Végre rájuk került a sor. Jegor fogta a hordozót, és belépett a rendelőbe. Miközben az állatorvos beadta a szurit Marsiknak, Jegor a falakat nézegette, amelyeket állatgondozásról szóló plakátok díszítettek.
– Az a másik még mindig ott ül? – kérdezte váratlanul az orvos.
– Ki? – csodálkozott Jegor.
– Hát az a férfi… a kutyával, akit elaltatni hoztak.
– Várjon csak, komolyan beszél? Az a kutya a sarokban – elaltatásra vár?!
– Igen. Másodszor jöttek vissza. Először sikerült lebeszélni róla, de most megint itt van. Azt mondja, nincs ideje, dolgoznia kell, a kutya meg útban van. Pedig a kutya még csak négyéves – csak épp nagyra nőtt. Még fiatal, kár lenne érte… De a gazda hajthatatlan, reggel óta itt ül és vár.
Jegorban minden megfordult. Hát ezért volt olyan végzetes a kutya tekintete. Érezte, miért hozták ide. Elfogadta a sorsát. Csak feküdt ott, és várta a véget. Nem mozdult. Nem küzdött. Beletörődött.
– Kész, a cicája megkapta az oltást. Ne feledje, még egy oltás hátra van – mondta az állatorvos, miközben visszaadta Marsot.
– Igen, igen… természetesen jövök – motyogta Jegor, miközben visszatette a macskát a hordozóba. Mars a megszokott mozdulattal összegömbölyödött, mintha mi sem történt volna.
Jegor, szinte a lábait sem érezve, kiviharzott a rendelőből, és egyenesen a férfihoz indult, aki a kutyával ült.
– Adja nekem őt!
– Kit? – hökkent meg a férfi.
– Ezt a kutyát. Maga mondta, hogy nincs rá szüksége. Akkor adja nekem!
A kutya, aki eddig mozdulatlanul feküdt, hirtelen felemelte a fejét, sőt még a farkát is megmozdította egy kicsit.
– Hát, akkor vidd… ha így állunk – morogta a férfi, a pórázt Jegor kezébe nyomta, majd sietve elindult, mintha attól tartana, hogy Jegor még meggondolja magát.
– És hogy hívják? – kiáltott utána Jegor.
– Jack! – hallatszott vissza, mielőtt becsapódott volna az ajtó.
És abban a pillanatban a kutya talpra ugrott, és a szemében őrült reménysugár lobbant fel. Úgy nézett Jegorra, mintha azt kérdezné: „Tényleg? Ez nem álom? Tényleg hazaviszel engem?”
Jegor letette a hordozót Marszal a földre, átölelte Jacket a nyakánál, és halkan odasúgta:
— Na, Jack… élni fogunk. Gyerünk haza. Bemutatlak valakinek. Csak kérlek, ne bántsd Marsot — ő nagyon kedves, barátkozzatok össze. Ez elengedhetetlen.
Jack nem szólt semmit, csak odabújt meleg, nedves orrával az új gazdája arcához. Jegor letörölt egy könnycseppet, rácsatolta a pórázt a nyakörvre, és felállt.
— Menjünk haza, fiúk. Már várnak ránk. Marina biztos aggódik, mi meg itt időzünk. Ne félj, Jack, ő jó ember. Mostantól minden más lesz, ígérem.
És elindultak. Egy férfi a hordozóval, és egy nagy, bozontos kutya, akit Jacknek hívtak.
Mostanában néha látom őket sétálni. A macska otthon marad, de ők hárman járják az utcát — Jegor, Marina és Jack. Jack egy kicsit megváltozott: talán megnőtt, vagy csak meghízott egy kicsit. A bundája dús és fényes. De a legfontosabb a tekintete. Most már igazi boldogság csillog benne. Mert lett egy embere. Sőt — kettő is. És többé már nincs egyedül.
