– Tessék, Kszénia, nézd csak – ez az én végrendeletem. A lakást és minden egyéb vagyontárgyat, valamint a pénzt, amivel az életem végén rendelkezni fogok, mind Margaritára hagyom.
– Mi van, Katerina Jegorovna, talán a túlvilágra készül? – mosolygott a veje.
– Nem, Szása, én még élni szeretnék. A végrendeletet csak előre megírtam, hogy később ne mondhassátok, hogy nem voltam beszámítható állapotban, amikor írtam.
– Nem gondolod, hogy ez nem igazságos? – kérdezte Kszénia az anyját. – Jobb lett volna mindkét unokára hagyni – fele-fele arányban. Így olyan, mintha Alekszejt megbántanád.
– Úgy döntöttem, ahogy helyesnek és igazságosnak tartottam. Mert a fiútokat a mai napig a fenekébe fújjátok, Rita meg nálatok mintha csak úgy elmenne mellettetek. Alekszejt nem fogjátok megbántani, de abban már kételkedem, hogy Margaritának tőletek bármi is jutna.
Természetesen a nagymama kissé túlzott, de lényegében igaza volt. Ritának és az öccsének is mindig adtak pénzt az iskolai kirándulásokra, kifizették a lány zeneiskolai óráit, a fiúét pedig a sportkörben, mégis bizonyos dolgokban jól látható volt a különbség.
Például Ritának új kabátot kellett volna venni. Már ki is választotta azt, amelyik tetszett neki: egy divatos, fehér–rózsaszín–szürke árnyalatú dzsekit. Az anyja azonban megnézte, felpróbáltatta vele a sötétkéket, és azt vette meg, azzal indokolva:
– A kék praktikusabb és olcsóbb.
Másnap viszont Ljósának vettek egy csodás, drága görkorcsolyát.
Különösen feltűnő volt a különbség a fiú és a lány között akkor, amikor vendégek jöttek hozzájuk. Az apa nagyon szeretett dicsekedni a fia sikereivel.
– Alekszej szakkörre jár, távirányítós modelleket készít. Én mestermunkás vagyok a gyárban, de a fiam mérnök lesz!
Időnként az apa, aki már kissé becsípett, odahívta magához a fiát, és megparancsolta neki, hogy mutassa meg a vendégeknek az autómodelleket.
Alekszej ezt nem szerette, Rita pedig sajnálta a testvérét. Ugyanakkor fájt neki, hogy az ő tanulmányi és zenei sikereivel az apja soha nem dicsekedett.
A nagymama abban az évben hunyt el, amikor Margarita befejezte az egyetemet. Az anya azonnal elkezdte rábeszélni a lányát, hogy mondjon le az örökségről.
– Mondj le a lakásról, én vagyok a törvényes örökös! Eladom a lakást, felújítjuk a mi háromszobásunkat, a maradék pénzt pedig elosztom közted és Alekszej között – mondta.
– Nem, anya, nem akarom eladni a nagyi lakását, ott fogok lakni – válaszolta Rita.
– És miért, itthon nem jó neked? – háborodott fel az anya. – Fogalmad sincs, hogyan kell háztartást vezetni, mi az a családi költségvetés. Összevásárolsz mindenféle ostobaságot, aztán éhezni fogsz!
– Anya, talán elfelejtetted, hogy már két éve a tanulás mellett dolgozom? Ha pénzt tudok keresni, lesz annyi eszem is, hogy okosan elköltsöm. Főzni, mosni és takarítani pedig már tizenhárom éves koromban megtanultam. Nem fogok elveszni!
Kata nagyi lakása tiszta volt, egy évvel korábban fel is újították, így Rita beköltözött, amint megkapta az összes szükséges papírt.
Természetesen nem ilyen lakásról álmodott – két szoba egy régi hruscsovkában, az egyik szoba átjáró, a konyha kicsi, erkély sincs, mert a lakás saroklakás volt.
