– Anya, mért dermedtél meg, hozd már be a táskákat, a gyerekekre rásüt a nap!
Tamara már a fivére – pontosabban a sógornője – dacha-verandáján állt, mert a telek Irma nevén volt, az elhunyt nagynéni hagyatéka, de Tamara erre nem is gondolt. Soha nem gondolt ilyesmire. A dacha családi volt. Ha a testvére itt élt, akkor a rokonoknak is megvan a maga helye.
Ő préselődött be először az előszobába, és tette le a padra a fürdőruhás táskát – egy nagy, sportos darabot, oldalán „SPORT” felirattal, amit még télen vett kifejezetten a nyárra.
– Irma, végre. Hat óta utazunk. Gyurka rosszul lett a kocsiban.
Irma nem jött ki azonnal a szobából. Lassan mozgott. Ez pedig beleszúrt Tamara szívébe – a sógornője általában ki szokott rohanni, összecsapta a kezét, hogy „jaj, megjöttetek, jaj, mindjárt forralom a vizet”. Most meg csendben jött ki, hosszú ujjú pulóverben, holott meleg június volt.
– Szia, Toma – mondta Irma.
– Na, szia, szia. – Tamara máris bejárta a szobákat, megszokott, gazdasszonyi módon. – A hátsóban aluszunk, mint rendesen. A gyerekek a verandán vannak. Szlovik, hozd a matracokat!
A kocsiból Szlovik, a férje pakolt ki – némán, ahogy mindent csinált, szótlanul. Két gyerek már szaladgált a telken.
Tamara odament a konyhakerthez, és megállt.
– Irma. A gyepek mért üresek?
A föld egyenetlen rögökben hevert, felásatlanul, a széleken pipitérrel borítva. A kerítésnél a tavalyról három érintetlen ágyás árválkodott.
– Hát te mindig ültettél. Uborkát, paradicsomot, azt a zöldségedet is. Most meg üres. Elhanyagoltad?
Irma a verandán állt, a korlátba kapaszkodva.
– Idén nem ültettem.
– Na ne mondd. – Tamara rázta a fejét. – És a szauna mikor lesz? Számítottunk rá. Gyurkának ki kell gőzölni az orrát, már hónapok óta folyik.
Mindezt harag nélkül mondta. Tényleg harag nélkül. Hét éve járt ide minden nyáron, és minden nyáron volt szauna, meg ágyások, meg Irma káposztás pitéje. Így szokás. A szokásokat meg Tamara tisztelte.
– A szaunát nem fűtjük be – mondta Irma.
– Az meg mért?
– A tűzifa nincs felhasogatva.
Tamara széttárta a kezét, mintha valami képtelenséget közöltek volna vele.
– Hát akkor hasogassa fel Szlovik! Szlovik! Hallottad? Fel kell vágni a fát!
Szlovik morogott valamit a kocsi mögül. Mindig morgott valamit, és soha nem lehetett érteni, hogy beleegyezett-e vagy sem.
Arról, ami tavasszal történt, Tamara addigra szinte teljesen megfeledkezett. Hát, Irma kórházban feküdt. Valamit kivesztek ott, női dolgot. Szlovik akkor azt mondta, hogy „fel kellene hívni”, ő meg felhívta – egyszer, este, mondta, hogy „tartsd magad, Irma, minden rendben lesz”, és letette a kagylót, mert Gyurkát el kellett vinni a magántanárhoz. Hát felhívta. Mi más kellett volna még.
Tamara bement a konyhába, kinyitotta a hűtőt – otthonosan, mint mindig.
– Jaj, mért üres ez? Irma, el kell menni a boltba. Éhesek a gyerekek.
Előhúzta a táskájából a füzetet. Egy igazi spirálfüzetet, amivel mindig járni szokott – belejegyezte, mit kell venni, mit kell főzni. Gazdaságos asszony volt, azt el kellett ismerni.
– Szóval, figyelj. Húst a piacon vegyél, Gurgentől, a boltit a gyerekek nem eszik meg, csak víz van benne. Csirkét is háztájit. Túrót kimérve kérj. Írok itt neked egy listát egy hétre, te meg igyekezz, hiszen tudod.
Kitépett egy lapot, és az asztalra tette a sógornője elé. Egy tiszta lista. Hétfő – plov. Kedd – fasírt. Szerda – okroshka, de csak igazi kvasszal, nem üvegesből.
