A macska nyomott vagy három kilót. Nehéz volt elhinni, hogy éppen ez a három kiló bizonyult hirtelen nehezebbnek a tizen-két együtt leélt évnél.
András a konyha közepén állt, és a mellkasához szorította a vörös kandúrt. Szвета [Szléta / a feleség] keresztbe fonott kézzel nézte őket, az arckifejezése pedig olyan volt, mintha a férje nem egy élőlényt hozott volna a lakásba, hanem egy koszos szemeteszsákot. A szomszéd szobából monoton hangon szólt a televízió. A konyhában sűrű sült hal szag terjengett, és ez az illat mintha betöltötte volna egész teret, akadályozva a gondolkodást, a beszédet, sőt még a haragot is.
– Kóbor macskát hoztál haza? – Szveta rosszallóan csóválta a fejét.
Egy régi, törött cipzáru bordó köntös volt rajta. Már a negyedik éve hordta. A zár még a múlt télen szakadt szét, de Szveta nem tervezte sem megjavítani a köntöst, sem másikat venni. Amikor a lakásban járkált, a szélét a kezével fogta.
András többször is felajánlotta, hogy vesz egy újat.
„Minek? Ez még jó” – válaszolta a feleség, és erősebben összehúzta a sarkaikat, mintha a régi köntös lett volna az utolsó dolog, amitől félt, hogy elveszíti.
András el akarta mesélni, hol találta a macskát. Elmagyarázni, hogy az már a második napja ült a lépcsőház előtt – sovány, átfázott, betört bal füllel. Olyan nagy, zöld szemekkel nézett, mintha nem a véletlen műve lenne, hogy éppen ezt a házat választotta, és régóta éppen Andrásra várt.
De Szveta úgysem hallgatta volna végig. Szinte soha nem hallgatta végig.
A háta mögött egy tányéron halcsontok hevertek. A vörös feléjük fordította a fejét. Nem az asszony felé – az étel felé. András az ing anyagán keresztül érezte, milyen szaporán és sürgetően ver a kis szív.
– Vidd vissza, és dobd ki! Megmondtam.
Csak két rövid szó – „megmondtam”. Olyanok voltak, mint egy végleges ítélet, amit nem vitatnak meg, és nem próbálnak megfellebbezni. András annyiszor hallotta ezt a mondatot, hogy behunyt szemmel is képes lett volna felidézni: nyugodt, hideg hang, enyhén megemelt áll, és a könyökét szorosan átfogó ujjak.
Lejebb vazette a tekintetét a macskára. Az alulról felfelé nézett zöld szemeivel. A sérült füle megremegett minden hangosabb zajra. Kicsi, meleg, és teljesen senkihez sem tartozó.
András némán bólintott.
A kulcscsomó a bejárati ajtó melletti polcon hevert a kifizetetlen csekkek és reklámújságok között, amelyeket soha senki át sem nézett. A kabátzsebébe süllyesztette a kulcsokat. A macska ijedtében erősebben belekapaszkodott a kockás ingbe. Az egyik karom elkapott egy cérnaszálat, és az anyagból egy vékony hurok húzódott ki.
A bejárati ajtó becsukódott. A zár szárazon kattant.
A lépcsőház emeletén egy villanykörte pislákolt. Annyi éve villogott már, amióta András itt emlékezett magára. Lépteinek hangja visszhangzott a szürke falakon. A macska minden egyes fokon megremegett, és erősebben préselődött az ember mellkasához. A hegyes karmok áthatoltak az anyagon, és érintették a bőrt, de András szinte alig érezte a fájdalmat.
Helyette más érzés volt benne. Így kapaszkodnak a kézbe, amikor az ember fél, hogy mindjárt elengedik.
A harmadik emeletre érve András váratlanul megállt.
Három évvel ezelőtt Szveta rákényszerítette, hogy szabaduljon meg a gitárjától.
„Csak a port gyűjti és a helyet foglalja. Úgysem játszol már régóta.”
Ez egy akusztikus Yamaha volt, amit András az első fizetéséből vásárolt. Késő este vitte le a hangszert, amikor az udvaron már senki sem maradt. Letette a gitárt a konténerek mellé, még egy percig álldogált mellette, aztán elment anélkül, hogy visszanézett volna.
