– Már megint krumpli? – sóhajtott fel Andrij, amikor leült vacsorázni. A felesége bűntudatosan bólintott.
– Apád telefonált, kérte, hogy ugorj be hozzájuk – mondta Szvitlana.
– Rendben, holnap bemegyek – válaszolta Andrij, megköszönte a vacsorát, majd lefeküdt aludni.
Másnap munka után Andrij benézett a szüleihez, elintézte az ügyeit, és hazament. Belépett a konyhába, és megdermedt. Szvitlana könnyek között ült az asztalnál.
– Mi történt, kedvesem? – kérdezte aggódva.
– A te anyád… a te anyád… olyasmit mondott… – zokogta az asszony.
Andrij értetlenül nézett a feleségére.
– Már megint krumpli? – sóhajtott fel a férfi.
Szvitlana bűntudatosan bólintott. Alig maradt pénzük. A férj egészen tisztességesen keresett, de három évvel ezelőtt a szülei nagy összeget adtak neki kölcsön lakásvásárlásra. Ebből egy egészen rendes kétszobás lakást tudtak venni. Most pedig szinte a teljes fizetése a szülők felé fennálló tartozás törlesztésére ment el. A szülők folyton emlékeztették rá, hogy nekik köszönhetően tudott a fiatal család lakást venni. És arra is, hogy nekik nagyon nagy szükségük van a pénzre.
Kezdetben megállapodtak egy bizonyos havi összegben. De a szülők állandóan pénzt kértek, ezért úgy döntöttek, hogy amennyit csak lehet, visszaadnak, hogy minél gyorsabban megszabaduljanak az adósságtól.
Ugyanekkora összeget adtak kölcsön Andrij húgának is. Neki azonban könnyebb dolga volt, mert a férje jól keresett. Talán már vissza is fizették a tartozást. Erről Andrij soha nem beszélt a húgával.
Andrij apja valaha egy kis bútorgyártó vállalkozás tulajdonosa volt. A családnak volt pénze bőven. A cég már rég megszűnt, de a talpraesett apa félretett öregkorára. Az apósnak gyönyörű vidéki háza volt, gyakran cserélte az autóit… Az ő családjuk viszont az ételen spórolt. Vajon nem adhatták volna ezt a pénzt egyszerűen ajándékba? Vagy legalább ne követelték volna folyton vissza ilyen tapintatlanul?
Gyerekről álmodtak, de erről egyelőre szó sem lehetett – egyszerűen nem engedhették meg maguknak. Egyelőre…
Az após sokáig számolgatta a pénzt.
– Anyáddal Thaiföldre készülünk három hónapra. Ezért kérlek, a hónap végéig ugyanekkora összeget adj vissza nekem.
Szvitlana csak sóhajtott.
– Miért nézel ki ilyen fáradtnak? – méregette az anyós. – Ugye nem vagy terhes?
– Ez a mi dolgunk – háborodott fel Andrij.
– Fizessetek vissza mindent az utolsó fillérig, és csak utána mondjátok, hogy ez a ti dolgotok! – kiáltotta az após. Nehéz természetű ember volt, és nem tűrte az ellentmondást. – Családtagként segítettünk rajtatok, úgyhogy legyenek szívesek teljesíteni a kötelezettségeiket.
Elmentek, miközben alaposan végigmérték a menyüket, és elégedetlenül összeszorították a szájukat.
Este felhívta Andrijt a húga.
– Andrij, aggódunk, hogy a Szvitlanád terhes. Mondd, jól láttuk?
– Tánya, neked két gyereked van. Miért beszélsz ilyen megvetően Szvitlana lehetséges anyaságáról? Egyébként ti már visszafizettétek a tartozásotokat?
– Természetesen – mondta gyorsan a húga.
– Mi, bolondok vagyunk, hogy a szüleinknek adósságot fizessünk? – hallatszott a háttérből Tánya férjének hangja. – Arra várhatnak…
Andrijnak mindig is nagyon jó hallása volt.
