Mária egész éjjel nem aludt. Ugyan milyen alvásról lehet szó, ha hamarosan elválik a férjétől, Szergejtől?! Reggel együtt mentek az anyakönyvi hivatalba. A válás gyorsan lezajlott.
– Nos, akkor szia – mondta Mária Szergejnek. – A holmimat majd később elviszem. Remélem, nincs ellene kifogásod?
– Nincs – morogta a férfi. – És te hová mész? Azt hittem, együtt megyünk.
– Semmi „együtt”, Szergejecske! – mondta Mária. – Vége. Befejeződött a közös életünk.
Mária, sarkainak koppanásával, gyorsan az ajtó felé indult. Szergej egy helyben állva nézett utána.
– Kisasszony! – hallotta hirtelen Mária, amikor az anyakönyvi hivatal melletti parkon ment keresztül.
Mária hátrafordult, és meglepetten megdermedt.
Egész éjjel nem aludt… Milyen alvásról lehet szó, ha hamarosan a férjével elválnak?!
Gyermekük nem volt, és igazából nem is volt mit felosztaniuk. Mégis – a lelke nem volt nyugodt… fájt neki. Három évig éltek együtt, de végül semmire sem jutottak.
Eleinte Máriának úgy tűnt, hogy ő és Szergej szeretik egymást.
Hiszen minden úgy kezdődött, mint mindenkinél – udvarlás, virágok, ajándékok, próba-együttélés.
Szergej így nevezte az élettársi kapcsolatot. Tetszett neki maga az ötlet – hogy majd kipróbálják, összecsiszolódnak, és aztán eldöntik, hogy összeházasodnak-e vagy sem.
Két év után össze is házasodtak, mert Mária teherbe esett.
Nagy esküvőt nem tartottak. Minek? Csak fölösleges kiadás. Ráadásul a baba érkezésére is fel kellett készülni.
Bérelt lakásban éltek. Nem kerestek rosszul. Néhányszor még külföldre is elutaztak.
De Mária nem szült. A kisbabát elvesztették…
És akkor Szergejben valami megváltozott. Kiderült, hogy nincs felkészülve a családi nehézségekre. Valamiért úgy döntött, hogy mindenben Mária a hibás. Lassan elvesztette iránta az érdeklődését. Elkezdett kimaradozni. Későn járt haza a munkából.
Aztán kiderült, hogy szeretője van…
Mária, aki addig még valahogy megértette a férje fájdalmát, a hűtlenséget már nem tűrte el – beadta a válókeresetet.
És ma megtörténik – ismét szabad nő lesz.
Nem volt sokáig házas, mégis valahogy már el is felejtette, milyen egyedül lenni.
És valahol belül ott motoszkált a nyugtalanság – mi lesz ezután? Megtalálja vajon a párját? Úgy tűnik, Szergej soha nem is volt az, hiszen az első nehézségek után ilyen gyorsan és könnyen elárulta.
És most Mária és Szergej ismét az anyakönyvi hivatalban voltak. Kiderült, hogy aznap több pár is válni jött. Beálltak a sorba, majd leültek egy padra.
Beszélgetni nem volt kedvük – már mindent megbeszéltek régen. Mária zavartan nézelődött körül, próbált nem gondolni semmire.
És hirtelen világosan megérezte, hogy valaki figyelmesen nézi őt.
Egy férfi volt az, aki vele szemben ült. Mellette egy nő ült, aki ugyanúgy, mint Mária, egyszerűen a falakat nézegette.
– Biztos ők is válni jöttek – gondolta Mária, és valamiért… rákacsintott az idegenre.
A férfi szeme felragyogott, és visszakacsintott Máriára.
Körülbelül fél órán át így kacsintgattak egymásra. Aztán a férfit és a kísérőjét behívták az irodába.
Együtt mentek be, de amikor kijöttek – külön irányba indultak. Úgy tűnt, ezek az emberek egy percig sem akarnak együtt maradni.
Most Máriát és Szergejt szólították…
A válás érzelem nélkül zajlott le, teljesen hétköznapi módon. Néhány kérdésre válaszolva megerősítették határozott szándékukat a válásra, és azonnal volt házastársakká váltak. Már csak a papírok véglegesítése maradt.
– Nos, akkor szia – mondta Mária Szergejnek, amikor kiléptek az irodából. – A holmimat majd egy kicsit később elviszem. Remélem, nincs ellene kifogásod?
– Nincs – morogta Szergej, akinek úgy tűnt, csak most esett le igazán, mit tettek. – És te hová mész? Azt hittem, együtt megyünk…
– Semmi „együtt”, Szergejecske – mondta Mária. – Vége. Befejeződött a közös életünk.
Mária sarkainak csengő koppanásával gyorsan a kijárat felé indult. Szergej egy helyben állva nézett utána.
– Kisasszony! – hallotta hirtelen Mária, amikor az anyakönyvi hivatal melletti parkon ment keresztül.
Valamiért nem kételkedett benne, hogy hozzá szólnak.
Mária megállt. Hátrafordult, és meglepetten megdermedt.
Pontosan! Az a férfi állt előtte, akivel nemrég tekintetekkel „beszélgettek”.
– Na és? Szabadság? – az idegen hangja vidáman csengett, a szeme nevetett.
Mária kissé zavarba jött. Nem tudta, hogyan viselkedjen egy ilyen helyzetben.
– Talán megünnepelhetnénk? – javasolta a férfi. – Itt a közelben van egy nagyon hangulatos kávézó. Egyébként Ivánnak hívnak.
– Engem pedig Máriának…
– Nos, Máriácska, bátrabban! Menjünk? – Iván kinyújtotta a kezét a nő felé.
– Hát, menjünk! – Mária bátran a férfi tenyerébe tette a kis kezét…
Több órát töltöttek a kávézóban. Mindenről beszélgettek a világon. Úgy tűnt, mintha már száz éve ismernék egymást!
A válásról, amely aznap mindkettőjükkel megtörtént, nem beszéltek, mintha nem is létezett volna.
Csak egyszer említették meg…
Amikor Iván elkísérte Máriát a ház bejáratáig, búcsúzáskor megkérdezte:
– Hiszel a sorsban?
– Miért kérdezed? – csodálkozott Mária.
– A mi válásunkat háromszor is elhalasztották. Talán azért, mert nekünk találkoznunk kellett.
– Nem tudom. A nagymamám mindig azt mondta: „A véletlenek nem véletlenek.”
– Okos a nagymamád! Na, akkor… holnap találkozunk?
– Szerinted lesz nekünk „holnap”? – Mária nagyon halkan kérdezte, de Iván meghallotta.
– Biztos vagyok benne, hogy lesz! – mondta…
…Három hónappal később összeházasodtak. Egyikük sem idézte fel a múltat, és nem vitték át a régi rossz tapasztalatokat a jelenlegi kapcsolatukba.
Egyszerűen a szerelemnek megvannak a maga szabályai, a maga törvényei és a maga véletlenei. Amelyek – egyáltalán nem véletlenek!
Iván és Mária már harminc éve együtt vannak. Két csodálatos gyermeket neveltek fel, és most már az unokájukat, a kis Olezsikot is nevelgetik.
Nagyon szeretnek mesélni a megismerkedésük történetéről.
Különösen azoknak, akik kilátástalanságra panaszkodnak, elveszítik a reményt, vagy feladják…