A gitár előtt a kedvenc tornacipője volt soron.
„Miért hevernek az előszobában? Hiszen már nem futsz.”
Azokban a cipőkben teljesítette András az egyetlen félmaratonját. A talpának még mindig átmelegedett gumi- és aszfaltéscsípős szaga volt.
Még régebben Szergej következett.
„Hagyd abba a hívogatását! Rossz hatással van rád.”
Szergej még magától hívta körülbelül fél évig. Aztán ő is abbahagyta.
Nem sokkal a tavalyi újév előtt az édesanyja megkérdezte, átjöhetne-e hozzájuk az ünnepekre. András már válaszolni akart: „Persze”, de észrevette, hogy Szveta a háta mögött negatívan rázza a fejét.
– Inkább az ünnepek után, anya – mondta akkor.
– Rendben – válaszolta halkan az édesanya.
Jobb lett volna, ha megharagszik vagy kiabál. A nyugodt hangjában sokkal több volt a fájdalom.
Volt még egy kóbor kutya is. Fekete, udvari. Minden reggel eljött a bejáratukhoz. András kenyeret, kásamaradékot és néha húsdarabokat hozott ki neki.
Egyszer Szveta észrevette ezt, és azt mondta:
– Elég a hízlalásából. A szomszédok már panaszkodnak.
A valóságban senki sem panaszkodott. De András szót fogadott. A kutya még körülbelül egy hétig eljárt a bejárathoz és várt. Aztán eltűnt – ugyanolyan halkan, mint Szergej.
A macska alig hallhatóan dorombolni kezdett. Félénken, szinte bűntudatosan, mintha bocsánatot kérne azért, hogy olyan helyet foglal, ami nem az övé.
Az utcán a hideg és nedves októberi levegő fogadta Andrást. Érezni lehetett benne a nedves lomb szagát. A házak mögött, a kertek környékén valaki száraz kerti hulladékot égetett, és a kesernyés füst vékony csíkban húzódott az épületek között.
A lámpafényben csillogott a nedves aszfalt. Az átázott sárga levelek a járda széléhez tapadtak. Ott hevertek senkinek sem kellenek, eltiporva és hidegen.
Jobbra, mintegy húsz lépésre, régi kék szemeteskonténerek álltak lepergő festékkel. Már onnan is kellemetlen szag áradt.
Balra egy üres játszótér terült el. A szélben panaszosan nyikorogtak a hinták.
Andrásnak és Szvetának nem voltak gyerekei. Valaha elképzelte, hogyan tanítja majd a fiát biciklizni ezen az udvaron. Vagy a lányát. Gyakran látta ezt a képet a gondolataiban, de soha nem merészkedett komolyan beszélni róla a feleségével.
A beszélgetés elindítása vitába torkollást jelentett volna. A vita pedig szinte mindig ugyanazzal a mondattal ért véget:
„Megmondtam.”
András a konténerek felé nézett. Aztán a vörösre terelte a tekintetét.
Ahelyett pedig, hogy továbbment volna, leült a padra.
A macska nyomban elhelyezkedett a ölében, maga alá húzva a lábait. Aztán újra dorombolni kezdett. A szőre kemény, helyenként összecsomósodott és piszkos volt, de a kis testből élő meleg áradt.
András végigsimított tenyerével a sovány hátán, és kitapintotta a bordákat. Egyik a másik után türemkedett ki, vékonyan és sűrűn, mint egy régi kerítés lécei. A macska elképzelhetetlenül kimerült volt, de tovább dorombolt, mintha most kapott volna meg az élettől mindent, amiről csak álmodhatott.
A negyedik emeleten égett a fény a konyhaablakban. A függöny mögött egy bordó köntösös sziluett villant fel. Szveta mosogatott.
Mindig ő vacsorázott először, és soha nem várta meg Andrást. A tányérja általában a hűtőszekrényben állt, mellette pedig egy cédula hevert: „Melegítsd meg magadnak.” Miközben maga Szveta otthon tartózkodott.
Már régen hozzászokott ehhez a rendhez. A hideg serpenyőhöz, az egyedüli evéshez és a csendhez. Az esti „jó éjszakát”-hoz, ami a valóságban csak egyet jelentett: „Csukd be magad mögött az ajtót, és ne zavarj.”