– Meg még valami. – Tamara lehalkította a hangját, rokonian. – Gyurkának só nélkül főzz külön. Vesebeteg. Ugye nem bánod, nem nehéz neked.
Irma vette a lapot. Megnézte. És – Tamara észrevette, de nem tulajdonított neki jelentőséget – valahogy furcsán tette vissza az asztalra, pontosan sarkára állítva, mintha célozna valamivel.
– Nem nehéz – mondta Irma.
És bement a szobába.
„Na látod – gondolta Tamara elégedetten. – Pihenünk egy jót.”
Alaposan ki akarta pihenni magát. Egész hét napot töltött itt.
Az első este szinte a megszokott módon telt. Szinte. Irma nem sütött-főzött, azt mondta, fáradt, korán lefeküdt. Tamara megvonta a vállát, és kisodort pelmenyit a sajátjából, a fagyasztottból, amit biztos ami biztos alapon hozott magával. A gyerekek kiáztak a hordóban. Szlovik némán megjavította a kiskaput, és némán aludni ment.
Éjszaka Tamara hallotta, hogy a sógornő felkel, járkál a konyhában, apró kortyokban issza a vizet. Arra gondolt: vajon mi baja. Aztán elaludt.
Reggel pedig egy papírlap lógott a verandán.
Egy sima A4-es lap, gombostűvel az ajtófélfához tűzve. Úgy, hogy nem lehetett nem észre venni. Tamara hálóingben, ásítozva lépett ki, a tekintete beleütközött, és először fel sem fogta, mi az.
Nyomtatott betűkkel, kézzel, rendezetten:
„REHABILITÁCIÓS IDŐSZAK.
Kert nincs bevetve – az orvos tiltotta a nehéz tárgyak emelését.
Szauna nincs befűtve – a fa nincs felhasogatva, nincs ki fűtsön.
Dachás tartózkodás – munka fejében. Munkák listája:
gyomlálás, vízhozás a hordókba, utcafronti kerítés festése.
Étrendi ellátás – amit hoztok, azt főzitek meg magatok.
A dacha gazdája – Irma.”
Tamara elolvasta. Aztán még egyszer. Valami megmoccant benne – nem is sértettség, inkább döbbenet.
– Irma! – kiáltotta be a házba.
A sógornő kilépett a verandára. Ugyanabban a hosszú ujjú pulóverben. Nyugodtan. Túl nyugodtan ahhoz képest, aki ilyet aggat ki.
– Ez mi? – Tamara az ujjával a lapra mutatott.
– Ezek a feltételek – mondta Irma.
– Milyen feltételek?! Megbolondultál? Rokonok vagyunk! Nyaralni jöttünk hozzád!
– Nyaraljatok. – Irma leült az asztal melletti hmlámra, lassan, az oldalát fogva. – Meggyomlaitok, hoztok vizet – aztán nyaraljatok.
Tamara a papírlappal a kezében állt, és érezte, hogy valami forró, ismerős dolog ébred benne.
– Felfogod egyáltalán, amit beszélsz? A férjed nővére vagyok! Hét éve nyaralok itt! Mindig! Ez családi dacha!
– Nem családi – mondta Irma higgadtan. – A nagynénié. A nagynéni íratta át a nevemre. Végrendelettel. Halála előtt.
Felállt, odament a komódhoz, kihúzta a fiókot, és elővett egy négbe hajtott kivonatot. Szétnyitotta. Tamara akarata ellenére is odalesett – pecsét, Irma vezetékneve, „6 sotka”, évszám.
Itt volt a mindent visz aduász. Irma erre az esetre tartogatta. Valószínűleg arra számított, hogy a papír mindent elintéz – megmutatja, és a rokon majd elcsendesedik, megérti, hogy idegen házban van.
De Tamara szinte rá sem nézett a papírra.
– Nem érdekel, hogy a nagynéni mit íratott át! – csilingelt a hangja. – A nagynéni közös volt! Ő dajkálta a Szlovikomat! Te meg húsz éve betolakodtál a családba, és mindent magadnak akarsz kaparintani! Papírokkal hadonászik itt nekem! Nincs semmi lelkiismereted, Irma! Mi jó lélekkel jövünk hozzád, a gyerekekkel, te meg listával vársz! Mint valami cselédet!
