Ljuba hirtelen elhatározta, hogy vállalkozást indít, mert elege lett a munkából. Hogy pontosan milyet, azt még maga sem tudta. Minden este erről beszélgettek Okszana fiával, Alekszandrral.
Néha veszekedésig fajult a dolog. Ljuba szépségszalont szeretett volna, vagy talán valami mást, Alekszandr viszont inkább egy kis boltot javasolt. Így aztán azon vitatkoztak, mire kellene kevesebb pénz.
Vitatkoztak, vitatkoztak, de pénz nem volt. Az anya házát nem sikerült rögtön eladni.
Okszana észrevette, hogy idegen a saját gyereke otthonában, pontosabban a lakásában. Senki sem figyelt rá. Hogy otthon van-e vagy sem – senki nem vette észre. Evett, aztán menjen a szobájába, üljön csendben, ne avatkozzon semmibe.
Okszana akkor értette meg ezt igazán, amikor azt tanácsolta a fiának, hogy adják el olcsóbban a házat. Sok mindent a fejéhez vágtak: a fia is, meg a menye is.
Nyílt durvaság nem volt, de a sértettség megmaradt benne. Meghívták magukhoz, hogy öregkorára velük éljen, de kiderült, hogy valójában csak a pénze kell nekik. Pedig még nem is olyan öreg — még hetven sincs, két hónap van hátra a jubileumáig.
Reggel csendben összepakolta a holmiját — bár nem is volt sok. Taxit hívott, és elment. A fia lakáskulcsát az asztalon hagyta egy cetlivel:
„Elmentem. Ha eszetekbe jutok, hívjatok fel.”
Ennyi volt a városi élete. Egész három hónapig lakott ott, de azok a hónapok úgy teltek, mintha évek lettek volna. Unalom, egész nap egy kis szobában egyedül.
A faluban viszont jó volt. Tavasz volt.
A szomszédasszony rögtön át is jött megnézni, igaz-e, hogy Okszana visszatért, hiszen azt mondta, örökre a városba költözik. Amikor megtudta, nagyon megörült.
– Hát ez nagyszerű. Ügyes vagy. Őszintén szólva vártalak. Ki tudja, milyen új szomszéd költözött volna ide.
– Innen már nem megyek sehova, csak a temetőbe.
– Oda még korai.
– Korai, még élek egy darabig.
– Az jó. Nem akarsz esetleg egy kecskét? Az én Mánkám most ellett gidákat. Olyan szépek, már el akartam adni őket.
– Majd gondolkodom rajta.
– Gondold csak meg, addig félreteszek neked egyet.
Okszana mélyen aludt, és nem is hallotta rögtön, hogy a fia kopog az ablakon. Hat óra volt reggel, elég korán jött.
– Mi történt? Miért jöttél ilyen korán? Nem jellemző rád.
– Anya, mit művelsz? Elmentél, szó nélkül. Érted jöttem. Gyorsan induljunk, még munkába is be kell érnem.
– Én magam döntöm el, mit csinálok. Azt teszem, amit akarok. Nem fogok a nyakatokon élni. Te pedig menj, nem szabad elkésni.
– Milyen nyakunkon, anya?
– A tiéden. Hallottam, amikor Ljuba azt mondta, hogy a nyakába ültetted az anyádat. Én meg itt a magam ura vagyok. Ha akarok, csendben ülök, ha akarok, énekelek.
– Anya, teljesen félreérted. Megbeszéltük, hogy eladjuk a házat, te meg mindent tönkreteszel. Készülj gyorsan.
– Én itt maradok. A házat pedig majd eladod, de csak azután, hogy meghalok. Én még sokáig akarok élni. Veszek egy kecskét. Talán még tyúkokat is. Menj csak.
A fia elment, Okszana pedig nekilátott az egyszerű kis gazdaságának. Ki kellett takarítani a házat, és helyet készíteni a kecskének. Sok a munka tavasszal.
– Na, szomszédasszony, eldöntötted, hogy veszel kecskét?
– Veszek.
– A szénát már el is intéztem. Petya hozza nekünk, és ma neked is hoz. Mindig tőle vesszük. Na, megyek is, elhozom.
Tíz perc múlva a szomszédasszony már vissza is tért a kecskével.
– Micsoda szépség! Hogy hívják?
– Ahogy akarod, úgy nevezed el.
Így teltek Okszana falusi napjai. Minden olyan volt, mint régen: minden megszokott, minden jó. A városban felesleges volt, itt viszont a maga ura.
Eljött Okszana jubileuma is. Csak akkor jutott eszébe, amikor a fia eljött felköszönteni.
Egyedül jött, a felesége és a gyerekek nélkül.
Még az unoka is megsértődött Okszanára – a nagymama nem akart segíteni az üzletben. Erről a fia mesélt.
– Anya, talán mégis meggondolod magad? Várunk téged.
– Tudom én, hogyan vártok. Ne várjatok. Nekem most már gazdaságom van.
A fiú letette az ajándékokat, majd elment.
Na és jól van, most már mindent megtudott a menyéről, az unokájáról, és a fia is „remek”. Még egy teára sem jött be. Hozott egy tortát és egy csomag élelmiszert. Ennyi volt a „köszönet”.
A jubileumot pedig meg lehet ünnepelni a szomszédasszonnyal. Hetven év – ez még csak a kezdet. A nyolcadik évtized kezdete.
Így is lehet élni: élvezettel, mások terveihez nem igazodva, még a nyolcadik évtizedben is.
Nyomjatok egy lájkot, és írjátok meg kommentben, ti mit gondoltok erről?