Az életük egykor teljesen más volt.
A házasságuk első évében Szveta a küszöbön fogadta. Csütörtökönként a lakás almás-vaníliás krém illatú volt, mert almás pitét sütött. Nevetett, segített levenni a kabátot, megkérdezte, hogy telt a nap, és valóban végighallgatta a választ.
András nem tudta felidézni, pontosan mikor változott meg minden. Nem volt egyetlen hatalmas veszekedés, amely után romba dőlt volna a kapcsolatuk. Nem hangzott el semmilyen különleges szó.
A pite egyszerűen fokozatosan átadta a helyét a fagyasztott félkész termékeknek. A „mesélj” kérés átalakult ingerült „ne zavarj”-ba. A „csináljuk együtt” kifejezés észrevétlenül háttérbe szorult a végtelen „megmondtam” mellett.
Minden lassan hunyt ki, mint a villanykörte a második emeleten. Nemégett ki azonnal, először csak villogni kezdett. Aztán mindenki megszokta a pislákolását, és abbahagyta a figyelést arra, hogy a fény már régen rossz.
Egy évvel ezelőtt András csúnyán megbetegedett. A hőmérséklete közel negyven fokra szökött, a fejét fájdalom szorította az egyik halántékától a másikig. A kanázén feküdt, és hallotta, ahogy Szveta csörömpöl az edényekkel a konyhában.
Nem jött be a szobába.
– Ne panaszkodj, én is fáradt vagyok! – kiabálta a fal mögül.
András nem panaszkodott. Egyszerűen nem tudta abba hagyni a köhögést.
Végül magának kellett felkelnie, feltenni a vízforralót, és bevenni egy tablettát.
Most is visszamehetne a magasba. Letenné a macskát a szemétledobó mellé, kinyitná a lakás ajtaját, és némán bólintana Szvetának.
Reggel megszokott módon azt mondaná:
– Takaríts fel magad után.
És ő feltakarítana.
Este ismét a kihűlt serpenyő, a rövid cédula és a tompa tévé várná a fal mögött. Holnapután minden megismétlődik. Aztán egy hónap múlva. Egy év múlva. És talán tíz év múlva is.
De András továbbra is a padon ült.
Felkelni már nem tudott.
A macska feljebb emelte a pofácskáját. A zöld szemében mintha az utcai lámpa fénye tükröződne.
András lassan végighúzta az ujjait a vörös hát mentén. A szőr puha és meleg volt. A macska elégedetten hunyorgott, és maga húzta közelebb a fejét, kérve, hogy folytassa a simogatást. Annyi bizalom sugárzott ebből a mozdulatból, mintha soha senki nem bántotta volna kegyetlenül. Vagy ha mégis, hát újra rászánta magát, hogy higgyen egy embernek.
A zsebében hirtelen csöngeni kezdett a telefon.
A képernyőn ez a név villant fel: „Szveta”.
A fénylő betűk élesen kirajzolódtak a sötétben.
András néhány másodpercig rájuk nézett, majd megnyomta a híváselutasító gombot.
A távoli ablakból kiszűrődő zene váratlanul elhalkult. Még a szél is egy pillanatra abbahagyta a kopár ágak lengetését. Csak a térdén fekvő macska nyugodt és egyenletes dorombolása maradt meg.
András a negyedik emeleti ablakokra emelte a tekintetét.
A konyhában a fény már kialudt. Ez azt jelentette, hogy Szveta átment a szobába. Most bekapcsolja majd a szokásos sorozatát, az álláig húzza a takarót, és elhelyezkedik a televízió előtt. Az ablakhoz nem fog odamenni. Újra sem hív majd.
Hiszen ő már kiadta az utasítást, András meg mindig végrehajtotta. Tizenkét év egyetlen komoly fegyelmezetlenség nélkül. Minek is ellenőrizné az ember feleslegesen azt, aki ezen a téren soha nem okozott csalódást?
A macska lassan előrenyújtotta az első lábát, és András csuklójára fektette. Nem eresztette ki a karmait, nem próbálta meg erőszakkal visszatartani. Csak hozzáért.
A talppárnái enyhén durvák és hűvösek voltak.