Irmánál ekkor valami megpattant. Először. Ott állt a kezében a kivonattal – ami talán a legdrágább, egyetlen pajzsa volt –, és látta, hogy a pajzs nem működik. Hogy a papír egyetlen másodpercre sem állította meg Tamarát.
Még zavarba is jött. Tamara ezt észrevette, és mint mindenki, aki megérzi a gyengeséget, még erősebben nyomult – ez benne volt a vérében, nem volt gonosz, csak magától jött.
– Tedd el azt a papírt. Mi a család vagyunk. Elmégy a piacra, megsütöd, ami kell, mi az neked, lekopik a kezed? Csak évi egyszer vagyunk itt. A gyerekek várták. Gyurka az egész út alatt a szaunáról beszélt. Te meg kerítésfestéssel jössz! Szégyen, Irma.
És ekkor Irma visszatette a kivonatot a fiókba. Lassan betolta. És beszélni kezdett – már nem a végrendeletről. Másról.
– Toma. Áprilisban feküdtem. Műtöttek. Két hétig egy hatfős kórteremben, az ablaknál huzat volt. Aztán egy hónap otthon. Húslevessel. Ha elmentem a vécéig, a falba kapaszkodtam.
– Hát beteg voltál, előfordul…
– A te Szlovikod tudta. – Irma nem emelte fel a hangját. – Te is tudtad. A férjetek anyja is tudta. Senki sem jött el. Sem vizet hozni, sem a gyógyszertárból.
– Hát telefonáltam! – gyulladt meg Tamara igazságosan. – Telefonáltam neked! Kérdeztem, hogy vagy!
– Egyszer. Este. Másfél percig.
– Hát mit kellett volna csinálnom?! Itt van Gyurka, a magántanár, a saját életem! Nem járhatom át a fél várost, családom van!
– Nekem is volt műtétem. – Irma hallgatott egy kicsit. – Aztán júniusban jön a fürdőruha meg a lista, hogy mit süssek.
Tamara tátva maradt a szája. Bezárta. És – ami a legvalódibb, legélőbb, legjellegzetesebb volt benne – egy cseppet sem szégyenkezett. Ő őszintén nem értette, mi a baj. Az ő fejében ez két külön dolog volt. A betegség az betegség, a nyaralás meg nyaralás. A kettőt nem lehet összekeverni.
– Az tavasszal volt – mondta már halkabban, de ugyanolyan meggyőződéssel. – Most meg nyár van. Nézz csak rá, lábon hordod.
– Lábon – értett egyet Irma. És visszaült a hmlámra. Fáradtan. – Meggyomlálni, hozni, lefesteni. Vagy menjetek. Harmadik út nincs.
A verandára kilépett Szlovik. Mindent hallott – a dacha falai olyanok, mint a papírtokban. Megállt az ajtóban, nagy, görnyedt háttal, ránézett a nővérére, aztán a feleségére.
– Tamara – mondta végül. – Lehet, hogy tényleg… felhasogatom a fát. Minek ez.
Ez volt a legváratlanabb fordulat. Tamara úgy fordult a férjéhez, mintha elárulta volna.
– Kinek a pártját fogod?
Szlovik megvonta a vállát. Nehezen.
– Irma beteg volt, Toma. Tényleg nem jöttünk el. Utána… sokat gondolkodtam ezen.
– Ó, hát te gondolkodtál! – kiabált már csaknem Tamara. – És mikor én voltam itt egyedül mindenhez, akkor gondolkodtál rám?! Hasogasson csak fát magának, ha már ilyen büszke a papírjaival!
Szlovik nem válaszolt. Kilépett az udvarra. Ott állt egy darabig a farakásnál, a kezébe vette a fejszét – de nemhasogatott. Csak állt. Aztán visszatette a fejszét. Olyan férfi volt, akiben a lelkiismeret megvan az érzéshez, de a jellem már nincs a cselekvéshez. Ennél többre nem futotta tőle.
Tamara a következő nap estéjére összepakolt.
Másfél nap – ennyit bírt ki a szabadsága. Nem azért, mert elszégyellte magát. Hanem mert unalmassá vált. Nem fűtötték be a szaunát. Nem sütöttek húst. Irma magába zárkózott, csak magának főzött, Tamara meg a saját készletéből főzött tésztát a gyerekeknek, és dühöngött. A kerítést persze nem festette le. Nem gyomlálta a kertet. A vizet Szlovik hordta – két vödrönként, lopva, hogy a felesége ne lássa.
