«Férjhez megyek» – Lénától épp a legalkalmatlanabb pillanatban jött az üzenet. A tárgyalásoktól kimerült András épp beszállni készült a repülőgépbe.
Azonnal hívta őt – a vonal hosszan búgott. Aztán újra. Csönd. Már a fedélzeten ezt írta: „Most indulok haza. Reggel hétre otthon leszek. Találkozunk.” A repülés alatt pihenni akart: a kiküldetés nehéz és idegtépő volt. Annál inkább, hogy indulás előtt alaposan összevesztek.
A nyugodtnak és a kapcsolattal elégedettnek tűnő Léna hirtelen bizonyosságot akart, és sorra feltette a klasszikus női kérdéseket: „Ki vagyok én neked? Miért vagyunk együtt? Kik vagyunk mi egymásnak? Mi lesz tovább?”
András nem akarta megnyitni ezt a témát. Félt. Ő már volt házas. A házasság a munkabeosztása miatt ment tönkre, amely teljesen alkalmatlan volt családi életre. A felesége nem bírta a végtelen kiküldetéseket, hiányolta a figyelmet, és gyereket szeretett volna, amire András nem állt készen.
Léna más volt. Ő maga is nagyon belemerült a munkájába, és úgy tűnt, képes elfogadni, hogy a férfi az első helyre a karriert teszi. Mégis egyre erősebb lett benne a kétely: a hivatalos házasság a maga kötelezettségeivel számára a kapcsolat végét jelentette volna.
Amikor Léna a közös jövőről kezdett beszélni, András olyan sokáig hallgatott, hogy a lány nem bírta tovább, és vacsora közben egyszerűen felállt és elment. Most pedig elküldte a sarkalatos mondatot: „Férjhez megyek.” Már négy nap eltelt! Zsarolás? Vagy ez most nem üres kérdés, hanem valódi döntési helyzet?
Az órák a repülés alatt végtelennek tűntek.
A hívásokra Léna nem válaszolt, az üzenetet nem olvasta el. „Lehet, hogy letiltott? – morfondírozott András. – Ez egyáltalán nem hasonlít rá.” Hogy lecsillapítsa szorongását, felidézte az utolsó találkozásaikat. Minden rendben ment. Semmi nem utalt problémára… vagy ő nem vette észre a jeleket?
Legfeljebb annyi: ritkán tudtak időt szakítani a szerelemre a munkából. Léna sokáig a számítógép előtt ült, pluszprojekteket vállalt, ő meg járta a kirendeltségeket. Éppen ezért voltak olyan édesek azok a ritka esték és éjszakák.
És akkor Andrásra hirtelen rávillant az igazság. Egyszer sem mondta Lénának, hogy szereti. Egyszer sem!
Miért? Nem adódott megfelelő pillanat, vagy nem találta a szavakat… bár, ha őszinte akart lenni, András sosem tudott a szerelemről beszélni. Ki nem állhatta a mindenféle cicomát: felfújható szívecskéket, vödörnyi virágcsokrokat, rózsaszirmokkal teleszórt gyertyákat és azt a giccses romantikát, amit a lányok a filmekben látnak.
Hát jó, tetszik-nem tetszik, ezt a hibát sürgősen helyre kell hozni. Hiszen szereti Lénát. Sőt, vele akarna élni, csak a pecséttől a személyiben retteg. És erről Léna nem tud! „Amint leszállok, azonnal hozzá megyek – döntötte el András. – Megvallom neki. Talán akkor meggondolja magát, és nem megy férjhez?” Ezzel az elhatározással álomba merült.
Léna a balkonon ült egy csésze kávéval és a naplementében gyönyörködött. Ma időben jött el a munkából – határozott kézzel zárta le az iratokat. Pontosan úgy, mint egy évvel ezelőtt.
Akkor az osztályvezető odalépett hozzá, és megkérdezte:
– Tényleg nincs egy ilyen fiatal és vonzó hölgynek péntek estére más elfoglaltsága a munkán kívül? Nincs, akivel eltölthetné ezt a csodás estét?
Léna körülnézett, és rájött, hogy ismét egyedül ül az irodában: mindenki más már hazarohant.
Mosolyogva felelt a főnökének:
– Belemerültem! Nem vettem észre, hogyan repült el az idő.
Bezárta az iratokat, és amíg készülődött, elhatározta, hogy elmegy a közeli parkba. Egyedül. Igen, a főnökének igaza volt: az utóbbi hónapokban Lénának valóban nem volt kivel töltenie az idejét. Éppen ezért maradt rendszeresen a szeretett munkájánál.
A lány a tükör elé állt:
– Tudok én társaság nélkül sétálni? – kérdezte a saját tükörképétől. – Miért is ne. A szerelem nélküli élet tényleg munkamániássá tesz, így meg teljesen hozzászokhatok a magányhoz.
A fiatalemberrel Lénának már hónapokkal korábban véget ért a kapcsolata, a barátnők pedig sorra anyák lettek, és érthetően kiestek a közös társaságból. Más érdeklődés, szabadidő alig.
A meleg augusztusi este sétára hívogatta. Léna vett egy fagyit, és elindult a park felé.
Alighogy leült egy padra, megszólalt a telefonja. Ismeretlen szám volt:
– Jelena Makszimovna? – hallatszott egy férfihang.
– Igen, ki keresi?
– Ön adott fel önéletrajzot egy állásportálon?
