– És kivel fogsz te élni? Kinek kellesz te egy gyerekkel? Nem látom, hogy hercegek állnának sorban nálatok a kerítésnél – mormogta az anyósa.
Szvitlana a lánya holmijait pakolta. A sajátjait már betette a táskába – nem volt sok, csak a legszükségesebbek. A többivel majd ráér később foglalkozni. Mozdulatai nyugodtak és módszeresek voltak – betette Szonya meleg ruháját, gondolatban egy pipa. Becsomagolta a cipőket – még egy pipa.
Már nem sírt, nem aggódott – elég volt egy álmatlan éjszaka, hogy meghozza a döntést: Kirill-lel el kell válniuk. Hallotta, amikor a férfi hazajött. Benézett a hálószobába, és mivel nem találta ott a feleségét, kinyitotta a gyerekszoba ajtaját. Szvitlana úgy tett, mintha aludna.
Reggel, mielőtt munkába ment, Kirill ismét odament Szonya szobájának ajtajához. Ott állt, toporgott, de nem mert bemenni – estére halasztotta a beszélgetést a feleségével. De beszélgetés már nem lesz, mert Szvitlana fél óra múlva taxit hív, és a kétéves Szofijkával együtt elmegy a szüleihez.
A tegnapi eset után nemhogy beszélni nem akar Kirill-lel, de látni sem bírja. Ahhoz már hozzászokott, hogy a férfi minden pénteken „beugrott” valahova, és spiccesen jött haza. De tegnap szerda volt. Ráadásul reggel Szvitlana kérte a férjét, hogy jöjjön haza korábban, és vigyázzon a lányukra, amíg ő találkozik a barátnőjével – Varja ígérte, hogy keres neki távmunkát.
Ilyen állapotban nem merte a lányát a férjére bízni, ezért felhívta Varját, hogy halasszák el a találkozót. Kirillnek ez nem tetszett:
– Kinek telefonálsz? Miféle találkozót beszélsz te meg? – támadt Szvitlanára.
– Varvarával beszélek. Találkozni akartunk, de nem tudom rád hagyni Szonyát.
– Hogyhogy nem tudod?
– Nézz tükörbe – hogy nézel ki! Menj, aludd ki magad, holnap munkába mész – mondta Szvitlana, majd megfordult és kiment a konyhába.
– Megállj! – kiáltott Kirill, és megragadta a felesége karját. – Mi nem tetszik neked az állapotomban? Mi? Ültünk egy kicsit a srácokkal, Vitkának ma van a szülinapja. Mit képzelsz, te hercegnő! Én döntöm el, hogyan jövök haza. Világos?
Szvitlana megpróbálta kiszabadítani a kezét:
– Engedj el! Fáj! Teljesen elment az eszed!
Megrántotta a karját, Kirill megingott, és majdnem elesett.
– Ah, hát így! – üvöltött fel a férfi, és abban a pillanatban az ökle a nő orrnyergébe csapódott.
Szvitlana az arcához kapott. Kirill, aki láthatóan maga sem számított erre, elengedte a felesége kezét, és megpróbált mondani valamit. De a nő megfordult, és a lányához ment.
– Mit képzelsz, te hercegnő! – kiáltott ismét a férje, és kirohant a lakásból.
„Hercegnőnek” az anyósa nevezte Szvitlanát. A lány az első pillanattól kezdve nem volt szimpatikus Natálija Sztepanyivnának.
– Huszonegy éves, és még mindig a szülei nyakán ül. Tanul! Nekem ennyi idősen már megvolt az egyik gyerek, és úton volt a második. Férj, ház, kert, gazdaság! Ez meg tanul! Hercegnő! Meg fogsz szenvedni vele, Kirjusa. Választhattál volna egy egyszerűbb lányt!
Szvitlana szülei sem voltak elragadtatva a vejtől.
– Szvitlana, hova sietsz? Kirill nem az utolsó férfi a Földön! Szerelmes vagy? Jó, találkozgassatok, akár együtt is élhettek, bár tudod, hogy én ezt ellenzem. De ne menj rögtön férjhez! Gondold át: kész vagy ezzel az emberrel leélni az egész életedet? Nézd meg a családját is, végül is. Aztán dönts.
Hát Szvitlana döntött. Hogy a döntése hibás volt, azt fél év után látta be. Elmehetett volna. De egyrészt szégyellte elismerni, hogy a szüleinek igaza volt. Másrészt pedig már várandós volt.
Szonya érkezése sem változtatta meg Kirillt. Továbbra is úgy gondolta, hogy minden házimunka és a gyerekkel való törődés kizárólag a felesége gondja. Az, hogy a nő rosszul volt, vagy a kislány betegeskedett, nem szolgált kifogásként, ha nem volt kész a vacsora, vagy nem volt kitakarítva a lakás.
– Egy gyerekkel nem bírsz el! Hogyhogy a többi nő mindent győz? Biztos, amikor én elmegyek dolgozni, te lefekszel aludni! – vágta Szvitlana fejéhez. – Lehetetlen, hogy egész nap ne legyen időd elmenni a boltba és megfőzni a vacsorát.
– Szonyának jön a foga, nyűgös, kézben tartva pedig nem tudok főzni. Rendeltem házhozszállítást. Nem tudnál kifőzni magadnak egy kis pelmenyit? Vagy fogd meg a lányodat, és akkor főzök neked.
Már rég lehullott a rózsaszín szemüveg. Szvitlanában egyre gyakrabban merült fel a gondolat, hogy anyjának igaza volt, amikor azt tanácsolta: ne siesse el a házasságot, és nézze meg jól Kirill családját. Párszor már majdnem elment, de Kirill megígérte, hogy megváltozik, és minden jó lesz. Szvitlana hitt neki, és még mindig reménykedett.
