– Ó, kislány, hiába köszöngetsz neki, nem fog elvenni. És ha mégis elvenne, megszenvedsz majd vele. Amikor eljön a nyár, ideözönlenek a városi szépségek – mit fogsz akkor csinálni? Féltékenységedben elégsz majd. Nem ilyen fiú való neked – mondogatta neki Marija néni. De vajon hallgat-e a szerelmes ifjúság a bölcs öregségre?
Varjának alig töltötte be a tizenhatot, amikor meghalt az anyja. Az apja már vagy hét évvel korábban elment a városba munkát keresni, és úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Se híre, se pénze nem jött. A faluban szinte mindenki részt vett a temetésen, ki mivel tudott, segített. Marija néni, Varja keresztanyja gyakran benézett hozzá, eligazította, mit hogyan kell csinálni. Amikor Varja elvégezte az iskolát, elhelyezték a szomszéd faluban a postán.
Varja erős, egészséges lány volt, amolyan „tejben-vajban” típus. Kerek, pirospozsgás arc, krumpliorr, viszont szürke, ragyogó szemek. Vastag, szőke fonata a derekáig ért. A falu legszebb fiának Nyikolát tartották. Két éve szerelt le a katonaságtól, a lányok nem hagyták békén. Még a nyárra érkező városi lányok sem mentek el mellette szó nélkül. Inkább hollywoodi filmekbe illett volna, mint falusi sofőrnek. Nem élte még ki magát, nem sietett menyasszonyt választani.
Egy nap Marija néni elment hozzá, és megkérte, segítsen Varjának megjavítani a kerítést, mert az már dőlni kezdett. Férfierő nélkül nehéz volt a faluban élni. A kerttel Varja boldogult, de a házzal egyedül nem ment. Hosszú beszéd nélkül beleegyezett. Eljött, megnézte, és parancsolgatni kezdett: ezt hozd ide, oda szaladj el, add ide, tartsd meg. Varja szó nélkül tette, amit kért. Csak az arca pirult még jobban, és a copfja ide-oda csapódott a háta mögött.
Amikor a fiú elfáradt, Varja megvendégelte sűrű borsccsal, erős teával. Ő meg csak nézte, ahogy fehér, erős fogaival harapja a fekete kenyeret. Három napig dolgozott Nyikola a kerítésen, a negyediken pedig csak úgy, minden ok nélkül átjött látogatóba. Varja megvacsoráztatta, szó szót követett, és ott is maradt éjszakára. Aztán rendszeresen járt hozzá. Hajnal előtt ment el, hogy senki se lássa. De falun semmit sem lehet eltitkolni.
– Ó, kislány, hiába köszöngetsz neki, nem fog elvenni… – ismételgette Marija néni. De vajon hallgat-e a szerelmes ifjúság a bölcs öregségre?
Később Varja rájött, hogy állapotos. Eleinte azt hitte, megfázott vagy valamitől rosszul lett. Gyengeség, hányinger tört rá. Aztán, mintha fejbe vágták volna, ráébredt: gyermeket hord a szíve alatt, mégpedig a szépséges Nyikolától. Egy pillanatra bűnös gondolatként felmerült benne, hogy megszabaduljon tőle – korai még neki gyereket vállalni. Aztán úgy döntött, így jobb lesz. Nem marad egyedül. Az anyja is egyedül nevelte fel, ő is megoldja. Az apjától sem volt sok haszna, csak ivott. Az emberek majd beszélnek, aztán megnyugszanak.
Tavasszal levette a bundát, és akkor mindenki meglátta a dudorodó hasát. Csóválták a fejüket: nagy baj történt ezzel a lánnyal. Nyikola természetesen betért, hogy megkérdezze, mit tervez.
– Mit mit? Megszülöm. Ne aggódj, magam nevelem fel a gyereket. Élj csak úgy, ahogy eddig – mondta Varja, és tovább sürgölődött a tűzhely körül. Csak a tűz vörös villanásai játszottak az arcán és a szemében. Nyikola elgyönyörködött benne, aztán elment. Varja már mindent eldöntött. Lepereg róla, mint víz a libáról.
