— Kié ez a bőrönd? — Veronika megállt a hálószoba ajtajában, kezében még mindig ott volt az új selyemruha vállfája, amit kifejezetten a szálloda éttermében tartandó vacsorára vett.
A szoba közepén, elzárva az utat a házastársi ágyhoz, egy igazi szovjet kori bőráru-szörnyeteg állt. Hatalmas, kopott, barna utazótáska, biztos, ami biztos, egy kötéllel átkötve. Idegen testként hatott a világos parkettán, mint egy koszfolt a hófehér abroszon. A szörnyeteg mellett, kényelmesen elhelyezkedve Veronika kedvenc foteljában, ahol általában olvasni szokott, Tamara ült. Az ölében széles karimájú panamakalap hevert, az arca pedig diadal és leereszkedő várakozás furcsa keverékét tükrözte.
Denisz, akinek most épp a fürdőnadrágokat és naptejeket kellett volna bepakolnia az elegáns bőröndjükbe, idegesen pakolgatta a pólókat ide-oda, gondosan kerülve felesége tekintetét.
— Veronika, miért kell ilyen élesen reagálni? — szólalt meg végül Denisz, miközben idegesen igazgatta a szemüvegét. — Ez anya bőröndje. Csak nem szóltunk időben… meglepetést akartunk.
— Meglepetést? — Veronika óvatosan a kilincsre akasztotta a ruhát, miközben érezte, ahogy a napfonat tájékán lassan forrni kezd benne a hideg, sűrű düh. — Holnap reggel hatkor indul a gépünk. Az évfordulónkra utazunk. Ketten. Hogy került ide anya bőröndje?
Tamara hangosan felhorkant, miközben kisimította a kalap karimáját.
— Ugyan már, ne játssz királynőt — szólt közbe, fel sem állva. — Deniszka, mondd meg neki. Mit hebegsz úgy, mint egy kisgyerek? A feleséged nem farkas, nem fog megharapni. Bár a természete nem éppen cukor, de hát egy hétig ki lehet bírni.
Veronika a férjére nézett. Az behúzta a fejét a vállai közé, mint egy lebukott iskolás.
— Érted, Nika… — kezdte, miközben a póló szélét gyűrögette. — Anya még sosem volt a tengernél. Magas a vérnyomása, fájnak az ízületei, az orvosok ajánlották neki a tengeri levegőt. Gondoltam… úgyis megyünk. Mi a különbség, hogy ketten vagy hárman? A tenger mindenkinek ugyanaz.
— Mi a különbség? — ismételte Veronika, és belépett a szobába. — Denisz, fél éve gyűjtünk erre a konkrét hotelre. Erre a konkrét, óceánra néző szobára. Romantikus utazást terveztünk. Most komolyan azt mondod, hogy vettél jegyet anyádnak?
— Nem csak jegyet — vágott közbe Tamara diadalmas mosollyal. — Deniszka aranygyerek. Gondoskodik az anyjáról, nem úgy, mint egyesek. Mindent okosan megszervezett.
Veronika megérezte, hogy itt nem csak egy elrontott nyaralásról van szó, hanem valami sokkal komolyabbról. A férjére nézett.
— Mit jelent az, hogy „okosan megszervezte”? Hol fog lakni? A szomszéd hotelben? Vagy egy másik emeleten?
Denisz elvörösödött.
— Hát… most nagyon felmentek az árak. Főszezon van. Külön szoba túl drága lett volna… ezért… megváltoztattam a foglalást.
— Mire? — kérdezte Veronika halkan, de sziklaszilárd hangon.
— Egy „standard” szobára pótággyal… — hadarta. — Rakható bele egy kihajtható ágy. Nagy a szoba, elférünk. Így sokat spóroltunk, és anya is szem előtt lesz.
Csend lett.
— Tehát — mondta lassan Veronika — azt akarod mondani, hogy az évfordulónkon, abban a szobában, ahol bort akartunk inni és együtt lenni… a pótágyon a te anyád fog horkolni?
— Nem is horkolok! — sértődött meg Tamara. — És különben is, kibírhatnátok ezeket a… butaságokat. Nem vagytok már fiatalok. Pihenni kell, nem erkölcstelenkedni. Hoztam gyógyszereket is, vérnyomásmérőt. Majd mérem nektek reggel-este.
Veronika rájuk nézett, és minden összeállt benne.
— Nem, drága anyósom, te nem jössz velünk nyaralni! Nem fogom kifizetni az utadat, és nem fogok veled egy szobában lakni!
— Micsoda?! — pattant fel Tamara. — A jegyek megvannak! A bőrönd kész! Denisz, hallod ezt?!
— Nika, várj… — Denisz közelebb lépett. — A pénzt már kifizettük. Nem lehet visszaváltani…
— Nem érdekel — vágta rá Veronika, miközben kinyitotta a széfet. — Elloptad a nyaralásomat, Denisz.
— Senkinek nem kellesz a fiamon kívül! — sikította Tamara. — Örülj, hogy rendet teszek! Listát is írtam, főzni fogunk a szobában, hoztam vízforralót!
Veronika megdermedt.
— Víforralót… egy ötcsillagos hotelbe? Mi „all inclusive”-ot vettünk…
— Ugyan már! — legyintett Tamara. — Garnéla? Méreg! Hoztam hajdinát, konzervet. Főzünk majd rendes ételt.
Veronika a férjére nézett.
— És miből? Hol van a pénz?
Denisz lenyelte a szavait.
— Kicsit átcsoportosítottam…
— Kicsit? — lépett közelebb Veronika. — A mi pénzünkből fizetted ki az anyád útját?
