Miután elbúcsúzott haldokló férjétől, Anna kilépett a kórházból, és észre sem vette, hogy könnyek csorognak végig az arcán. Lassan ment, mintha a lábai már nem engedelmeskednének, és megállt az épület falánál, hogy levegőt vegyen.
Még fél évvel ezelőtt Mark erős, magabiztos férfi volt. Nevetett, terveket szőtt, és azt ígérte, hogy hosszú élet áll előttük. Anna feltétel nélkül hitt neki. Mindig mellette volt, mindig megvédte, mindig tudta, mit kell mondani.
Most pedig az intenzív osztályon feküdt. Fehér kórterem, hideg fény, csövek, vezetékek, gépek, amelyek helyette lélegeztek.
— Minden rendben lesz — suttogta Mark, amikor Anna megszorította a kezét. — Meg fogjuk oldani.
Anna bólintott, bár tudta: ez nem igaz. Az orvosok őszintén beszéltek. A betegség túl gyorsan fejlődött. Donort nem találtak. Szinte semmi idő nem maradt.
Kiment az utcára. A tél eleje volt. Az emberek siettek a dolgaik után. A világ ment tovább — mintha semmi sem történt volna.
Anna leült egy padra a kórház épülete mellett, és kezébe temette az arcát. A könnyei maguktól folytak. Nem próbálta megállítani őket.
Néhány perc múlva egy kicsit könnyebb lett. Mély levegőt vett, és már éppen fel akart állni, amikor a fal túloldaláról hangokat hallott.
Két takarítónő állt az épület sarkánál, és észre sem vették őt. Halkan beszélgettek, de minden szavuk tisztán hallatszott.
Amikor meghallotta, miről beszélnek valójában, Anna rémületbe esett.”
— A felesége úgysem megfelelő donornak — mondta fáradtan az egyik.
— Igen, a vizsgálati eredmények rosszak. Nagyon sajnálatos… És igazából más lehetősége sincs.
Anna összerezzent. A szíve hevesebben kezdett dobogni.
— Te ezt nem tudtad? — folytatta a másik, lehalkítva a hangját. — Tegnap járt itt a szeretője. Megvizsgáltatta magát, hogy kompatibilis-e.
— Komolyan?
— Teljesen. Minden szempontból megfelel. És a veséi teljesen egészségesek.
Anna alig kapott levegőt. Zúgni kezdett a füle.
— Akkor miért nem végzik el a műtétet? — kérdezte az első.
— A beteg visszautasította. Azt mondta, inkább meghal, mintsem hogy a felesége megtudja a szeretőjét.
Rövid csend telepedett rájuk.
— És az anonim donáció? — tette hozzá bizonytalanul az egyik nővér.
— Ki tudja… Makacsul ragaszkodik hozzá. Innentől pedig már nem a mi problémánk.
— Szegény feleség…
A hangok lassan eltávolodtak, Anna pedig ott maradt állva, mintha nem is érezné a lábait. A világ körülötte mintha megdermedt volna. Csak a szíve dobogott tompán a mellkasában.
Nem azért halt meg, mert nem volt kiút. Volt kiút. Csak a hallgatást választotta.
Anna a reanimációs osztály ajtaját nézte, és nem értette, melyik érzés erősebb benne — a fájdalom, hogy a férje megcsalta és hazudott neki, vagy az öröm, hogy még meg lehet menteni.