De mindenképpen jobb volt, mint bérelni vagy a szüleivel maradni. Itt élt öt évig.
Ez idő alatt Ritának még egy támadást kellett visszavernie az anyja részéről. Alekszej elvégezte az egyetemet, munkát talált, és valahogy nagyon gyorsan megnősült. A feleségét a szülők lakásába vitte.
– Rita, legyen már egy kis lelkiismereted! Fél éven belül gyerekük lesz Ljósáéknak és Veronikának. Tényleg mindannyiunknak együtt kell majd szorongania a lakásban?
– A baba sírni fog, apáddal nem fogunk aludni, ráadásul még dolgozunk is! Költözz vissza hozzánk, a saját szobádba – te egyedül vagy, ők meg hamarosan hárman lesznek – mondta az anya.
Margarita visszautasította, és kijelentette, hogy ezt a kérdést többé nem hajlandó megvitatni.
Ezután a szülei és a testvére majdnem három hónapig nem beszéltek vele, még csak fel sem hívták.
Amikor azonban az anya mégis úgy döntött, hogy elmegy a lányához, hogy újra beszéljen vele, az ajtót egy ismeretlen fiatal nő nyitotta ki, aki közölte, hogy másfél hónappal ezelőtt megvették ezt a lakást Margaritától.
– Hát te eladtad a nagyi lakását, és nekünk még csak nem is szóltál? – hívta fel az anya.
– Hogyan szólhattam volna, ha mindannyian – te is, apa is, Ljósá is – kinyomtátok a hívásaimat? – kérdezte a lánya. – Úgy döntöttem, nem érdekel benneteket!
– És most hol laksz? Bérelsz?
– Nem. Újat vettem.
– Újat? Miből? – csodálkozott az anya. – A nagyi viskójáért nem lehetett sok pénzt kapni.
– Először is, a nagyi lakása jó állapotban volt. Másodszor pedig öt évig kifejezetten gyűjtöttem, hogy megvehessem azt, amiről álmodtam.
– És hol van?
– Egy új építésű házban, a Stus utcában. Ha érdekel, gyere el megnézni. Küldöm a címet.
Margarita valóban vett magának egy lakást egy új házban – kétszobásat, nagy ablakokkal és széles, alacsony párkányokkal. A konyha is tágas volt, onnan ki lehetett menni a loggiára.
Az anya eljött. Megnézte Rita új otthonát, de arról, hogy a testvérének adja, többé nem tett említést. Csak megkérdezte:
– Nem túl nagy luxus neked egyedül ilyen lakásban élni? Mi öten szorongunk a régiben, és Veronika hamarosan még egy babát szül.
– Anya, Ljósának jó a fizetése, ők is vehetnének lakást. Hiszen lehet jelzáloghitelt felvenni – tanácsolta Rita.
– Felvenni fel lehet, de miből fizetnék? Veronika megint gyesre megy. Hogyan éljen meg négy ember egyetlen fizetésből? Mi apáddal így is segítünk nekik – válaszolta az anya.
Eltelt még öt év. A családdal való kapcsolattartás helyreállt, bár kissé feszült maradt. A legfontosabb azonban az volt, hogy többé senki sem tartott igényt Rita lakására. Ráadásul az utóbbi két évben már nem egyedül élt ott, hanem a fiatalemberével, Jevgenyijjel.
Egy közös ismerős születésnapján ismerkedtek meg. Jevgenyij azonnal udvarolni kezdett Margaritának, ő viszonozta az érzelmeit, és alig fél évvel az ismeretségük után összeköltöztek.
A fiatal férfi az IT-szektorban dolgozott, jól keresett, figyelmes, gondoskodó és meglehetősen nagylelkű volt. Az alatt a két év alatt, amíg együtt éltek, háromszor is elrepültek külföldre nyaralni – az utazásokat mind Zsenya fizette.
