A telefon csörgése a lakásban Elliott Row-t a tűzhely mellett érte. A serpenyőben omlett sült, amely megtöltötte a konyhát a fokhagyma és az olvadt vaj illatával. Letörölte a kezét a konyharuhába, majd ingerülten pillantott a képernyőre — ismeretlen szám hívta.
— Halló? — válaszolt röviden, miközben tovább figyelte az ételt.
— Mr. Row, ön családi közjegyzője vagyok. Holnap reggel be kell jönnie hozzám. Van egy öröklési ügy, alá kell írnia néhány dokumentumot.
Elliott zavartan hallgatott. A szülei éltek és egészségesek voltak, szóval kitől örökölhetett? Nem tett fel kérdéseket, csak csendben bólintott, mintha a vonal másik végén lévő láthatná, majd letette a telefont.
A következő reggel borús és ködös volt. Ahogy Elliott átrobogott a városon, a kezdeti zavartság lassan bosszúsággá vált. A közjegyző már a hivatal bejáratánál várta.
— Tessék bejönni, Elliott. Tudom, hogy furcsán hangzik az egész, de ha valami hétköznapi lenne, nem zavarnám meg a hétvégédet.
Az iroda üres volt. Általában itt üzleti sürgés-forgás zajlott, de most csak a léptek visszhangja tört meg a csendet a fa padlón. Elliott leült az asztallal szembeni székre, összefonta a karját a mellkasán.
— Az ügy az ön nagybátyjáról, Walter Jonasonról szól.
— Nincs is nagybátyám Walter nevű — tiltakozott azonnal Elliott.
— Ennek ellenére ő hagyta Önnek az egész vagyonát örökségül. — A közjegyző óvatosan letett elé egy régi kulcsot, egy megsárgult térképet és egy papírlapot egy címmel. — Egy vízparti kastély. Mostantól az Öné.
— Elnézést… komolyan mondja?
— A ház a Konamah-tó közepén található, Connecticut központjában.
Elliott átvette a kulcsot. Nehéz volt, megfakult díszítéssel. Sem az emberről, sem a helyről nem hallott még soha. Mégis, valami belül kattanást érzett — az a pillanat, amikor a kíváncsiság felülkerekedik a józan észen.
Egy órával később a hátizsákjában pár póló, egy palack víz és némi ennivaló volt. A navigáció szerint a tó mindössze negyven percre volt otthonától. Ez csak fokozta az érdeklődését: hogyan nem tudhatott erről a közeli titokzatos helyről?
Amikor az út véget ért, előtte feltárult a tó — sötét, mozdulatlan, mint egy tükör. Közepén magasodott a ház — hatalmas, sötét, mintha egyenesen a vízből nőtt volna ki.
A vízparti kávézó teraszán idősek ültek kávéscsészével. Elliott odalépett hozzájuk.
— Elnézést — kezdte —, ismerik ezt a tavi házat? Tudják, ki lakott ott korábban?
Az egyik férfi lassan letette a csészét.
— Nem beszélünk arról a helyről. Nem megyünk oda. Már rég eltűnhetett volna.
— De ott mégis élt valaki?
— Sosem láttunk senkit a parton. Soha. Csak éjszaka hallunk csónakok suhogását. Valaki utánpótlást visz oda, de nem tudjuk, ki. És nem is akarjuk tudni.
A kikötőnél megpillantott egy kifakult táblát: „Jun csónakjai”. Bent egy fáradt arcú nő fogadta.
— Szükségem lenne egy csónakra arra a házra a tó közepén — mondta Elliott, miközben átadta a kulcsot. — Örököltem.
— Senki sem jár arra — válaszolta hűvösen a nő. — Ez a hely sokakat megijeszt. Engem is.
De Elliott nem hátrált meg. Szavai egyre határozottabbak lettek, míg végül a nő beleegyezett.
— Rendben. Elviszlek. De nem várlak vissza. Holnap jövök érte.
A ház a víz fölé magasodott, mint egy elfeledett erőd. A fahíd a lábai alatt himbálózott. Jun óvatosan kikötött, és ledobta a kötelet.
— Megérkeztünk — motyogta.
Elliott leszállt a billegő mólóra, meg akarta köszönni, de a csónak már távolodott.
— Sok szerencsét! Remélem, holnap itt vársz majd — kiáltotta, majd eltűnt a ködben.
Most egyedül volt.
A keze a zár felé nyúlt. A kulcs könnyedén forgott el. Halk kattanás, majd az ajtó lassan kinyílt, nyikorgott.
Bent por szaga volt, mégis meglepően friss levegő. Nagy ablakok, sűrű függönyök és sok portré. Egy különösen megragadta a figyelmet — egy férfi a tó mellett, mögötte a ház magasodott. Aláírás: „Walter Jonas, 1964”.
A könyvtár falait könyvek borították, amelyek mellett jegyzetek voltak a margón. A sarokban egy teleszkóp állt, mellette rendben sorakoztak a jegyzetfüzetek — megfigyelések és időjárás-leírások, legfrissebbek a múlt hónapból.
— Mit keresett? — suttogta Elliott.
A hálószobában számtalan megállt óra. A komódon egy medál feküdt. Benne egy csecsemő fotója, alatta ez állt: „Row”.
— Figyelt engem? A családomat?..
A tükörön egy cetli lógott: „Az idő felfedi, ami rég elfeledettnek tűnt.”
Az padláson dobozok újságkivágásokkal. Egyet pirossal karikáztak be: „Eltűnt egy fiú Middletownból. Néhány nappal később épségben megtalálták.” Évszám: 1997. Elliott elsápadt. Ő volt az.
Az étkezőben egy szék el volt húzva. Rajta az iskolai fényképe.
