Nasztya, apja kicsiny mása komoly szemekkel, már mosta szappannal Miszka ingét.
— Összemaszatolta magát, anyu majd leszid — sóhajtotta a kislány, miközben a gallért szappanozta.
Vera megbabonázva figyelte ezt a jelenetet.
— És nálatok… — akadt el, nem akart tapintatlannak tűnni — nincs mosógép?
— Nincs — felelte nyugodtan Nasztya, ügyesen kicsavarva a ruhát. — Víz sincs. Denisz hordja a kútról. Ő nálunk a fő férfi. Apa elment tőlünk, most egy másik városban él.
— Nasztya, elég a fecsegésből — vörösödött el Denisz, de hangja lágy maradt. — Inkább adj még egy kis kását Miskának. Mi majd Verával elintézzük.
Felsóhajtott, levette a köpenyét, és leült az asztal tiszta széléhez.
— Sokat adtak fel? — kérdezte már üzletszerűen. — Még meg kell etetnem a tyúkokat, Druzsokot, meg rendet rakni a házban.
— Gyorsak leszünk — biztosította Vera, miközben elővette a tankönyveket. — Nézd az én füzetemet, és másold. Közben magyarázok, így gyorsabban megérted, mint ha csak leírnád.
Körülbelül egy órát ültek. Vera magyarázta a szabályokat, Denisz pedig olyan koncentrációval hallgatta, amilyennel még az órákon sem szokta. Amikor az orosszal és a matematikával végeztek, megkönnyebbülten dőlt hátra a széken.
— Na, ezt nevezem hozzáállásnak. Érthető, sallang nélkül. Teázzunk?
Két csorba szélű bögrét tett az asztalra, kenyeret szeletelt, és egy csészealjra olvasztott vajat tett, durva kristálycukorral megszórva.
— Ez a mi specialitásunk — mosolygott Denisz, és egy szendvicset nyújtott Verának. — Vedd csak, ne szégyenlősködj. Nasztya, gyere az asztalhoz!
Vera jó étvággyal megette a szendvicset, erős teával öblítve le, amelyet a kemence sarkán álló hatalmas szamovárból töltöttek.
— Hihetetlenül finom — mondta őszintén. — Köszönöm.
A tea után Denisz elkísérte volna a vendéget, de Vera megkérte, mutassa meg a gazdaságot.
— A tyúkokat akarod látni? — mosolyodott el. — Menjünk, csak vigyük Miskát is, mert különben megint sírni kezd.
A kis Miska, amint meghallotta, hogy viszik magukkal, azonnal abbahagyta a nyafogást, és megragadta Vera kezét.
Kimentek az udvarra. Druzsok, az öreg kutya, vidáman sürgött-forgott, amikor megkapta a tejjel felöntött kását. Aztán Denisz kinyitotta a tyúkól deszkaajtaját.
— Óvatosan — figyelmeztette, miközben előreengedte Verát. — Most olyanok, mint a rakéták.
A tyúkok valóban olyan hévvel vetették magukat a takarmányra, hogy Vera akaratlanul is a falhoz húzódott.
— Milyen falánkok — suttogta.
— Nézz bele a fészkekbe — Denisz belenyúlt a szénával teli faládába, és egymás után három tojást vett ki. — Nézd, ez még meleg. Fogd meg.
A hófehér tojást Vera tenyerébe tette. Érezte a héj sima, enyhén érdes felületét és a belőle áradó különös, élő meleget.
— Vidd el. Ajándék a tojóimtól — mondta Denisz, lesütve a szemét.
— Köszönöm — felelte halkan Vera, és gondosan zsebkendőbe csavarta a tojást.
Ezután kétnaponta kezdett járni. Kialakítottak egy rendszert: Vera kész jegyzeteket és megoldott feladatokat hozott, Denisz pedig csak szépen lemásolta őket, így több ideje maradt a házi teendőkre. Minden látogatás teázással és egy kis ajándékkal zárult a tyúkoktól.
— Üdvözlet a taréjosaimtól — mondta Denisz, amikor újabb tojást csúsztatott Vera kabátzsebébe.
Az osztályban Tatjana Viktorovna érdeklődött a „beteg” tanuló előmenetele felől, és Vera mindig azt válaszolta, hogy minden a terv szerint halad.
Denisz a negyedévet két négyessel és a többi hármassal zárta. Ez az ő személyes diadala volt. De Vera számára ez több volt egyszerű tanulmányi eredménynél. Egy másik életet látott: nehéz, de tisztességes világot, ahol egy tizenegy éves fiú vizet hord, befűti a kemencét és pótolja az apját. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy ennek a világnak a része legyen — nem ellenőrként, hanem barátként.