Azonban a tegnapi után, amikor a férfi először emelt rá kezet, Szvitlana megértette, hogy nem tűr tovább. Igen, a szülei előtt szégyelli magát, de nem akar olyan férfival élni, aki nem szégyell kezet emelni egy nőre. És még ennél is kevésbé akarta, hogy Szonya ilyen körülmények között nőjön fel.
Szvitlana anyja az ablakból látta, ahogy a házuk előtt megállt egy taxi, amiből kiszállt a lánya, Szonyával a karján.
– Kolja, nézd, megjött Szvitlana. Csomagokkal. Menj, segíts neki behozni a táskát – mondta a férjének.
Amikor Szvitlana belépett a házba és levette a napszemüvegét, a szülők megdöbbentek: a bal szeme feldagadt, alatta egy hatalmas véraláfutás terjedt el.
– Ezt Kirill tette?! – kérdezte döbbenten az anyja.
Szvitlana bólintott.
– Na, majd én ellátom a baját! – indult az ajtó felé az apa.
– Apa, ne, nem kell – állította meg a lánya. – Másképp fogom megbüntetni. Inkább segíts elhozni a lakásából a holmijainkat és Szonya kiságyát.
A holmikért az apa és a bátyja – Szvitlana nagybátyja – mentek el, ezután az apa elvitte Szvitlanát a sürgősségire.
– Ha feljelentést akartok tenni Kirill ellen, az orvosi látlelet nem lesz elég, el kell menni az igazságügyi orvosszakértői irodába is – magyarázta a nagybácsi.
– Holnap elmegyünk – mondta az apa –, oda be kell jelentkezni.
Kirill egy csokor virággal a feleségének és egy játékkal a lányának tért haza a munkából. De otthon nem volt senki. Sőt, nem voltak ott a ruháik, sem Szonya kiságya. Próbálta hívni Szvitlanát, de a telefonja ki volt kapcsolva. Ekkor Kirill felhívta az anyósát. Az asszony felvette:
– Úgy van, Szvitlana és Szofijka nálunk vannak. Te pedig jobban teszed, ha felénk se nézel – az apjának még mindig viszket a tenyere. A válókeresetet Szvitlana be fogja nyújtani.
Kirill ennek ellenére próbálta hívni a feleségét. Még az apósa háza előtt is leskelődött utána. De a nő nem vette fel a telefont, és ha ki is ment sétálni Szonyával, azt csak az udvaron tette.
Egy hét múlva Kirill megkapta a válási papírokat. Ekkor vetették be a nehéztüzérséget: a kerti kapuban megjelent az anyós, Natálija Sztepanyivna.
– Anya, én nem akarok vele beszélni – mondta Szvitlana.
– Szerintem viszont beszélned kellene vele, legalább minden pont kerül az i-re – felelte az anyja. – Gyere, a házba nem hívjuk be, főleg, hogy Szonya alszik, beszéljünk vele az udvaron.
– Csak nem válni készülsz? – támadt azonnal az anyós. – Ha valami nem úgy van, ahogy te akarod, rögtön szaladsz feljelentést írni?
– Kirill megütött – mondta Szvitlana.
– Akkor biztosan kihoztad a sodrából! Látod, ha hazajön az ember spiccesen, ne köss bele, ne követelőzz, várd meg, amíg kialussza magát. Te meg elkezdtél vitatkozni, hát belefutottál egy pofonba. És most emiatt elválni? Félárván hagyni a gyereket?
– Natálija Sztepanyivna, én a fiával nem fogok tovább élni, adja át neki – mondta Szvitlana.
– És kivel fogsz te élni? Kinek kellesz te egy gyerekkel? Nem látom, hogy hercegek állnának sorban nálatok a kerítésnél – mormogta az anyós.
– Sebaj, egyedül is boldogulok.
– No, akkor Kirill lakására és a gyerektartásra ne is számíts! – biggyesztette el a száját az asszony.
– A lakása nem kell. De gyerektartásért mindenképpen folyamodom, és a bíróság az én oldalamon lesz.
Így is történt: azonnal kimondták a válást – a látlelet a testi sértésről megtette a hatását. Megítélték a gyerektartást, és ezen felül havi négyezer hrivnyát Szvitlana eltartására is, amíg Szonya be nem tölti a harmadik életévét.
Öt év telt el. Szeptember elsején az iskola előtt felsorakoztak az ünneplők: a felsőbb évesek zajos sorai és az elsősök hatalmas virágcsokrokkal. Szonyát a nagyszülei és az anyukája kísérték el az első osztályba.
– Apa is eljön? – kérdezte a kislány az anyja felé fordulva.
– Eljön, feltétlenül. Már telefonált, hogy közeledik – felelte Szvitlana. – Á, ott is van!
Szvitlana intett egy magas férfinak, aki a tarka tömegben kereste őket a tekintetével. De az a férfi nem Kirill volt. Szvitlana három évvel ezelőtt feleségül ment Alekszandrhoz, a kollégájához. És most éppen családbővülést terveztek.
Kirill viszont azóta is egyedül van. Volt néhány lány, aki tetszett neki, és olyan is, akinek ő tetszett. De amint komolyra fordult volna a dolog, valaki mindig megsúgta a választottjának az okot, amiért Kirillt elhagyta az első felesége. A városka kicsi, mindenki ismer mindenkit. Ráadásul Kirillre ráragadt a gúnynév is: a „kanapébokszoló”.
Talán egyszer akad majd egy nő, aki nem törődik ezzel, de eddig ez nem történt meg… A bumeráng törvénye létezik, még ha nem is mindenki hisz benne.