Léna már el is felejtette ezt. Fél éve keresett új állást, több interjún is járt. Végül gyorsan talált megfelelő munkahelyet, de az önéletrajzot elfelejtette törölni.
– Elnézést, de már találtam munkát, és teljesen elégedett vagyok vele – felelte Léna. – Hacsak nem akar nekem hatszámjegyű fizetést ajánlani…
– Őszintén szólva, más ajánlatom van önnek. Szeretnék találkozni magával.
– De hát mondtam, hogy az álláskeresés kérdése megoldódott – idegeskedett Léna, és már bontani akarta a vonalat.
A férfi gyorsan közbevágott:
– Nem, nem, félreértett. Randira szeretném meghívni önt.
– Maga komolyan beszél? – nevetett fel Léna. – Azt hiszi, hogy egy ilyen meghívás működhet?
– Nos, egy próbát megér. Végül is mindenben van egy első alkalom – felelte nyugodt hangon a férfi. – Egyébként nagyon kellemes a hangja és ragadós a nevetése. Nos? Lesz a társam ma este? Az időjárás is azt sugallja.
Léna már majdnem nemet akart mondani, de hirtelen eszébe jutott a tükör előtti párbeszéde. „Aki keres, az talál” – gondolta, majd így felelt a jelentkezőnek:
– Rendben, éppen most ülök egy padon a botanikus kertben.
– Remek, legfeljebb húsz perc, és ott vagyok. Egyébként Andrásnak hívnak.
Léna annyira meglepődött, hogy nem is volt ideje megkérdezni, honnan fogja felismerni a váratlan udvarlót. Aztán eszébe jutott, hogy az önéletrajzban ott a fényképe.
András gyorsabban jelent meg a pad előtt, mint ahogy Léna várta. Az egyik kezében egy rózsa, a másikban fagylalt volt.
Külsőre – semmi különös. Normális körülmények között aligha figyelt volna fel rá. Átlagos magasság, se nem sportos, se nem szépfiú. A napbarnított arcon azonban kiemelkedtek az élénk szemek. És ott volt még a bársonyos hangja is, ami már a telefonban is megtartotta Lénát a vonalban.
– Eredeti ismerkedési módszer, az biztos – mondta a lány, miközben átvette a rózsát. – Ki sugallta ezt neked?
András rövid szünetet tartott, ravaszul hunyorítva:
– Nem fogod elhinni – és Lénához hasonlóan tegezésre váltott. – Egy HR-es ismerősöm adta az ötletet. Egyszer szóba került, hogy harminc felett szinte sehol, semmikor nem lehet normálisan ismerkedni. Ő tanácsolta, hogy nézzek inkább állásportálokat. Ott fénykép is van, és az emberek az önéletrajzban sokkal kevésbé hazudnak, mint egy randiprofilban. Ráadásul minden fontos információ benne van: végzettség, készségek, karriercélok.
– Logikus – bólintott Léna. – Bár mégis furcsán hangzik.
– Tudom, megértem. És nagyon örülök, hogy szerencsém volt, és nem tetted le a telefont. Másfelől, hol lehetne még ismerkedni, ha az ember az ideje nagy részét a munkára áldozza?
A lány ekkor ismét egyetértett:
– Igen, nekem sincs időm új embereket megismerni. Klubokat, bulikat nem szeretem, az interneten keresni valakit pedig eszembe se jutott – túl sok időt vinne el.
A beszélgetés könnyedén, fesztelenül folyt, és kiderült, hogy Lénának és Andrásnak rengeteg közös érdeklődése van. A férfi hazakísérte őt, és abban egyeztek meg, hogy együtt mennek moziba… Így kezdődött minden.
Elég gyorsan rendszeressé váltak a találkozásaik. András, amikor visszatért a kiküldetésekből, sietett Lénához, a lány pedig igyekezett ilyenkor valami finomságot főzni és jó filmet választani.
Sem az összeköltözést, sem a családalapítást nem sürgették.
Mindkettőjük mögött volt egy-egy sikertelen házasság. Léna tizenkilenc évesen ment férjhez egy nála idősebb férfihez, és végül elszökött tőle azzal az eltökélt szándékkal, hogy keresett szakemberré váljon. Ezzel is foglalkozott a következő tíz évében.
A kényelmes, kötelezettségmentes kapcsolat együttélés nélkül mindkettejüknek megfelelt. De lassan feszültség támadt kettejük között. Mintha valamit dönteni kellett volna. „Ki vagyok én neked?” – kérdezte a szerelme. Ő pedig, szerencsétlen, nem találta a megfelelő szavakat.
A repülőtérről egyenesen Lénához ment András. Fáradt volt, gyűrött, de – boldog.
Kora reggel volt. Be tudott volna nyitni a saját kulcsával, de ebben a helyzetben helyénvalóbbnak érezte, ha megcsenget.
Léna azonnal kinyitotta az ajtót. Amint meglátta őt, András hadarva kezdett beszélni:
– Nagyon szeretlek, és ezt állandóan mondanom kellett volna neked. Megígérem, hogy munkát váltok, abbahagyom az állandó utazgatást, hogy otthon lehessek.
– Ugyan miért? – lepődött meg Léna. – Nekem tetszenek az ambícióid.
– Férjhez mész? – kérdezte tanácstalanul András. – Kihez?
– Hozzád, te bolond – ugrott a nyakába Léna. – Egyébként még három évig tököltél volna ezzel.