Eljött a nyár, megérkeztek a városi széplányok. Nyikolának már nem Varja járt a fejében. Ő meg csendben dolgozgatott a kertben, Marija néni pedig járt segíteni gyomlálni. Nagy hassal nehéz volt lehajolni. A kútból fél vödörrel hordta a vizet. A hasa hatalmas volt, az asszonyok a faluban már igazi daliát jósoltak neki.
– Akit Isten ad – tréfálkozott Varja.
Szeptember közepén reggel éles fájdalomra ébredt, mintha kettéhasították volna a hasát. A fájdalom gyorsan alábbhagyott, majd nem sokkal később visszatért. Átfutott Marija nénihez. Az rémült szeméből rögtön mindent megértett.
– Mi van, már? Ülj csak, mindjárt jövök! – és kiszaladt a házból.
Nyikolához futott. A ház előtt ott állt a teherautó, a nyaralók már mind hazamentek. Csakhogy a fiú előző nap alaposan felöntött a garatra. Marija néni felrázta. Nyikola kábán nézett, nem értette, mi történt, hová kell menni. Amikor felfogta, felkiáltott:
– De hisz tíz kilométer a kórház! Mire orvosért megyünk és visszaérünk, már meg is szül! Azonnal viszem! Készítsd fel!
– De hát teherautóval? Összerázod az egészet, még útközben kell majd elkapni a babát! – jajgatott az asszony.
– Akkor velünk jössz, a biztonság kedvéért – vágta rá határozottan.
Két kilométeren át óvatosan haladtak a szétvert úton. Alig kerülte ki az egyik kátyút, máris belecsapódott a másikba. Marija néni a platón ült egy zsákon. Amikor kiértek az aszfaltra, gyorsabban tudtak haladni.
Varja a mellette lévő ülésen vergődött, beleharapott az ajkába, hogy ne nyögjön fel, és mindkét kezével a hasát szorította. Nyikola azonnal kijózanodott.
Oldalról rápillantott a lányra, közben az állkapcsa idegesen rángatózott, ujjai csontjai pedig kifehéredtek a kormányon. A maga gondolataiba merült.
Időben odaértek. Varját a kórházban hagyták, ők pedig visszaindultak. Marija néni egész úton szidta Nyikolát:
– Miért tetted tönkre ennek a lánynak az életét?! Egyedül van, szülők nélkül, még maga is gyerek, te meg csak gondot raktál a nyakába. Hogy fog egyedül boldogulni a gyerekkel?
A kocsi még el sem érte a falut, Varja már anya lett: egészséges, erős fiúgyermeket szült. Másnap reggel odavitték hozzá szoptatni. Nem tudta, hogyan vegye fel, hogyan tegye mellre.
Rémült szemmel nézte a fia vörös, ráncos kis arcát. Ismét beleharapott az ajkába, és azt tette, amit mondtak neki.
A szíve közben az örömtől remegett. Nézegette, rálehelt a homlokára, ahol finom pihék meredeztek, és örült, ügyetlenül, tiszta szívből.
– Jönnek majd magáért? – kérdezte szigorúan az idős orvos a kórházból való elbocsátás előtt.
Varja vállat vont, majd megrázta a fejét:
– Aligha.
Az orvos sóhajtott, és elment. A nővér kórházi takaróba bugyolálta a gyereket, csak hogy hazáig kibírja, majd megparancsolta, hogy hozzák vissza.
– Fegya a kórházi kocsival hazavisz a faluba. Csak nem megy menetrend szerinti busszal egy újszülöttel – mondta ingerülten, rosszallóan.
Varja megköszönte. Lehajtott fejjel ment végig a kórház folyosóján, zavarában egészen elvörösödve.
Az autóban ülve Varja a mellkasához szorította a kisfiát, és azon aggódott, hogyan fognak most élni.
