– Nahát, micsoda találkozás! Pasa! Te vagy az? Az iskola óta nem láttalak… – mondta, miközben fürkészve nézte megerősödött egykori padtársát.
– Szia! El sem hiszed, mennyire örülök… Nemrég pont rád gondoltam… Vagyis… eszembe jutottál – motyogta zavarban Pasa, látható csodálattal nézve Szvjetlánát. – Hogy vagy?
– Én jól vagyok. Várj meg a bejáratnál, gyorsan befejezem a vásárlást, aztán kiülünk a parkba beszélgetni, jó? – kérte Szveta, miközben a vállán lógó teli táskát igazgatta.
Pasa bólintott és eltűnt. Amikor Szveta húsz perc múlva kilépett az áruházból, Pasa egy csokor krizantémt nyújtott át neki.
– Ez neked szól! – mondta.
– Micsoda? Minek ez? – csodálkozott Szveta, miközben átvette a virágot, és beleszippantott az illatába.
– Minden jóért – válaszolta Pál, és elvette Szveta nehéz szatyrait.
– De hát nem kellett volna költekezned, zavarba hozol – mosolygott Szveta, és elindultak a pad felé.
– Én nem felejtettem el semmit. Olyan sok jót tettél velem, örökké hálás leszek – mondta Pasa.
Leültek, és felidézték Pasa nehéz időszakait. Családjukban csak a nagymama élt, aki akkoriban már majdnem nyolcvan éves volt, Pál édesanyja rokkant volt, és ott volt még Pasa, a nyolcadikos fiú.
– Igen, amikor anyámat lebénította a betegség, már azt hittem, nem tudom befejezni az iskolát – emlékezett vissza szomorúan Pasa. – Ha nem segítettél volna, Szvetikém, nem fejeztem volna be a nyolcadikat. De te kihúztál engem, és így legalább megkaptam a bizonyítványt…
– Nehéz volt neked. A nagymama nyugdíjából és anyád rokkantsági segélyéből éltetek. Apád akkor már nem volt… Ma már borzasztó belegondolni, hogy te, egy gyerek, két beteg nő mellett kellett helytállj.
– Aha. Megtanultam injekciózni, főzni, és hétvégente segédmunkásként dolgoztam az építkezésen. Kevés volt a pénz. Anyámnak gyógyszer kellett, a nagyinak is. Étel, ruha… De legalább most önálló ember vagyok.
– Akkoriban is önállóbb voltál, mint bármelyik nyolcadikos fiú – erősítette meg Szveta. – Minden lánynak tetszettél, csak neked nem volt időd randizni. Túl sok dolgod volt otthon.
Elhallgattak. Aztán Szveta elmesélte, hogy tanítónő lett, imádja a munkáját.
– Én viszont sosem szereztem végzettséget – mondta Pasa. – Öntanuló lettem. Az építkezésen tanultam meg mindent a kőműves, vakoló, még a hegesztő barátaimtól is. Mindenhez értek, de most már jó lenne papírt is szerezni róla. Bár így is megtartanak, mert nincs káros szenvedélyem, és dolgos vagyok.
– Jó brigádat fogtál ki, igaz? – kérdezte Szveta.
– Mindenféle ember van. De kitartok. Anyám halála előtt megkért, hogy éljek méltón – sóhajtott Pasa. – Most meg már egyedül vagyok. Beugorhatnál hozzám, megnézhetnéd, milyen szép házam van, Szveta! Nem olyan, mint régen, mikor segítettél nekem a házi feladatban.
– Nem is tudom… – jött zavarba Szveta.
– Gyerünk, mikor lesz még ilyen alkalom? Aztán el is kísérlek haza, segítek a szatyrokkal – próbálta meggyőzni Pasa.
– Haza, hát persze. Ugyanott lakom, ahol régen. Ha még emlékszel… – mosolygott Szveta.
– Mindent emlékszem, sosem felejtettem el – felelte Pasa, és elindultak az ő háza felé.
A tiszta udvarba léptek, ahol egy kis kutya szaladgált.