Elkezdett csak úgy is betérni, órák nélkül. Könyveket hozott Nasztyának, játékokat Miskának. Vera anyja, amikor megtudta a család helyzetét, minden héten pitét sütött, és csomagot küldött a lányával.
— Ne vágj fel — intette a lányát. — Segíts, ha tudsz.
Nasztya, aki eleinte félénk volt, igazi barátnő lett. Vera megtanította horgolni, és órákig ültek a tornácon, fonalakat válogatva. Miska, amikor meglátta Verát, mindent félbehagyott, és kiáltva rohant hozzá: „Vera jött!” Pörgettyűt hozott neki, amivel órákig játszott, és fa lottót, amivel esténként játszottak.
Így telt el három év. Denisz megtanult önállóan tanulni, de a szünetekben még mindig Verához húzott, hogy ellenőrizze nála a feladatait. Már saját akaratukból ültek egy padban, még akkor is, amikor hetedikben a tanárok megengedték a szabad helyválasztást.
Tavasszal, a nyolcadik osztály végén Vera szokatlanul hallgatagon jött Deniszhez. A kertben ültek, ahol Denisz nemrég néhány almafát ültetett.
— Elköltözünk — mondta tompán. — Apát új szolgálati helyre helyezik. Messzire, egy másik régióba.
Denisz, aki egy bottal piszkálta a földet, megdermedt.
— Végleg?
— Végleg — bólintott Vera, kerülve a tekintetét. — Holnap az utolsó napom az iskolában.
Nem mondott semmi közhelyeset. Csak összeszorította a fogát és bólintott.
— Írok majd neked leveleket — mondta keményen. — Te válaszolj.
— Természetesen — ígérte Vera.
A kapunál búcsúztak el. Denisz egy nagy, még meleg tojást adott neki a legöregebb tyúktól.
— Emlékbe — mondta. — Hogy ne felejtsd el a mi vidékünket.
Vera elutazott. Eleinte gyakran jöttek a levelek, tele hírekkel Miskáról, Nasztyáról, arról, hogyan javítja Denisz a tetőt és gondozza a kertet. Aztán a levelek rövidebbek lettek, végül teljesen elmaradtak. A fiatalság megtette a magáét: új barátok, záróvizsgák, technikum, katonai szolgálat.
Eltelt öt hosszú év.
Denisz visszatért szülővárosába, Zarjecsenszkbe, immár megférfiasodva. Elvégezte az építőipari technikumot, szolgált a műszaki csapatoknál, és most művezetőként dolgozott a helyi üzemben. Az apjától örökölt házat tégláról téglára építette újjá: bevezette a vizet, gázkazánt szerelt fel, szigetelte a homlokzatot.
Egy nap, munkából hazafelé, belefutott egy üzenetbe az osztálycsoportban. A volt osztálytársak találkozót szerveztek az érettségi ötödik évfordulójára.
— Nem megyek — vágta rá Denisz, amikor Nasztya, már pedagógiai főiskolás, megkérdezte a terveiről.
— Elmész — mondta nyugodtan Nasztya. — Azt mondják, Szokolova is ott lesz. Visszatért. A mi iskolánkban tanít.
Denisz szíve kihagyott egy ütemet. Szótlanul elővette a szekrényből az egyetlen öltönyt, amelyet temetésekre vagy esküvőkre tartogatott.
Az iskola egyszerre volt más és fájdalmasan ismerős. Linóleum és kréta szaga. Zsivaj az aulában. Belépett, kissé feszengve, és azonnal meglátta őt.
Vera az ablaknál állt, volt osztálytársnői gyűrűjében. Ugyanolyan egyenes tartású volt, szigorú külsejű, de lágy tekintettel. Hosszú haját szoros kontyba fogta.
— Itt van a mi fő építőnk! — kiáltott fel valaki a fiúk közül, vállon veregetve Denisz.
Vera megfordult. Tekintetük találkozott. Elmosolyodott ugyanazzal a mosollyal, amelyre Denisz az ötödik osztály óta emlékezett.
— Sahov — mondta, közelebb lépve. — Hallottam, hogy most házat építesz át. Szép munka.
— Szia, Szokolova — Denisz hangja elcsuklott. — Te pedig… tényleg tanár lettél. Jól gondolom?
— Telitalálat — nevetett Vera. — Másfél éve tértem vissza. Apát megint ide helyezték. Így én is hazajöttem.
Egész este el sem mozdultak egymás mellől. Az osztálytársak összenéztek és mosolyogtak.
— Megint Szokolova felügyeli Sahovot — suttogták. — Nézd, megint tanítja.
De Denisz nem hallgatta a tréfákat. Verát nézte, és úgy érezte, mintha az idő visszafordulna.
— Még mindig ott laksz? — kérdezte Vera, amikor kiléptek az iskola tornácára.
