Igor szinte berontott a lakásba, és megtorpant a küszöbön, meglátva feleségét az előszobában. Az asszony a sarkán guggolt és keservesen zokogott, nem bírta visszatartani a hüppögést.
— Semmit nem értettem abból, amit a telefonba mondtál. Úgy sírtál, hogy ki sem lehetett venni a szavakat, aztán még le is merült a mobilod. Mi történt, Natalja? Teljesen el vagy fehéredve.
— Murcsik eltűnt… — nyögte ki nehezen a nő. — Nincs itthon.
— Hogyhogy eltűnt?! — höökkent meg Igor. — Hová tűnhetett volna? El tudnád magyarázni rendesen? Lehet, hogy csak elbújt valahol a lakásban?
— Nem. A húgod… Vika… Azt mondta, hogy állítólag kiszaladt a lépcsőházba, amikor ő elment sétálni Miskával. De hát tudod, Igor, a mi Murcsikunk… Ő magától sosem szaladt volna ki. Miért vágyna az utcára, amikor ott majdnem elpusztult? Szerintem Vika szándékosan engedte ki…
— Mi?! — Igor ökölbe szorította a kezét. — Hol van most? Hol van Vika?
— Azt mondta, boltba megy… Nem tudom. Egész idő alatt Murcsikot kerestem, de sehol sincs. És senki sem látta. Hogy lehet ilyet tenni, Igor? Képes egy ember ilyen aljasságra – kidobni egy védtelen élőlényt az utcára, ráadásul télen?
— Egy ember nem. De Vika… ő képes rá. Főleg, hogy nem ez az első eset. Ne aggódj, még ma el kell tűnnie innen. Miért is fogadtuk be egyáltalán…
Egy hónappal korábban…
Igor a megálló felé tartott, amikor a hó alatt hirtelen valami szürkét vett észre. Először azt hitte, csak egy kő. De furcsa kő volt – remegett, mint egy régi hűtőszekrény. Ez keltette fel a figyelmét: még sosem látott követ, amelyik „vacog” a hidegtől.
Ahogy közelebb ért, rájött – ez egyáltalán nem kő, hanem egy kicsi, szürke kiscica.
— Na ne mondd… — mormogta Igor, megvakarva a tarkóját. — Hát te mit csinálsz itt, kicsikém?
A kérdés költői volt. Pontosan tudni lehetett, mit csinálnak a házikedvencek az utcán: próbálnak túlélni. A kiscica nem nyávogott, nem kért segítséget. Csak feküdt és remegett, mintha már beletörődött volna, hogy senkit nem érdekel a sorsa.
Igor óvatosan felemelte, leverte a havat a szőréről, és a kabátja alá rejtette, magához szorítva. Aztán sietett a megállóba, ahová épp megérkezett a trolibusz.
Hazafelé eszébe jutott, hogy Natalja már régóta pontosan ilyen szürke, cirmos kiscicáról álmodott, de sehogy sem jutottak el a menhelyre. Ez pedig olyan volt, mintha maga a sors küldött volna ajándékot.
— Natalja, van egy meglepetésem a számodra — mondta mosolyogva, amint belépett a lakásba.
— Mostanában elkényeztetsz — nevetett fel a nő, kijőve a folyosóra. — Hol fülbevaló, hol telefon, hol mozi… Ezúttal mi az? Egy üdülés?
— Annál jobb! — Igor kicipzározta a kabátját, és előhúzta a kiscicát. — Tessék! Az utcán találtam. Ugye ilyet szerettél volna?
— Istenem… — ámult el Natalja. — Hiszen teljesen átfagyott… Add csak ide, felmelegítem. Te pedig menj, moss kezet, kész a vacsora.
Ony újra ránézett a kicsire és elmosolyodott: — Milyen gyönyörű…
Így lett nekik Murcsikuk. Sokáig keresték a nevet, tucatnyi lehetőséget átnéztek, de végül maradtak az egyszerűnél.