– Menjünk – mondta Tamara a férjének a második napon. – Unalmas itt. Régebben legalább emberségesen fogadtak. Most meg olyan, mint egy szegények szanatóriuma, mindenki maga csinál mindent.
Visszapakolta a fürdőruhákat a „SPORT” feliratú táskába – szárazon, egyszer sem viselve, mert a hordó az nem fürdés, a szaunát meg végül be sem fűtötték.
Indulás előtt megállt a kiskapunál. Visszanézett a sógornőjére, aki udvariasságból, nem pedig jókedvből jött ki búcsúzni.
– Tudod, Irma – mondta Tamara, és a hangja szinte panaszos, szinte sértődött volt, és ebben a sértődöttségben teljesen őszinte. – Azt hittem, ember vagy. Erre meg egy bagoly vagy. Ülsz itt egyedül a kerítéseddel. Hát ülj csak. Többet nem jövünk.
Irmaból csak egy bólintás telt ki. Egyszerű bólintás. Ez bántotta Tamarát a legjobban – hogy a sógornő nem vitatkozott, nem kérlelte, nem sietett kibékülni.
A kocsi elment. És ami a legfurcsább: mindkettejüknek keserű volt. Tamara az egész út alatt némán bámulva nézett ki az ablakon, és becsapottnak érezte magát – őt, a jó nővért, aki gyerekekkel, tiszta szívvel jött, kitoloncolták a kerítésen túlra. Irma meg ott maradt a házban egyedül, a gyomos ágyásokkal meg a kihűlt szaunával, és semmiféle győzelem nem volt ebben. Ott volt a papír, amit senki sem tisztelt. Ott volt a férj testvére, aki megértette – de nem hasogatott. Ott volt a csend.
Senki sem nyert. Csak az egyik fél elment, a másik megmaradt. Közöttük meg ott állt az a tavasz, amit Tamara sosem értett meg.
Júliusban aztán megérkezett Vitya a dachára. Az unokaöcs – a másik testvér fia, aké, aki régóta Kemerovóban él. Ugyanaz a Vitya, aki áprilisban kétszer is hívta Irmát. Egyszer – hogy megtudja, hogy ment a műtét. Másodszor – egy hét múlva, hogy megkérdezze, kell-e vinni valamit.
Hívás nélkül jött, de húskonzervvel meg kenyérrel. Nem kérdezett a fürdőruhákról. Nem diktálta az étrendet. Némán körülnézett az udvarban, meglátta a farakást – és felkapta a fejszét.
– Irma néni, menj csak, ülj le. Majd én felhasogatom.
Egész este fát vágott, sötétedésig, és nem panaszkodott, nem is várta, hogy plovval etessék. Valentyina szomszédasszony mesélte később az ismerőseinek – tulajdonképpen tőle tudódott ki, mi is történt a telken –, hogy Irma azon az estén maga fűtötte be Vityának a szaunát. A saját kezével, pedig az orvos nem engedte. Vizet hordott a hordóba. Befűtötte. Nyáron először szállt füst a kéményből.
Tamaráról Valentyina keveset tudott – ő többé nem tette ide a lábát. Szlovik párszor felhívta a testvérét, azzal hitegette, hogy „majd egyszer benéz”, de sosem nézett be. Irma férjének az anyja végleg kihúzta a menyét a „sajátok” listájáról, és mindenkinek azt hajtogatta, hogy „Ira elüldözte a rokonokat a háztól”. Vitya viszont onnantól kezdve minden vasárnap felhívta a nénikjét, röviden, de minden alkalommal.
Az uborkát abban az évben azért elültette Irma – júliusban, későn, de kicsírázott. Az első uborkát, görbét és pöttyöset, augusztus végén szedte le, miközben ott állt az ágyás szélén, ugyanolyan hosszú ujjú pulóverben.
Régebben elrakta volna – a vendégeknek, ajándékba, „kóstoljátok meg a dacha termését”.
Irma áttörölte az uborkát a hüvelyével, és ott helyben, a kert felett megette, egy falatot sem hagyva senkinek.