— Hol máshol? — felelte Denisz. — Szinte teljesen újjáépítettem. Van víz, gáz, csatorna. Gyere el, rá sem fogsz ismerni.
— És a tyúkok? — kérdezte Vera huncutul.
— Hát persze — mosolygott Denisz. — Várnak téged.
— És Druzsok?
— Druzsok már nincs — szomorodott el Denisz. — Három éve. De lett egy új kutyánk, Graf a neve. Kiváló őr.
Hallgatott egy pillanatig, majd megfogta Vera kezét, és halkan megszólalt:
— Vera, gyere el hozzánk. Nem teázni, hanem… csak úgy. Nasztya és Miska örülni fognak. Miska már hatalmasra nőtt — hetedikbe jár, még bajusza is van. És anya… anya gyakran emleget téged.
Vera már a következő hétvégén elment. Denisz a kapunál várta. Graf, a fiatal vörös kutya, örömmel ugrándozott körülötte, árasztva a kutyaszagot és a hűséget.
A ház teljesen megváltozott. A régi tornác helyén új állt, faragott oszlopokkal. Belül minden masszív és modern volt, de a kemencét meghagyták, és a fa illata ugyanaz maradt, mint gyermekkorukban.
Nasztya, immár felnőttes, komoly lány, a konyhában sürgölődött. Miska, aki valóban majdnem a plafonig nőtt, zavartan kezet fogott Verával, majd rögtön elszaladt a szobájába.
— És hol van anyukád? — kérdezte Vera.
— A szomszédnál — mosolygott Denisz. — Férjhez ment. Petyrovics bácsihoz, aki az utca túloldalán lakik. Régóta udvarolt neki, csak ő mindig szégyenlősködött. Most boldog. Úgyhogy most Miskával ketten vagyunk itt.
Teát ittak az új verandán, amit Denisz épített a házhoz. Vera körbenézett, és csodálkozott, hogy az a szögletes kisfiú, aki valaha úgy írt, mint a tyúk kaparja, ilyen szépséget tudott létrehozni a saját kezével.
— Nagyon szép nálad — mondta.
— Magamnak csináltam — felelte Denisz. — Meg… valaki másnak is.
Úgy nézett rá, hogy Vera lesütötte a szemét.
— Vera — mondta, miközben a kezére tette a sajátját. — Ha akkor, ötödikben nem lettél volna… én elvesztem volna. Nem is annyira a tanulásban. Az életben. Te jöttél, és megmutattad, hogy lehet másképp is. Az elmúlt öt évben… hiányoztál. Nagyon.
— Nekem is hiányoztál — vallotta be halkan Vera. — És amikor visszajöttem, és megtudtam, hogy itt vagy… féltem írni.
— Feleslegesen féltél — mosolygott Denisz.
Megfogta a kezét, és a tyúkólhoz vezette. Ugyanaz volt, csak felújítva és leszigetelve.
— Nézd — belenyúlt a fészekbe, és elővett egy kis fehér tojást, még melegen. — Fogd meg. Most tojták. Mint akkor.
Vera a tenyerébe vette. A melegség szétáradt a kezében, az egész testében, emlékeztetve arra a régi őszi napra, amikor először lépett be ebbe a házba.
— Hogy tudsz mindent ennyire összeegyeztetni? — suttogta.
— Mert van, akiért érdemes — felelte Denisz.
Nyáron összeházasodtak. Csendes esküvő volt, csak a legközelebbi hozzátartozókkal. Vera beköltözött Denisz házába, abba az új részbe, amit ő épített.
— Nem hiába dolgoztunk Miskával — mondta Denisz esténként, amikor a tornácon ültek. — Most már van saját fészkünk. Meleg.
— És Miskának majd te is segítesz? — kérdezte Vera.
— Természetesen — ígérte Denisz. — A testvérem, segíteni kell.
Vera a vállára hajtotta a fejét.
— Tudod, én akkor, az iskolában, csak a jegyeidet akartam kijavítani. Aztán… minden lett belőle.
— Én meg azt hittem, kényszermunka — mosolygott Denisz, miközben megcsókolta a feje búbját. — Aztán kiderült: sors volt. Szerencsém volt a tanárommal. A legjobb.
— Nekem meg a tanítványommal — mosolygott vissza Vera. — A legjobb.
A kert mögött lenyugvó nap lágy barackos színekre festette az eget. A régi ház, újjáépítve és megújulva, végre teljes harmóniára lelt: meleg volt benne, világos, és gyermeknevetés csengett — Nasztya, aki a szünidőre jött haza, éppen lepkefogóval kergette Miskát.
És a régi kemencében, amelyet Denisz a lelke miatt tartott meg, békésen pattogott a tűz, őrizve az otthon melegét, amelyet Verával együtt évek során gondosan megőriztek.