– Csak nem Csapka? – örvendezett Szveta.
– De bizony… Ugyanaz. Mi baja lenne? Él és virul! – nevetett Pasa, és a kutya abbahagyta az ugatást, majd megszaglászta Szveta lábait.
Mikor beléptek a házba, Szveta elcsodálkozott a tisztaságon és a rendre.
– Nahát, én csak úgy betoppantam, és te mintha vendéget vártál volna – mondta meglepetten.
– Nem vártam senkit. Magányosan élek, de szeretem a rendet. Úgy könnyebb, kellemesebb… Nézd, milyen otthonos. A legjobb mesterek a brigádból csinálták meg a felújítást… Előbb a nagymamám halt meg, aztán ugyanabban az évben anyám is. Akkor már hivatalosan dolgoztam az építkezésen. Mindenki sajnált. És bár csak tizennyolc voltam, a férfiak a brigádból úgymond pártfogásukba vettek… – mesélte Pasa. – Elhatározták, hogy először a házamat hozzák rendbe. Emlékszel, milyen szegényes volt nálunk. Még tapétára se futotta, mikor anyám beteg volt.
– És ezt hogy oldották meg? – kérdezte Szveta.
– Hétvégente az egész brigád eljött. Az anyagokat közösen vették a telepről kedvezményes áron. Gyorsan rendbe hozták a házat. Én is dolgoztam velük. A szomszéd néni, Nina néni főzött nekünk, az én kérdésemre. Vidám volt. Nagyon sokat jelentett nekem a támogatásuk. Nem is annyira a felújítás, hanem a jelenlétük.
Azt mondták: „Tarts ki, Pasa, rendbe tesszük a kis házadat, aztán megnősülsz, és boldog családfő leszel…”
Pasa Szvetára nézett. A lánynak csillogott a szeme, és a falon lévő fotókat nézte. Az egyiken Pasa anyja volt, a másikon a nagymamája, a harmadikon pedig ő maga – Szveta –, még nyolcadikos kislányként, copffal a vállán…
– Te jó ég, Pasa, még mindig megvan a képem? – Szveta elpirult.
– Miért ne lenne? Nemcsak padtársak voltunk, hanem barátok is. Elfelejtetted? – nézett a szemébe Pasa. Szveta bólintott, majd megdicsérte a ház melegségét, rendjét, Pasa házias voltát, és sietett haza.
– Még nem is meséltél magadról… Családod? Szüleid? És te magad? – kérdezte Pasa, miközben elkísérte Szvetát a másik lakónegyedbe.
– Minden rendben. A szüleim még dolgoznak, én is jól vagyok, ahogy látod… Dolgozom, szeretem, amit csinálok, és örülök, hogy találkoztunk. Huszonöt évesek lettünk, és mintha nem is telt volna el az az idő, amíg nem láttuk egymást… Köszönöm a virágokat, Pasa.
A lány besurrant a lépcsőházba, Pasa még egy darabig ott maradt, és próbálta felidézni, melyik is lehet Szveta ablaka, aztán hazafelé indult. A szívében furcsa, szomorkás érzés szorított. Látta, milyen szépséggé érett Szveta. Nem értette, miért nincs még férjnél? Talán a legjobbat keresi – és igaza is van… Egy ilyen lány, mint Szveta, megérdemli a boldogságot.
Ő örült, hogy találkozott vele, de közben szomorú is volt. Az első iskolai szerelem, úgy tűnik, nem múlt el nyomtalanul. Amikor újra látta, úgy érezte, hogy Szveta a legjobb lány a világon. De ő, egy egyszerű munkás, aki még mindig azon gondolkodik, hogy egyetemre menjen, sosem lesz az ő figyelmének középpontja.