Ápolta Ritát, amikor beteg volt, bevásárolt, és megpróbált főzni is, bár ritkán sikerült valami ehetőt készítenie.
– A házimunka nem az én világom – sóhajtozott, amikor mosás közben tönkretett egy újabb inget.
– Kell hogy legyenek hibái is az embernek – nyugtatta meg Rita.
Rita már azon gondolkodott, hogy családot is tudna vele alapítani. Jevgenyij azonban sosem hozta szóba ezt a témát, ő pedig nem merte elsőként felvetni.
Talán minden így ment volna tovább, de egy nap Rita nem érezte magát jól, és a patikában vásárolt teszt megerősítette a sejtését: gyermeket várt.
A nőgyógyászati rendelőben, amikor az orvos megkérdezte, megtartja-e a babát, Margarita igennel válaszolt. Már harminckét éves volt, és anya szeretett volna lenni.
Most már el kellett mondania mindezt Jevgenyijnek.
– Vajon hogyan fog reagálni? – gondolta Rita. – Örülni fog, vagy megijed? Talán megkéri a kezem?
Arra azonban, ami történt, egyáltalán nem számított.
– Rita, mindent elrontottál – jelentette ki Jevgenyij. – Hiszen jól éltünk! Minek kavartad fel ezt az egészet? Tényleg azt hitted, hogy ha egy férfi nem akar megnősülni, akkor egy pocakkal be lehet tolni az anyakönyvi hivatalba?
– Azt hittem, okosabb vagy. Elmegyek. Oldd meg ezt a problémát egyedül. Pénzt nem ajánlok fel – ezt az eljárást ingyen elvégzik.
Kevesebb mint egy óra telt el aközött, hogy Rita közölte vele az „érdekes állapotát”, és aközött, hogy Jevgenyij után becsukódott a bejárati ajtó.
Ez idő alatt összepakolta minden holmiját, és nem hagyott a lakásban egyetlen olyan tárgyat sem, ami arra emlékeztette volna Ritát, hogy Zsenya két teljes éven át itt élt.
Egy perccel azután, hogy az ajtó becsukódott mögötte, Rita hirtelen nevetni kezdett – először halkan, aztán egyre hangosabban, végül a nevetés zokogásba csapott át.
Sírva fakadt, mert megértette: rajta kívül senki sem fogja megsajnálni, hogy megint egyedül kell döntenie, megint egyedül kell nekiveselkednie, és mindent magára vállalnia.
Végül megnyugodott, hideg vízzel megmosta az arcát, és leült egy fotelbe. A szobában már félhomály volt, de Rita nem kapcsolta fel a villanyt – gondolkodnia kellett.
Az alatt a fél óra alatt, amit Rita a sötétben ülve töltött, mindent eldöntött: megtartja a gyermeket, már csak azért is, mert szeretné, hogy megszülessen.
Jevgenyij pedig genetikai szempontból nem rossz biológiai apa. Anyagilag pedig lesz ideje felkészülni – még kilenc hónap áll előtte.
Már a terhesség nyolcadik hetében járt, amikor Rita elment a szüleihez, hogy felköszöntse az anyját a születésnapján, és átadja neki az ajándékot.
Miután a lánya visszautasította az egészségére felajánlott pohárköszöntőt, az anya megkérdezte, nem várandós-e, és igenlő választ kapott.
– Megőrültél?! A te Zsenyád elmenekült, te meg még mindig reménykedsz valamiben? Azonnal meg kell szabadulni tőle, ezt egyedül nem fogod bírni. Talán ránk, apádra és rám számítasz? Hiába, nekünk így is elég ez az egész „tábor”!
– Anya, azért jöttem, hogy felköszöntselek a születésnapodon, nem azért, hogy segítséget kérjek! Mindig egyedül boldogultam, most is boldogulni fogok. Inkább gondolkodj el azon, mit javasoltál nekem az imént.