— Ez már nem csak furcsaság… — motyogta, miközben zúgást és gondolati kuszaságot érzett a fejében.
A gyomra görcsbe rándult a nyugtalanságtól. Gyorsan bekapott egy kis konzervet az öreg konyhaszekrényből, majd hangtalanul felment az egyik vendégszobába. Az ágynemű tiszta volt, mintha régóta várt volna valakit. Az ablakon túl a tó visszaverte a halvány holdfényt, a ház élőnek tűnt — mintha együtt lélegzett volna a víztükörrel.
De az álom nem jött. Túl sok volt a kérdés. Ki az a Walter Jonas? Miért nem hallott róla senki? Miért nem említették egyszer sem a szülei, hogy lenne egy testvére? És miért ez a titokzatos megszállottság vele?
Mikor Elliott végül nyugtalan álomba merült, a ház már teljes sötétségbe borult — olyanba, ahol a padló nyikorgása lépésnek tűnik, az árnyék a falon élőlénynek.
Egy éles, fémes csattogás hasította át a csendet. Elliott felugrott az ágyban. Egy második hang hallatszott — mintha lent egy nehéz ajtó nyílt volna ki. Elliott felkapta a telefont — nem volt kapcsolat. A kijelzőn csak az ő feszült szemei tükröződtek.
Felkapta a zseblámpát, és kilépett a folyosóra…
A sötétség sűrűsödött, az árnyak szinte tapinthatóvá váltak. Minden lépés tompa félelemmel visszhangzott benne. A könyvtárban a könyvek enyhén megrezdültek, mintha valaki épp hozzájuk ért volna. A dolgozószoba ajtaja továbbra is nyitva állt. A falon függő kárpit mögül hideg levegő áradt, amit Elliott eddig észre sem vett.
Félrehúzta az anyagot — mögötte egy nehéz, vasból készült ajtó rejtőzött.
— Csak ez ne… — suttogta, de az ujjai máris a hideg kilincsre fonódtak.
Az ajtó nagy nehezen engedett. Mögötte lefelé kanyargó csigalépcső kezdődött, amely a ház alá, a víz alá vezetett. Minden lépéssel nedvesebb és sűrűbb lett a levegő, sós, fémes, és valami ősi szag terjengett benne, mintha maga a múlt tárult volna fel előtte.
Odalent egy hosszú folyosó húzódott, tele szekrényekkel és ládákkal. Feliratok álltak rajtuk: „Genealógia”, „Levelezés”, „Expedíciók”.
Az egyik dobozon ez állt: „Row”.
Elliott remegő kézzel húzta ki. Benne levelek voltak — mind az apjának címezve.
„Próbáltam. Miért hallgatsz? Ez fontos neki. Fontos Elliott-nak…”
— Tehát nem tűnt el. Írt. Meg akart ismerni — suttogta Elliott.
A folyosó végén egy újabb masszív ajtó állt, rajta felirat: „Csak felhatalmazott személyek részére. Jonas Archívum”. Kilincs nem volt — csak egy tenyérszkenner. Mellette egy cetli ragadt: „Elliott Row részére. Csak neki.”
Odatette a tenyerét.
Kattanás. A helyiség sejtelmes fényben úszott. Egy projektor életre kelt, és egy férfialak jelent meg a falon.
Ősz haj, fáradt szemek. Egyenesen Elliott-ra nézett.
— Üdvözöllek, Elliott. Ha ezt látod, akkor én már nem vagyok.
A férfi bemutatkozott: Walter Jonas.
„Én… vagyok az igazi apád. Nem így kellett volna megtudnod, de attól tartok, túl sok hibát követtünk el anyáddal. Tudósok voltunk, megszállottjai a túlélésnek, az éghajlatnak, az emberiség védelmének. Ő a szülésnél meghalt. Én pedig… Megijedtem. Megijedtem attól, aki lehetek. Ezért adtalak át a bátyámnak. Ő adott neked családot. De én sosem szűntem meg figyelni téged. Innen. A tavi házból. Távolról.”
Elliott egy padra rogyott, nem érezte a lábait.
— Te voltál az… végig te voltál…
A felvételen a hang megremegett:
„Féltem, hogy összetörlek, de te erős, jószívű emberré váltál — jobbá, mint amit valaha remélhettem. Most ez a ház a tiéd. Része az utadnak, egy lehetőség. Bocsáss meg: a hallgatásért, a gyávaságért, azért, hogy közel voltam, de soha igazán nem voltam jelen.”
A kép elsötétült.
Elliott nem tudta, mennyi ideig ült ott a sötétben. Aztán lassan felállt, mint egy álomban, és visszatért a felszínre. Hajnalban Jun már ott várta őt a mólónál. Amint meglátta, összevonta a szemöldökét:
— Jól vagy?
— Most már igen — válaszolta halkan. — Csak értenem kellett.
Hazatért, hogy beszéljen a szüleivel. Csendben hallgatták végig, nem szakították félbe. Aztán átölelték.
— Bocsáss meg nekünk — suttogta az anyja. — Azt hittük, ez így lesz a legjobb.
— Köszönöm — mondta. — Tudom, hogy nehéz volt.
Aznap éjjel Elliott a saját ágyában aludt el. A plafon ugyanaz maradt. De minden más körülötte megváltozott.
Néhány héttel később visszatért a tóhoz. Nem lakni, hanem hogy újjáélessze a helyet. A házban megnyílt az Éghajlat- és Történetkutató Központ. Gyerekek szaladgáltak a folyosókon, a szomszédok mosolyogva tértek be. A ház többé nem volt a titkok és kísértetek otthona. Újra az élet helyévé vált.
