Csak reggel felkeltem, kimentem a konyhába — és megbotlottam. Nem estem el, belekapaszkodtam az ajtófélfába. Viktor a tűzhelynél állt, a vízforralót melegítette, és nyugodtan hátrafordult:
— Óvatosabban.
— Vitya, miért mozgattad el a hűtőt?
— Távolabb kell tenni a radiátortól. A készülék túlmelegszik.
— Nyolc évig ott állt.
— Hát kár volt — vont vállat. — Majd megszokod.
Néztem a vezetéket, amely most átlósan szelte át a konyhát, szürke kígyóként a konnektortól a sarokig. Csúnya. Kényelmetlen. De Viktor már a kenyeret kente, és én hallgattam.
Valentina vagyok. Ötvenegy éves. Banki operátorként dolgozom — kilenc éve ugyanazon a helyen, stabilan, nagy kilengések nélkül. Van két gyerekem, már felnőttek, élik a saját életüket. Van egy volt férjem, Kosztya — hangos, lobbanékony, nem tud nyugodtan beszélni: vagy az egész udvaron nevet, vagy úgy veszekedik, hogy a szomszédok az ajtót verik. Negyvenévesen szeretőt talált magának, és már tíz éve egyedül vagyok.
Nem mintha ez elviselhetetlen lett volna. Megszoktam. A gyerekek vasárnaponként hívnak, a barátnőm, Tamarka moziba hív, a munka formában tart. De néha este felforr a víz — és olyan csend van a lakásban, hogy hallani, ahogy zúg. És akkor arra gondolsz: az embernek a boldogsághoz ember kell. Nem a látszat kedvéért, nem a szomszédok előtti jelentéshez — csak hogy ott legyen melletted.
Viktorral Tamarka ismertetett meg. A szomszédja a nyaralótelepen, két kerítéssel arrébb. Azt mondta: nyugodt, nem iszik, valami igazgatónak dolgozik személyi sofőrként, ügyes keze van — mindent maga javít a telken.
Augusztusban találkoztunk, Tamarkánál egy kerti sütésen. Viktor karcsú volt — széles vállú, hallgatag, rendezett. Segített szétszedni a ponyvát a zápor után, egyszer sem emelte fel a hangját. Kosztya után ez csodának tűnt. Elkezdtünk találkozgatni. Ő egy egyszobás lakásban élt — panel Kotelnyikiben, a hangszigetelés nulla, az első emeleti szomszédok rendszeresen halat sütnek, a szag reggelig áll a lépcsőházban. Nem érezte ott jól magát, maga mondta.
Nekem viszont kétszobás lakásom van. Az enyém, a váláskor perrel szereztem meg. Negyvenöt négyzetméter, ötödik emelet, kilátás az udvarra. Könyvek három polcon, szőnyeg a nappaliban, ágynemű — puha, kockás, sokáig válogattam.
Fél év után én magam ajánlottam fel neki, hogy költözzön hozzám. Logikusnak tűnt. Nem házasodtunk össze — ő sem kérte, én sem ragaszkodtam hozzá. Egyszerűen együtt élünk. Kipróbáljuk.
Két hatalmas táskával és három dobozzal jött. Elfoglalta a szekrény felét — kiderült, rengeteg ruhája van, nagyon sok, az enyém egy részét ki kellett dobni, mert már nem fért el.
— Valja, ezt a pulóvert még hordod?
— Hordom.
— De hát ez… — körözött a kezével. — Régi.
— Nekem tetszik.
A pulóvert később találtam meg egy zacskóban a szemétledobó mellett.
Aztán jött a többi.
Egy hét múlva kijelentette, hogy a könyveket el kell pakolni.
— A könyvespolcokról száll a por — mondta vacsora közben. — Nem lehet levegőt kapni.
— Vitya, ezeket a könyveket húsz évig gyűjtöttem.
— És? A felső szekrénybe velük, vagy add oda a lányodnak. Minek állnak itt?
— Nekem tetszik, hogy itt vannak.
— Nekem meg nem — nézett nyugodtan, mintha ez lenne a végső érv.
Elpakoltam a könyveket.
Aztán a szőnyeg következett. Porfogó, mondta. Egészségtelen.
— Nincs allergiám.
— Nekem van. — Szünet. — Vagy majdnem van. Nem akarom kipróbálni.
A nappali szőnyeget feltekertem, és a sarokba állítottam. Reggel hideg volt mezítláb a padlóra lépni.
Aztán a konyhához látott.
