— Van valami kaja?
Szergej hangja hamarabb fúródott a hátába, mint ahogy becsapódott az ajtó. Nagya nem fordult meg. A tűzhely mellett állt, nézte, ahogy melegszik a víz, és várta, hogy felbukkanjanak az első buborékok. Az asztalon egy mélyen megrepedt fakanál hevert — Szergej egy héttel ezelőtt csapott rá ököllel az asztalra, a falat célozta, de a fát találta el. Nem a feleségét. A fakanalat. Elvétette.
Nem vette le a cipőjét. Sáros bakancsban gázolt végig a szőnyegfutón — odakint szitált az eső, a vizes nyomok azonnal szétterültek a bolyhokon, mint a véraláfutások. Rá se rántott a nőre. Belesett a lábasba, majd elhúzta a száját.
— Világos. Megint semmi sincs készen.
— Leves. Még fő.
— Nálad örökké minden csak fő.
Bement a szobába. Felüvöltött a tévé. Nagya hallotta, ahogy a sörösüveg koccan anyja dohányzóasztalán, és ahogy megroppan a fotel. Ezekből a hangokból meg lehetett jósolni az estét: először hallgatás, aztán egy apró kötekedés, végül a kiabálás.
Körülbelül negyven perc múlva Szergej újra megjelent a konyha küszöbén. Szó nélkül kihúzott egy fiókot, becsapta, majd kihúzott egy másodikat is.
— Hová tetted a kártyámat?
— Két héttel ezelőtt te magad vetted el.
— Nem tehettem. Nincs nálam. Szóval elraktad.
— Nem pakolom el a dolgaidat, — Nagya elzárta a gázt. — Te szanaszét hagyod, én meg keresem.
A fiók akkora csattanással záródott be, hogy a kanalak megugrottak. Szergej közelebb lépett. A sör és a nyirkos kabát szaga megcsapta a nő orrát.
— Miért beszélsz így? Fáradtan jöttem meg, te meg fúrsz. Talán már egyáltalán nincs is szükséged rám?
Nagya fogott egy tányért. Letette az asztalra. És kimondta azt, ami már évek óta a nyelve alatt hevert:
— Nincs.
A férfi tátott szájjal dermedt meg — pont úgy nézett ki, mint egy partra vetett süllő.
— Mi van?
— Nem örülök, hogy látlak. Barátokat hozol fel az éjszaka közepén. Üvöltözöl. Összetörted a kedvenc bögrémet, amikor harmadszorra is megtagadtam, hogy elmosogassak a vendégeid után.
Szergej megragadta a könyökét, az ujjai rászorultak, mint a rozsdás harapófogó.
— Szóval egy szemét vagyok? Ez az én lakásom, megértetted? Én vagyok az úr, te meg nélkülem egy senki vagy.
— Engedd el a kezem.
— Különben mi lesz?
— Kihívom a rendőrséget.
Úgy felkacagott, hogy megcsendültek a csillár függői. Elengedte, körbejárt a konyhában, majd újra fölé tornyosult.
— Na tessék. Hívd. Majd én kihívom őket. Hadd lássák, hogyan raksz ki a saját házamból.
— A lakás az enyém, — Nagya kivett egy mappát a komódból. — Egy évvel az esküvő előtt vettem.
— Te erre készültél? — rántotta magához a mappát a férfi. — Számító dög!
Felkapta a telefont, tárcsázta a száztizenkettőt, és a kagylóba üvöltötte, hogy a felesége elüldözi otthonról, szeparatizmust szít. Nagya a sámlin ült, a lábai nem engedelmeskedtek. Nézte a megrepedt fakanalat, és magában tízig számolt. Aztán még egyszer tízig. Segített.
A körzeti megbízott negyven perc múlva érkezett meg. Idősödő férfi volt, a tányérsapkáját már a lépcsőházban levette; fáradt szemek, ősz halánték. Bemutatkozott, és mindkettőjüket meghallgatta. Szergej hadart, belezavarodott a dátumokba, a feleségét hol őrültnek, hol bitorlónak nevezte. Nagya szó nélkül nyújtotta át a tulajdoni lapot és a kétezer-tizenhetes adásvételi szerződést.
A rendőr átlapozta az iratokat, ellenőrizte a pecséteket. Sóhajtott egyet.
— A kilakoltatás ügyében a bíróság dönt. Addig is azt javaslom, töltse az éjszakát a rokonaidnál. A hölgyé a tulajdonjog, az iratok rendben vannak.
— De én csináltam a felújítást! Én cseréltem ki a mosdókagylót! — ordította Szergej. — Ő meg penderít ki engem!