– Anya, miért nem kéritek Tányától, hogy adja vissza az összes pénzt? – kérdezte Andrij másnap az anyjától.
– Ki mondta ezt neked? – válaszolta ingerülten az asszony. – Neki soha nincs pénze, miből fizetnének? A férje sem keres olyan sokat. Ráadásul két gyerekük is van, akik állandóan pénzt igényelnek. Te viszont férfi vagy, neked vissza kell adnod. Mondj inkább köszönetet, hogy nem kérjük, hogy Tánya helyett is te fizess.
– Akkor miért nem megy Tánya dolgozni? – tört ki Andrij. – Felsőfokú végzettsége van, és egyetlen napot sem dolgozott! Én tizennyolc éves korom óta a szervizben dolgozom, autókat javítok. Majdnem mindent nektek adtam, amíg meg nem nősültem!
– Ne veszekedj az anyáddal! Két gyereke van, milyen munkáról beszélsz? Inkább a feleségeddel foglalkozz.
– A feleségem otthonra is hoz munkát, hogy minél hamarabb kifizessük a tartozást. Még most is… – Andrij elhallgatott.
– Még most is mi? Terhes? Még csak eszetekbe se jusson gyereket vállalni! – kezdett idegeskedni az anya. – Nagyon nagy szükségünk van a pénzre.
Amikor Andrij hazaért, látta, hogy a felesége vörösre sírt szemmel ül.
– Anyám telefonált? – találta ki a férfi.
– Olyan dolgokat mondott… – sírta el magát a lány.
– Értem – mondta Andrij. – Hogy érzed most magad? Hívjunk mentőt?
– Már minden rendben. De ők nem fognak megnyugodni, ugye?
– Nem fognak – értett egyet Andrij. – Nagyon akarják a pénzt. Majd megoldom a dolgot.
És meg is oldotta. Egy hét múlva eladták a lakást. Egy nagyvárosba költöztek. Befizették a jelzáloghitel első részletét. Szvitlana távmunkát szerzett magának, Andrij pedig állást talált egy műszaki szervizközpontban.
A szülei folyton telefonáltak, követelve, hogy mondja meg, hová költöztek. Minden beszélgetés ugyanúgy zajlott.
„Elmegyek hozzád, mondd meg a címet.” – Nem.
„Tánya a férjével látni akar téged.” – Nem.
„Minden este fel fogunk hívni.” – Nem fogtok.
„Ne merd letenni a telefont!” – Az én telefonom, azt csinálok vele, amit akarok.
„Nem szabad gyereket vállalnod.” – Nem a ti dolgotok.
„Miért költöztél el? Hiszen család vagyunk.” – Nekem itt jó.
„Nem vagy férfi! Megígérted, hogy teljesen visszafizeted a tartozást, de csak a felét adtad meg!” – Ha így folytatod, minden kapcsolatot megszakítok veletek.
„Kötelességed / muszáj / tedd meg / mondd meg!” – Nem.
„Úgyis megtudjuk, hol laksz, és elmegyünk hozzád.” – Ahogy akarjátok, de a küszöbömön nem léptek át.
A szülők nem nyugodtak meg, ezért Andrij egyszerűen kidobta a SIM-kártyát. A közösségi oldalakat soha nem használta, Szvitlana pedig lezárta az összes profilját.
Egyetlen pillanatig sem szégyellte, hogy nem fizette vissza teljesen a szüleinek a tartozást. Amikor pedig megszületett a fia, egyáltalán el is feledkezett a rokonok létezéséről.
A fiatal családnak barátai lettek, akikkel egyenrangúként beszélgettek, nem pedig a „Tartozol nekünk” szemléletben.
Kiderült, hogy a lélekben hozzánk közel álló emberek nem feltétlenül a rokonaink. Hanem egészen idegenek, akik idővel a saját, igazi családunkká válnak.