A gyermekágyi segély nevetségesen kevés volt. Sajnálta magát, és még jobban a semmiről sem tehető fiát. Ránézett az alvó csecsemő ráncos kis arcára, és a szíve megtelt gyengédséggel, elűzte a nehéz gondolatokat.
Egyszer csak megállt az autó. Varja nyugtalanul nézett Fegya felé, az alacsony, ötven év körüli férfira.
– Mi történt?
– Két napig esett az eső. Nézze csak, micsoda pocsolyák! Se átmenni, se kikerülni nem lehet. Beragadnék. Itt csak teherautóval vagy traktorral lehet közlekedni.
– Ne haragudjon… Már nincs messze, úgy két kilométer. Lefutja? – intett az útra, ahol végtelen tóként terült el egy hatalmas pocsolya.
A gyerek aludt a karjában. Ülve is elfáradt már tartani. Egy szóval: igazi kis erőmű. De hogyan menjen vele ilyen úton?
Varja óvatosan kiszállt, kényelmesebben a karjába vette a fiát, és elindult a hatalmas pocsolya szélén. A lába bokáig süllyedt a sárban, bármikor megcsúszhatott.
A régi, elnyűtt cipők cuppogtak. Bárcsak gumicsizmában ment volna a kórházba. Az egyik cipő beleragadt a sárba. Varja megállt, tanácstalanul. Gyerekkel a karján nem tudta kihúzni. Továbbindult hát, egyetlen cipőben.
Amikor a faluhoz ért, már alkonyodott, a lábait a hidegtől szinte egyáltalán nem érezte. Ereje sem maradt csodálkozni azon, hogy fény világít az ablakokban.
Rálépett a sima, száraz lépcsőre. A lába átfagyott, ő maga pedig az erőfeszítéstől izzadt. Kinyitotta a ház ajtaját, és megdermedt.
A fal mellett egy kiságy állt, mellette egy babakocsi, benne szépen összehajtogatott ruhák a csecsemőnek. Az asztalnál Nyikola ült, a fejét a karjára hajtva aludt.
Talán meghallott valamit, talán megérezte a tekintetét: felemelte a fejét. Varja kipirultan, kócosan, a gyerekkel a karjában alig állt meg az ajtóban. A ruhája alsó része csuromvizes volt, a lába pedig térdig sáros a csizmában.
Amikor meglátta, hogy az egyik cipője hiányzik, odarohant hozzá, kivette a gyereket a karjából, és lefektette a kiságyba. Ő maga a kályhához sietett, elővette a forró vízzel teli lábost.
Leültette Varját, segített levetkőzni, megmosni a lábát. Mire a lány a kályha mögött átöltözött, az asztalon már ott volt a főtt krumpli és egy kancsó tej.
Ekkor felsírt a baba. Varja odasietett, felvette a karjába, leült az asztalhoz, és minden szemérmesség nélkül etetni kezdte.
– Hogy nevezted el? – kérdezte Nyikola rekedt hangon.
– Szergejnek. Ugye nem bánod? – emelte rá tiszta, világos szemét.
Annyi vágy és szeretet volt bennük, hogy Nyikola szíve összeszorult.
– Szép név. Holnap elmegyünk, anyakönyveztetjük a fiút, és rögtön össze is házasodunk.
– Ez nem kötelező… – kezdte Varja, miközben a kisfiút nézte, ahogy szopik.
– A fiamnak kell, hogy apja legyen. Ennyi, eleget éltem. Nem tudom, milyen férj leszek, de a fiamat nem hagyom el.
Varja bólintott, nem emelte fel a fejét.
Két év múlva megszületett a kislányuk is. Varja édesanyja után a Nadja nevet kapta.
Nem az számít, milyen hibákat követsz el életed elején – a lényeg az, hogy mindig ki lehet őket javítani…
Egy ilyen életből vett történet esett meg. Írjátok meg kommentben, ti mit gondoltok erről! Tegyetek kedveléseket!
💬 Barátaink, ha szívesen olvastok még több történetet tőlünk, hagyjatok kommentet, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez inspirál minket, hogy tovább írjunk!