— Nem a tiédből, hanem a miénkből! — kiáltotta Tamara. — A fiúnak kötelessége van az anyjával szemben!
Veronika hidegen végignézett rajtuk.
— Tehát dolgozom fél évet, hogy legyen egy álomnyaralásunk… és most egy szobában ülök majd, konzervlevest szagolva, miközben te panaszkodsz az egészségedre?
— Hát persze! — fújt Tamara. — Te meg biztos bárokba akartál járni! Én figyelni fogok rátok!
Veronika halkan felnevetett.
— Rend… felügyelet? — odalépett a tablethez. — Denisz, te ezt normálisnak tartod?
— Légy okosabb… csak egy hét…
— Egy hét? — Veronika a képernyőre nézett. — Te nem átcsoportosítottad a pénzt… mindent kivettél. Készpénzben is?
Denisz elfordította a tekintetét.
— Anya költőpénzre… ajándékokra…
— Ajándékokra… — ismételte Veronika. — Tehát búvárkodásra nincs pénz… de mágnesekre és konzervre van?
— Miért ragadtál le ennyire a pénznél, te pénzéhes nőszemély! — robbant ki ismét Tamara, és úgy csapott a fotel karfájára, hogy porfelhő szállt fel. — A fiam ajándékot adott az anyjának! Joga van hozzá! Te meg ki vagy, hogy beleszólj? A feleség nem fal — arrébb lehet tolni. Anyja viszont csak egy van! Inkább mondj köszönetet, hogy egyáltalán hajlandó voltam veletek menni, és az egészségemet kockáztatni a repüléssel, csak hogy szemmel tartsalak benneteket, eszteleneket!
Veronika egy pillanatra lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. A fejében kitisztult minden. Már nem volt sem sértettség, sem csalódás. Csak undor maradt, és egy kristálytiszta felismerés arról, mit kell tennie. Hirtelen a széf felé fordult, és beütötte a kódot, amit Denisz három év alatt sem volt képes megjegyezni.
— Igaza van, Tamara Ivanovna — mondta hangosan és határozottan, miközben kinyitotta a fém ajtót. — Anyja csak egy van. És úgy tűnik, a feleségnek is olyannak kell lennie, aki eltűri ezt a cirkuszt. De az biztosan nem én vagyok.
Kivette a pénzt és az útlevelét a széfből. Denisz megzavarodott, először érzett valódi aggodalmat.
— Én csak bezárom ezt a mutatványt — mondta nyugodtan, miközben a pénzt a zsebébe tette.
A férfi próbált tiltakozni, emlékeztette a költségekre, az utazásra, de Veronika már nem figyelt rá. Elvette a dokumentumokkal teli mappát — foglalások, jegyek, biztosítások — mindent, amit gondosan ő maga készített elő.
— Nem kötelességem mások szeszélyeit finanszírozni — mondta hidegen. — És eltűrni sem kötelességem.
Tamara háborgott, vádaskodott, tiszteletet követelt. Denisz is elvesztette a fejét, de Veronika már csak ürességet hallott a szavaikban. Egy halk reccsenéssel széttépte a dokumentumokat. A férje rémülten próbálta összeszedni a darabokat, de ő már a telefonját vette elő.
— A foglalás az én nevemen van — mondta, és megnyomta a törlés gombot.
Tamara felkiáltott, Denisz megdermedt. Néhány másodperc alatt eltűnt a nyaralásuk — és vele együtt a család illúziója is.
— Elrepülhettek ketten — mondta Veronika nyugodtan. — Hotel nélkül és az én pénzem nélkül.
A sértések záporozni kezdtek. Tamara azt kiabálta, hogy senkinek sem kell, Denisz pedig egyetértett vele, önzéssel vádolva. De Veronika hirtelen könnyűséget érzett — mintha éveken át cipelt súlytól szabadult volna meg.
— Menjetek — mondta. — Mindketten.
Próbáltak ellenkezni, botránnyal fenyegetőztek, de az ő nyugalma erősebb volt minden kiabálásnál. Kinyitotta az ajtót, és elkezdett visszaszámolni. A magabiztosságukat gyorsan pánik váltotta fel. Denisz kapkodva pakolta a holmiját, Tamara szitkozódott.
— Öt perc — mondta Veronika. — Ami itt marad, az a balkonról repül ki.
Ez hatott. Néhány perc múlva már a folyosón álltak, táskákkal megpakolva, zavartan és dühösen. Tamara tovább kiabált, megátkozta Veronikát, Denisz válással és vagyonmegosztással fenyegetőzött.
— Kulcsok — mondta Veronika nyugodtan.
A férfi próbált kitérni, de végül a lába elé dobta a kulcscsomót.
— Fuldokolj a függetlenségedben! — kiáltotta.
— Inkább így, mint ahogy eddig éltem — válaszolta.
Becsapta az ajtót. A zaj a túloldalon lassan elhalkult — kiabálás, léptek, bőröndök zörgése egyre távolodott.
A lakásban csend lett.
Veronika az ajtónak támaszkodott, és hosszú idő után először nyugodtan kifújta a levegőt. Az üres szekrény, a szétszórt papírdarabok — mindez nem végnek, hanem felszabadulásnak tűnt.
Összeszedte a szemetet, kidobta a dokumentumok maradványait, majd elővette a telefonját. Pizzát és bort rendelt — pont azt, amit korábban kritizáltak.
Most már senki sem zavarta.
Az ő nyaralása itt kezdődött — csendben, szabadságban, saját maga társaságában.