Ettől az egyszerű érintéstől Andrásban mintha valami elmozdult volna. Szinte észrevétlenül, fájdalom és hangos reccsenés nélkül. Így szakad el a régi, túlfeszített szál, amely túl sokáig tartott mindent egyben.
Szabad kezét a kabátja zsebébe süllyesztette.
Az ujjai azonnal ráakadtak a csomóra: két kulcs egy kis karcolásos fémkarikán. Az egyik a lépcsőház ajtaját nyitotta, a másik a lakásukat. A fém meleg volt a testétől, és annyira otthonos, hogy András tucatnyi másfajta kulcs közül is felismerte volna tapintás alapján.
Előhúzta a kulcscsomót, és maga mellé fektette a pad nedves faléceire.
Mindössze két kis darab fém.
Elképesztő, milyen keveset tud nyomni az a valami, ami éveken át egyetlen helyhez láncolja az embert.
András feltápászkodott, szorosabban a mellkasához szorította a macskát, és elindult.
Átszelte az udvart, elhaladt az üres játszótér és a szélben nyikorgó hinták mellett, majd a széles sugárút felé vezető boltív irányába tartott. A lámpák hosszú, világos sávokat rajzoltak a nedves aszfaltra. A talpa alatt átázott levelek susogtak és ropogtak.
A macska többé már nem rezzent össze minden egyes lépésre. Hozzásimult a kockás inghez, a karmával belekapaszkodott abba a bizonyos kiálló szálba, és megmozdulni sem mert.
Úgy tűnt, a vörös megértette: most a helyes irányba tartanak.
A boltív mögött feltűnt a szinte üres éjszakai sugárút. Ritkás autók gurultak el mellette, kerekük halkan sziszgett a nyerges úton. A sarkon fényesen ragyogott az éjjel-nappali bolt kirakata.
András belépett, és óvatosan a padlóra tette a macskát a pénztár közelében.
A vörös nyomban leült, szépen a farkával körbeölelte az elülső lábait, és türelmesen várakozni kezdett, mintha ezt tette volna már sokszor azelőtt.
András a polcokhoz lépett, felvett egy doboz macskaeledelt meg egy csomag tejet. A pénztárnál álló nő egyetlen pillantást vetett rá, majd a megviselt macskára, de nem tett fel kérdéseket.
Kifizette a vásárlást, ismét a karjába vette a vöröst, és kilépett az utcára.
A telefon továbbra is csengett a zsebében. A hívások egymás után érkeztek, de András még csak le sem lassította a lépteit.
A kulcsok ott maradtak az udvari padon.
Körülbelül egy óra múlva elered az apró őszi eső. A hideg cseppek bevonják a fémkarikát, összegyűlnek a kulcsok fogain, és lecsorognak a sötétlő deszkákra.
Szveta csak másnap, dél körül megy oda az ablakhoz. Kinéz majd, és meglátja az üres padot, a néptelen udvart meg a zárt szemeteskonténereket.
A vörös macska sehol sem lesz.
András sem.
Újra kezdi majd tárcsázni a számát, és minden alkalommal csak a hosszú kicsengést hallja. Aztán üzenetet küld: „Elég legyen a gyerekes viselkedésből.”
Válasz híján elküldi a következőt: „Nem viccelek.”
Aztán megjelenik egy rövidke: „Hol vagy.”
Még a kérdőjelet sem teszi ki a végére. Így nem kérdés lesz belőle, hanem egy újabb parancs, amelyet ezúttal már nem lesz ki végrehajtson.
Később a kulcsokat a házmester találja meg. Feljebb megy a negyedik emeletre, csenget az ajtón, és azt mondja:
– Valószínűleg a önöké. A padon feküdtek.
Szveta eléri a kulcscsomót, néhányszor átforgatja az ujjai között, és azonnal felismeri a fémkarikán lévő jellegzetes karcolást.
Aztán olyan erősen szorítja majd össze a kulcsokat, hogy az ujjpercei kifehérednek.
Tizenkét éven át egyetlen szót ismételgetett:
– Dobd ki.
Először a gitárt.
Aztán a régi tornacipőt.
Aztán a barátot.
Utána az udvari kutyát, amelyik a bejárathoz járt.
És végül a vörös macskát.
De először tűnt el a lakásból pontosan az, amit Szveta nem parancsolt meg, hogy kidobjanak.
