Natália férje és majdnem az egész népes rokonsága a Podliszki nevű faluból származik. A fiatalok persze többnyire szétszéledtek, az idősebb nemzedék viszont ott maradt.
Télen a faluban alig tíz lakott ház van, nyáron viszont mind a gyerekeket, mind az unokákat elküldik az öregekhez, meg maguk is pihenni jönnek: az erdők körül tele vannak gombával és bogyókkal, a közelben halban gazdag folyó folyik. Él a falu!
Egyik nyáron rettenetes hőség és szárazság volt, erdőtüzek ütöttek ki. Természetesen érkezett a technika, oltották a tüzet, még repülőgépet is bevetettek. De a környéken sok volt a kidőlt fa és a fenyőtű, így a tűz nemcsak felülről, hanem alulról is terjedt.
Végül a falu fele leégett. Minden porrá vált volna, ha nem jönnek a hatalmas esők: csaknem egy hétig ömlött az eső az égből, mintha feneketlen hordóból zúdulna, és elfojtotta a tüzet.
Furcsa módon senki sem sietett a házak újjáépítésével. Azokat az időseket, akik elvesztették az otthonukat, a városba vitték. Utána még vagy két évig pereskedtek a kártérítés miatt – hogy az örökösök közül kinek jusson a ház.
Natália és a férje, Mikola, örömmel helyreállították volna a szülői házat, de megértették, hogy a nulláról nem bírnák el az építkezést – nem lenne hozzá elég erejük. Ezért az örökösöktől megvették az egyik megmaradt házat.
Az első évben mindent, ami az előző tulajdonosoktól megmaradt, kihordtak, a házat kitisztították, előkészítették a felújításra. Ezzel azonban elfogyott a szabadságuk és a pénzük is. Bedeszkázták az ablakokat, bezárták az ajtókat, és csak a következő nyáron tértek vissza a faluba.
Akkor kicserélték a tetőt, megerősítették az alapot, magát a rönkházat megtisztították és lefestették. A telket is rendbe tették.
Összességében három év alatt helyreállították a házat, nyaranta már ide jártak, hozták a gyerekeket, Mikola édesanyja pedig egész nyáron a szülőfalujában élt – örömmel.
Egyszer azonban megérkeztek Podliszkibe, és látják: a házuk előtt egy idegen autó áll. Bementek a házba – az asztalnál egy család ebédel: egy negyven év körüli férfi, mellette egy nő, láthatóan a felesége, és három különböző korú gyerek. Ott ülnek, kanalukkal csörögnek. Mikola anyja pedig épp tálal nekik.
– Kolja, hát nem ismered meg? Ez Stepan, az unokatestvérem középső fia. Ő a felesége, Olja, ezek pedig a gyerekek.
Mikola köszöntötte a hívatlan vendégeket. Leültek az asztalhoz, megebédeltek. Ezután Natália félrehívta a férjét az udvarra, és így szólt:
– Kolja, mondd csak, te meghívtad ezeket a vendégeket?
– Nem, ezt a Stepant vagy harminc éve láttam utoljára – válaszolta Mikola.
– Annál jobb – mondta Natália.
Bement a házba, és megkérdezte Olgát és Stepant, mikor készülnek elutazni – még ma, vagy holnap reggel?
– Miért is mennénk el? – háborodott fel Stepan. – Pár hétre jöttünk: bogyózni, gombászni, befőzni, a gyerekek meg majd megfürdenek a folyóban. Aztán elmegyünk.
– Nem – válaszolta Natália. – Mi nem hívtuk meg magukat vendégségbe. Két nap múlva megérkeznek a szüleim, úgyhogy nincs maguknak hely.
Ekkor Stepan felesége, Olga is beszállt a vitába:
– Hát maguk teljesen elszemtelenedtek! A rokonságot kergetik el! Ráadásul ez a ház egy közös ősé volt, Mikola és Stepan dédapjáé! Lelkiismeret-furdalás nélkül elfoglalták, és most használják!
– Nem jártak túl gyakran erre, ha nem tudják, hol állt az ősök háza – ott ni, a harmadik telek a szélétől. Már csak a kéménycsonk áll.
– Intézzék el maguknak a telket, újítsák fel, és pihenjenek ott. Ezt a házat viszont mi megvettük! És valahogy három év alatt egyszer sem láttam magukat itt. Ha eljöttek volna segíteni, most maguknak is lenne hol pihenni.
A hívatlan vendégek elutaztak. De ezután sem tudott megnyugodni a rokonság.
Hol egyik, hol másik telefonált, követelték, hogy engedjék be őket a házba – hol bogyóért kell, hol gombáért, hol csak pihenni akarnak pár hétig a természetben, a szülőfaluban, friss tejet inni.
Natália megfenyegette a férjét:
– Ha bárkinek is odaadod a ház kulcsait, nagyon meg fogod bánni! Amikor a tetőt kellett cserélni, senki sem volt sehol, de amikor már minden kész, hirtelen eszükbe jutott a rokonság!
– Mindenkit hozzám irányíts – én majd elintézem! Én ezt a rokonságot egyszer sem láttam szemtől szembe, számomra ők senkik, még a nevük sem számít…
Köszönjük, hogy megnézted! Ha tetszett, nyomj egy lájkot és iratkozz fel! ❤️
