylóba kiáltotta:
– Anya, én már nem bírom! Minden itt rá emlékeztet! Ezek a falak, a bútorok, a macska. Minden! Talán eladom a lakást, és elköltözöm.
Így is tett. Beszállt egy taxiba, és elment. Zsorik maradt. Egyedül. Az utcán.
Arra várt, hogy visszahozzák. De senki sem jött.
Idegenekhez a macska félt közel menni – nem tudta, mit várhat tőlük. Hiszen nemrég még csak a szerető gazdái voltak mellette, azok, akik a teljes világot jelentették számára. Most körülötte idegen arcok, idegen szagok, idegen hangok voltak.
Zsorik nem értette, mi történt. Csak később kezdte sejteni – amikor az utcán hasonlóan elhagyottakat látott, mint ő maga.
– Elárultak! Ott hagytak! – nyávogta szomorúan az utca közepén. A többi macska és kandúr csak együttérzően nézett rá, de semmiben nem tudtak segíteni.
Keserű emlékeit egy veréb zavarta meg, amely valahonnan szerzett egy morzsát, és mellé ejtette. Valószínűleg így akart hálát adni az életéért.
Zsorik ránézett, de hirtelen elzavarta, nem akart senkit maga elé engedni.
Abban a pillanatban rájött: az utcán túlélni neki nem adatott meg. Csak egy nagyon kedves vagy már jóllakott macska képes elengedni a zsákmányt. Ő éhes volt. Tehát egyszerűen túl jólelkű.
Jólelkű, de éhes. És az utcán az ilyenek nem élnek túl. Ezt hallotta az utcai társaitól.
Már nem akart így élni. De meghalni még korai volt. Csak azt nem tudta, mit tegyen. Főleg ezen a havas napon, amikor minden körülötte idegennek és barátságtalannak tűnt.
Zsorik némán botorkált az utcákon. Hová ment – nem tudni. Csak mozgott, hogy ne feküdjön. Ettől legalább egy kicsit melegebb volt.
A hó sűrű, fehér takaróként hullott az égből. Minden csak fehérség volt, ami a szemét fájdította.
Egy ponton csak le akart feküdni, és többé fel sem kelni. Mindenét elveszítette. Senkinek sem kellett. Egy ilyen napot már nem élt volna túl.
De hirtelen, makacsul, mint egy mantrát, ismételgetni kezdte: – Erős vagyok. Meg fogok birkózni… – bár minden lépéssel egyre fogyott az ereje.
Körbenézett, és látta, hogy a közelben már nincsenek többszintes házak. Helyüket családi házak vették át.
De ez már közömbös volt. Miért számítana bármi, ha senkinek sem kell az ember?
Mélyen sóhajtott, és tovább ment, nem tudva miért. A remény kihunyt. Örökre.
Egy idő múlva erőtlenül a hóba rogyott egy régi kerítés mellett, és lehunyta a szemét.
– Ennyi volt. A létezésem véget ért – gondolta, elmerülve a feledésben.
Nem messze tompa hangok hallatszottak. Egy férfi és egy női hang.
– Dim, emlékszel, mondtad, hogy amint veszünk egy házat, mindenképp fogunk egy kiscicát? – kérdezte Katya mosolyogva.
– Valami rémlik – válaszolta lassan ő.
– Na látod! – bökött bele a könyökével. – Te ígérted!
– Rendben, rendben. Ígértem, hát ígértem.
– Talán elmehetnénk a menhelyre? Vagy hirdetések között kereshetnénk?
– Kell nekünk ez?
– Nem nekünk. Neki. Szeretnénk valakinek életet adni, tele szeretettel. Hiszen ők is, mint az emberek, szeretve akarnak lenni.
Beszélgetve közeledtek ahhoz a kerítéshez, ahol a hóban Zsorik feküdt. De ő semmit sem hallott. Aludt.
És álmában azt látta, hogy újra otthon van, szeretik, melegben van, boldog. Álmában még halkan dorombolt is az örömtől.
– Dim, hallottad? – állt meg hirtelen Katya, és szorosan megfogta a fiú kezét.
– Mi történt?
– Úgy tűnt, mintha valaki nyávogott volna.
– Csak képzelődsz, Katya. Már minden sarkon a szegény kiscicákat képzeled el.
– Nem, én tényleg hallottam. Jó a hallásom!
– Biztos vagy benne?
– Teljesen. Csak nem értem, honnan jött a hang.
Elkezdtek körbenézni. Katya az öreg kerítés mentén haladt, a lába elé nézve.
– Dima! Megtaláltam! Gyere ide! Azonnal szükség van a segítségedre!
Zsorik nem azonnal értette, hogy felébredt.
Azt hitte, még mindig alszik: meleg volt körülötte, valaki simogatta a fejét… Aztán meglátta őket. Emberek. Igaziak. Nem álmok.
– A szivárványon nincsenek emberek… – gondolta, pislogva. De a „látomás” nem tűnt el. Szemben vele ott állt egy fiú, egy lány és egy köpenyes ember.
– Felébredt a macskájuk – mosolygott az állatorvos. – Erős. Kiemeljük őt.
– Istenem, köszönöm! – sóhajtott Katya, miközben letörölte a könnyeket.
A cica a szemébe nézett, és érezte a meleget. Ő is mosolygott rá, és valami a tekintetében azt sugallta: „Most már nem vagy egyedül”.
– Még sokáig fog aludni, de ez normális – jegyezte meg az orvos. – Ha bármi van, hívjanak. Mindig örömmel segítek.
– Köszönöm, Arkadij Viktorovics – bólintott Katya, és óvatosan folytatta Zsorik simogatását, míg Dima elkísérte az orvost.
Ezután beszélni kezdett a cicához, miközben nem hagyta abba a simogatást:
– Nagyon megijedtem, amikor a hóban találtalak. Azt hittem, már nem lehet megmenteni. De kitartottál. Most pedig a miénk vagy. Régóta álmodoztunk egy kiscicáról, és a sors küldött téged nekünk. Köszönöm érte.
Katya letörölte a könnyeket.
– Nem bánod, ha Korzsiknak nevezlek? – kérdezte.
„Igen, nevezzenek, ahogy akarnak, csak soha többé ne hagyjanak magamra…” – gondolta a cica.
– Miau… – válaszolta alig hallhatóan, egyetértve.
Újra lehunyta a szemét. De most – nyugalommal. Tudta: amikor felébred, lesz neve, otthona és azok, akik várják.