Margarita elment, de két nappal később az anyja és Alekszej megjelentek nála.
Rita beengedte őket a lakásba, teát kínált. Miután a szobában az asztalra tette a lekváros tálkákat, a cukorkákat és egy tányér kekszet, kiment a konyhába a vízforralóért, amely már mindjárt felforrt.
Amikor visszafelé indult, Margarita megállt, mert meghallotta az anyja halk hangját:
– Ljósá, bármi áron rá kell vennünk Ritát, hogy ne szülje meg azt a gyereket. Nézd csak: jó a fizetése, a gyerekeknek semmit sem sajnál, milyen ajándékokat ad az unokaöccseinek!
– De ha saját babája lesz, a ti gyerekeiteknek többé semmi sem jut. Ráadásul hosszabb távon ott van még a lakás is! Kár volt, hogy nem hoztad magaddal Veronikát – ő majd jól ráijesztett volna Ritára, elmesélte volna, milyen nehéz a kisgyerekekkel. És ez még olyan családban is így van, ahol van segítség – neki meg senkije sincs.
Rita nem tett úgy, mintha nem hallotta volna, miről beszél az anyja.
– Ne aggódj, anya, boldogulni fogok – mondta, miközben belépett a szobába. – Megígérem, nem fogok segítséget kérni.
– Most még így beszélsz, de majd ha megszületik a gyerek, másként fogsz énekelni. És kihez jössz majd segítségért? Anyádhoz, apádhoz meg a testvéredhez.
– Igyatok teát – mondta Rita, nem kívánva tovább folytatni a beszélgetést.
Két hónappal később az anya újabb ajánlattal állt elő Margaritánál:
– Apáddal megbeszéltük, és úgy döntöttünk, hogy tudunk segíteni neked. Amikor megszületik a baba, költözz hozzánk arra a három évre, amíg nem dolgozol. Ljósá pedig a családjával addig a te lakásodban lakna.
– Anya, köszönöm apával együtt a törődést, de valahogy majd egyedül is megoldom!
És meg is oldotta. Mert – ahogy mindig – most is ésszerűen állt a kérdéshez. Rita fizetése tisztességes volt, így a gyermekgondozási ellátást is majdnem a maximális összegben kapta.
Emellett voltak megtakarításai is, amelyeket az elmúlt kilenc hónapban még tovább növelt. És még valami: Margarita nem kezdett „nemeslelkűsködni”, hanem tartásdíjat igényelt.
Jevgenyijt felháborította a lépése. Megjelent a bíróságon, és kijelentette, hogy elismeri a Margaritával való kétéves együttélést, elismeri azt is, hogy a kislány tőle van. De szerinte nem köteles tartásdíjat fizetni. Ezt pedig nagyon egyszerűen indokolta:
– A döntést, hogy megtartja a gyermeket, Margarita Alekszandrovna egyedül hozta meg, tehát ennek a döntésnek a következményeiért is egyedül neki kell felelnie.
Természetesen meghallgatták, de Margarita keresetének helyt adtak. Így a szülési szabadság ideje alatt Ritának és a kislányának nem voltak anyagi gondjai, bár takarékosabban kellett élniük, mint korábban.
Három évvel később pedig, amikor Rita óvodába adta a lányát, ő maga pedig visszatért dolgozni, az élet teljesen rendeződött. Megoldották a dolgot a rokonok segítsége nélkül is!
Rita azonban egyértelműen eldöntötte, hogy ő sem fog többé semmilyen segítséget nyújtani a családtagjainak. Hiszen az öregség sincs már olyan messze! Úgy ágyaztak meg maguknak, ahogy tudtak, szerencsétlenek…
És ti mit gondoltok erről? Írjátok meg a véleményeteket kommentben, nyomjatok egy lájkot! Iratkozzatok fel az oldalra, hogy el tudjátok olvasni az új bejegyzéseket!