Talán csak a régi iskolai éveket fogja felidézni, és ennyi. Mi köze lehet a lányának az ő szeretetéhez, amely ismét úgy égett a szívében, mint egy parázs? Valószínűleg csak nevetni fog rajta…
Páska nem tudott nem gondolni Szvetára az azt követő napokban. Ő állt a szemei előtt – nőies, barna szemű, dús hajjal, és kedves tekintettel…
Szveta meg folyton visszaemlékezett a váratlan találkozásukra, és elcsodálkozott, mennyit változott Páska. A kisfiúból férfi lett – erős, magabiztos, szorgalmas. Mert akkoriban sokat hiányzott az iskolából, mivel édesanyja megbetegedett, és amikor megbénult, a kisfiúnak nagyon nehéz volt. Gondoskodott édesanyjáról, és az iskolában a tanárok sajnálták őt, nem hívták a táblához, és csak háromost adtak a dolgozatokra. Szveta otthon segített neki, hogy ne maradjon nagyon le.
„Hát nem felejtette el a segítségemet,” – csodálkozott, miközben vizet cserélt a vázában lévő virágokkal, „így lett belőle, Páska, egy gondoskodó, igazi kőfal. Szerencsés lesz a felesége, akit majd szeretni fog…”
– Lányom, miért vagy olyan szomorú mostanában? – kérdezte Szveta édesanyja. És Szveta elmesélte neki a találkozót Páskával.
– Lehet, hogy megint szüksége van a segítségedre? – feltételezte az anya. – Be kellene jutnia a technikumba. Segíts neki most is. Legalább oroszból. Te tanítónő vagy…
Szveta elgondolkodott. De amikor egy szabadnapján látta Páskát az ablakai alatt, megdöbbent.
– Miért vagy itt? – futott ki a házból. – Nem engem vársz véletlenül, a régi emlékek miatt?
– Téged. Kit mást? – Páska előhúzott egy friss virágcsokrot a háta mögül.
– Hát, a krizantémok még mindig ott vannak, Páska… – mosolygott Szveta.
– Most rózsák vannak. És szükségem van a segítségedre… Fel kell készülnöm a felvételire.
– Te és anyám mintha összeesküdtek volna – nevetett Szveta. – De persze segítek, kezdő szintű dolgokban. Remélem, megfelel?
Elkezdtek tanulni, és két hét múlva Páska már mindent emlékezett az orosz nyelvtani szabályokra, és szebben és érthetőbben írt.
– Hidd el, az írás után a tollat így tartani, nagyon szokatlan… De úgy tűnik, sikerül… – mosolygott Szvetára, és augusztus végére már felvették a műszaki technikumba.
Szveta örült Páska sikerének, mint tanár és mint barát. Mostanában gyakran találkoztak. Eleinte ő segített neki a tanulásban, de később Páska már egyedül is jól boldogult, és sikeresen letette a vizsgákat.
– Látod, jól megy. Már nincs szükséged a segítségemre – mondta egyszer Szveta.
– Hát nem! Húzz végig a végéig! Kérlek… – kérlelőn nézett rá Páska, és Szveta nevetett.
– Páska, nem vagyunk már iskolában!
– Szvetik, te vagy a tanulásom ösztönzője. Így volt és így lesz mindig. Most már sikerül…
Elhallgatott, majd hozzátette:
– És nemcsak a tanulásban nem tudok nélküled. Egyébként… házasodj meg velem… Én mindig csak rólad gondolkodtam. Így te varázsoltál el engem már az iskolában…
Szveta átölelte, és érezte szíve dobogását: úgy dübörgött a mellkasában.
Hamarosan összeházasodtak. Páska szó szerint a karján vitte a feleségét. Befejezte a technikumot, egy év múlva már brigádvezető lett, és a fiatal pár boldogan élt, nem ismerve a szegénységet. Két fiuk született. Szveta anyja nagyon szerette az unokáit, és imádta a vejét, hiszen úgy érezte, hogy a lánya szerencsés egy ilyen gondoskodó és szerető férj mellett.
– A legerősebb szerelem a gyerekkorból származik – mondta az anya. – Még onnan összebarátkoztatok. És remélem, minden jól alakul. Páska megérdemli a boldogságot. Annyira hosszú utat tett meg hozzá. És te se hagyd cserben, lányom…
Szveta mosolygott édesanyja szavaira, és a fiait nézte – mindketten apjuk másai!