— Számlák nincsenek, — mondta halkan Nagya. — A mosdót együtt vettük. A felújítást én fizettem.
A rendőr már az ajtó felé fordult, amikor a rádiója hirtelen recsegni kezdett. Megnyomta a gombot, végighallgatta. Fáradt arca egy pillanat alatt kővé dermedt.
— Knyazev állampolgár, a személyijét kérem.
— Minek? — Szergej arca egyszerre sápadt el, mintha lemosták volna róla a színt.
— Ön körözés alatt áll. Negyvenhét adminisztratív bírság. A tartozása — négyszázezer rubel.
Szergej a konyha felé hátrált, kapkodva nézett körbe.
— Tévedés! Nagya, mondd meg nekik! Hiszen én fizettem!
— Láttam, ahogy eldugtad a nyugtákat az asztalban, — válaszolt a nő higgadtan. — Megtaláltam őket, és nem dobtam ki.
— Tudtad és hallgattál?!
— Hiszen azt mondtad, dög vagyok. Hát most bebizonyítom. Gyerekeink nincsenek, tartásdíjat nem kérnek rajtad számon. Viszont van negyvenhét bírságod. Gyorsan hajtottál, lassan fizettél. Addig járt a korsó a kútra.
– Nágyenka, fizess ki helyettem! Hiszen vannak megtakarításaid! – a rendőrség elvezette a férjet, de az utolsó pillanatig könyörgött
Szergej a nő felé rontott. A körzeti megbízott profin, szinte hanyagul fogta le. Bilincs kattant. Szergej egy másodpercre elcsendesedett, majd azonnal átváltott mézes-mázas, színlelt suttogásra:
— Nágyenka, fizess ki helyettem. Hiszen vannak megtakarításaid. Ledolgozom, megadom. Egy család vagyunk!
— Egy család, — Nagya elmosolyodott. — Fél órával ezelőtt még ököllel csapkodtál, kicsavartad a könyökömet, a szüleimet meg ingyenélőknek nevezted. Szerinted ez a család?
— Megváltozom! Nagya!
A nő lassan elővette a telefonját, és bekapcsolta a kamerát. Szergej rázni kezdte a fejét.
— Ne videózz! Tedd el!
— Miért? Rohansz majd panaszkodni a rokonokhoz — nálam meg ott lesz a videó.
Szó nélkül videózott, miközben a rendőr kivezette a férfit a folyosóra. A léptek elhalkultak a lépcsőházban. A kiabálás is megszűnt. Nagya leguggolt a fal mellé, a tarkóját a hideg tapétának döntve. Nem voltak könnyei — mintha belül elzártak volna egy csapot. Az előszobában csak a koszos foltok maradtak a szőnyegen, meg a csend. Az első valódi csend öt év óta.
Egy óra múlva átjött a szomszédasszony, Vera néni. Kopogás nélkül, egy termosszal és egy táblával csokoládéval.
— Az egész lépcsőház hallotta. Hogy vagy?
— Jól, — Nagya ivott egy korty teát, megégetve a száját. — Sőt, nagyon jól.
— Ugyan, mi abban a jó?
— A baj velem élt, Vera néni. Most elvitték, hogy papírt adjanak róla.
Vera megrázta a fejét, majd a dokumentumos mappára bökött.
— Bátor vagy te.
— Csak főztem egy levest és elfáradtam, — vonta meg a vállát Nagya. — A válókeresetet már beadtam. Két héttel ezelőtt. Ő nem tudott róla.
Vera sokáig hallgatott, majd közelebb tolta hozzá a csokoládét.
— Edd meg. Az édesség segít.
Nagya letört egy kockát, és a nyelvére tette. Keserű volt. Pont jó.
Aztán elmosogatott, életében először anélkül, hogy a szobából kikiabáltak volna neki. A víz folyt, a tányérok koccantak, a szomszédból zene szólt — egy egyszerű, fenyegetéstől mentes dallam. Felvette a régi köntösét, aminek a zsebén egy folt volt, és beleült a fotelbe. Szergej mindig azt mondta, hogy az az övé. Most a fotel már csak egy darab bútor volt.
Másnap kivette az asztalból a kötegnyi nyugtát, és apró darabokra tépte őket. Dráma nélkül, düh nélkül — a papírnak egyszerűen már nem volt semmi jelentősége.
Már csak három dolog maradt a tervben: zárat cserélni, lekaparni az ajtóról a „A legjobb sofőr” matricáját, és venni egy új fakanalat a leveshez. Repedés nélkül. Múlt nélkül.