Először a hűtő. Aztán a vízszűrő. Hazajöttem a munkából, ő pedig ott ült, elégedetten, és azt mondta:
— Na, most már rendes víz lesz.
— Hova tetted?
— A mosogató alá, nézd — szépen. És külön csap is van.
Odamentem. A munkalap közepén — egy lyuk. Szépen kifúrva, csappal. Az én munkalapom.
— Megkérdeztél egyáltalán?
— Ugyan már, Valja, mi van ebben? Hiszen nekünk van.
— Te. Kifúrtad. Az én. Munkalapomat.
— Ne hisztizz — mondta. — Jó a szűrő, tizenötezerbe került.
Hogy ki fizette — nem pontosította. Én sem kérdeztem — féltem, hogy kiderül: én.
Az ágyneműt sem hagyta szó nélkül.
— Kemény — mondta a harmadik napon. — Puha kell. És ne moss öblítővel, mert nyikorog.
— Nekem jó így.
— Nekem nem jó. — Minden nap cserélni kell. Vagy legalább öt naponta. Én izzadok. Te is.
Álltam, és arra gondoltam: tíz éve alszom ebben az ágyneműben egyedül, és elég volt hetente egyszer cserélni.
Az étkezés külön téma lett.
— Valja, megint vettél cukorkát?
— Egy csomagot.
— Az édesség gyulladást okoz. Olvastam.
— Nekem lehet.
— Neked nem. Túlsúlyod van.
Elhallgattam. Aztán halkan:
— Mit mondtál?
— Hát objektíven. Ne sértődj meg. Nem rosszindulatból mondom.
A kávé is vita tárgya lett. Két csésze — sok, elég egy. Levest házit akart. És vigyem magammal a munkába — hogy ne egyek kávézóban.
Az esték idegenné váltak.
Régen az este az enyém volt. Könyv, tea, csend. Néha egy sorozat — amit én választottam. Menedék egy rohanós nap után.
Most a kanapén Viktor ült, csatornákat kapcsolgatott, megállt a bűnügyi híradóknál vagy valami akciófilmnél. Én mellette ültem, néztem a képernyőt, és nem értettem, mi történik. Néha vágytam az egyedüllétre. Csendesre, a sajátomra, egy könyvvel és kihűlt teával.
Egy vasárnap reggel felébredtem, feküdtem és a plafont néztem. Viktor még aludt, horkolt. A konyhában valami csöpögött — valószínűleg a szűrő csapja, kicsit eresztett, de ő azt mondta: „majd meghúzom”.
Felkeltem. Kimentem a konyhába. Kikerültem a hűtő vezetékét. Vizet töltöttem. Ránéztem a munkalapon lévő lyukra, az idegen csapra, az ő bögréjére az autómosó logójával.
És megértettem: elfáradtam. Nem tőle — magamtól. Attól, hogy hallgattam. Győzködtem magam: „összeszoktok, ez így szokott lenni, adj időt”. De az idő telt, és nem volt összecsiszolódás — minden, ami az enyém volt, centiméterről centiméterre tolódott arrébb, míg a lakás ugyanaz maradt, de már nem egészen az enyém.
Este, vacsora után azt mondtam:
— Vitya, beszélnünk kell.
— Hm? — a távirányító után nyúlt.
— Várj. — Félretoltam a távirányítót. — Sokáig gondolkodtam ezen. Talán a mi korunkban már nem kell kísérletezni. Külön kell élnünk, ahogy eddig.
Rám nézett.
— Ez most mi, kiraksz?
— Azt kérem, menj vissza a saját lakásodba. Találkozhatunk. De élni — mindenki a maga helyén.
— Komolyan? — valami sértődött volt a hangjában. — Egy hűtő miatt?
— Nem a hűtő miatt.
— Akkor mi miatt?
Egy pillanatig gondolkodtam. Aztán azt mondtam:
— A pulóver miatt.
Nem értette. Nem is magyaráztam el.
Sokáig pakolta a holmiját, nehézkesen sóhajtozott, párszor morgott valamit arról, hogy „na így élj együtt valakivel”, meg hogy „magamnak köszönhetem, nem kellett volna ideköltözni”. Nem vitatkoztam. Segítettem levinni a dobozokat a lifthez.
Az ajtó becsukódott. Visszamentem a konyhába.
A hűtő nem ott állt. A vezeték végighúzódott az egész átjárón. A munkalap — lyukkal.
Feltettem a vízforralót. Elővettem a felső szekrényből a szürke pulóvert — azt az egyet, megtaláltam, sikerült megmentenem. Felvettem.
Melegebb lett. Libabőr futott végig rajtam.