— Szerintem a „Murcsik” jobban illik hozzá, mint valami Tom vagy Lucas.
— Egyetértek.
Ez november végén történt, az első hóval. A kiscicának nem is volt ideje megtapasztalni, milyen kegyetlen tud lenni a tél az utcán. És szerencsére – sokak számára ugyanis az az utolsó.
Pár hét alatt Murcsik családtaggá vált. Pontosabban: azonnal megszerették, de napról napra csak erősebben. És ő ugyanígy viszonozta. Nyugodt volt és bizakodó, érezte: itt nem fogják bántani vagy elzavarni.
Még akkor sem szidták meg, ha lelökött valamit az asztalról. „Legközelebb biztosan óvatosabb leszek!” — mintha ezt válaszolta volna, miközben újra és újra ledobta a távirányítót a komódról.
Minden rendben volt, amíg egy kora reggel kopogtatás nem hallatszott az ajtón.
— Ki az ilyen korán? — csodálkozott Igor az órára nézve.
Az ajtó előtt Vika állt a fiával és egy bőrönddel. Náluk maradt. Mint kiderült – hosszú időre.
Az első napoktól kezdve ment a panaszkodás: hol a macska zavarta az alvást, hol „nem úgy nézett”, hol a gyereknek lett hirtelen „allergiája”.
— Ez a macskátok miatt van — bizonygatta Vika. — Misa azelőtt makkegészséges volt.
— Nem biztos — ellenkezett Igor. — De még ha így is lenne, Murcsik nem megy sehová. Ő családtag.
— Családtag… — horkant fel Vika. — Majd ha felnősz, megérted.
A legfájóbb pontra tapintott. Igoréknak ugyanis még nem volt gyerekük.
— Adjátok be egy menhelyre — javasolta az asszony. — Mi vagyunk az igazi családod.
— Te tudod egyáltalán, mit beszélsz? — válaszolt élesen Igor. — Ez az ő otthona. Ha pedig neked valami nem tetszik, senki sem tart vissza.
Ettől kezdve Vika nyíltan nem nyúlt a macskához, de minden adandó alkalommal piszkálta. Amikor pedig a gazdák nem voltak otthon, kergette a lakásban.
És most… Murcsik eltűnt.
Este Igor sehol sem találta a cicát. Viszont amikor Vika megjött, kőkeményen kérdőre vonta.
— Miért tetted ezt?!
— Én nem tettem semmit — rántotta meg a vállát az asszony. — Kinyitottam az ajtót, ő meg kiszaladt. Eszem ágában sem volt kergetni. Nekem a gyerekem fontosabb.
Igor látta – hazudik. És még csak nem is próbálja leplezni.
— Holnap szilveszter — mondta hirtelen Vika. — Ne veszekedjünk.
— Ne — válaszolt nyugodtan a férfi. — Pakold a cuccaidat.
Kivitte a pályaudvarra, és többé látni sem akarta.
December 31-e aggodalomban telt. Percek voltak hátra éjfélig, de semmi hangulatuk nem volt.
— Igor… hallod ezt? — szólalt meg hirtelen Natalja. — Mintha kaparna valaki az ajtónál.
Igor kinyitotta…
A küszöbön Murcsik állt. Átfagyva, remegve – de élve.
— Natalja! Hazajött!
A kiscicát felmelegítették, megetették. Natalja ki sem adta a kezéből, ő pedig halkan dorombolt.
— Egy perc az újévig… kinyitod a pezsgőt?
— Persze.
Abban a pillanatban az ablakon túl felrobbantak a tűzijátékok.
Azt mondják, amilyen az újév napja, olyan lesz az egész év is. Ez azt jelenti, hogy Murcsik most már mindig otthon lesz. Velük.
És… a születendő gyermekükkel.
Ők ezt még nem tudták. De Murcsik, Nataljához bújva, mintha érezte volna – az asszony szívében már egy új élet kezdődött el.
